Nemcsak virág vagy, mi vázában pihen,
s nem halk suttogás az éj mélységeiben.
Te vagy a szikla, melyen megtörik az ár,
s a fészek melege, hova a lélek hazajár.
Olyan vagy, mint a tavaszi szél,
mely hol selymesen simít, hol harcba kél.

Urunk Jézus, hozzád fordulunk!
Hallgasd meg kétségbeesett imánk!
Vad, ádáz ellenség tört reánk,
Ártatlan gyermekek imája hozzád kiált!

Állítsd meg ezt az öldöklő csatát!
Védj meg minket, ártatlanokat!
Vigyázz életünkre, otthonunkra!
A háború nem a mi hibánk!

Tavaszi hónap, melyet már
mindenki úgy várt,
hosszú volt a tél,
de szerencsére elfújta a szél!
Most már süt ránk a nap éltető sugara,
szívünknek, lelkünknek boldogságot ad ma!
A napsugár simogatását oly jó érezni,
a tavasz szépségét élvezni!
Már bimbóznak a tavaszi virágok,
majd szirmaikat bontják,
kinyílnak, s édes illatukat

Ősz haját meglibbentette a szél,
hűtötte gyöngyöző homlokát,
megpihent kicsit a diófa alatt,
elküldve messzire sóhaját.

Az álom elsimította ráncait,
napfény játszott az arcán,
kergette finoman az árnyakat,
rajzolgatva csupasz karján.

Görbül a horizont, benne a csend honol,
létem öledbe temetem, gyengén birtokol.
A vöröslő égi nap lassan föld alá  bukik,
simitó lágy öled eközben érzőn elandalít.

Álmodom rólad az esti félhomályban,
a szeretlek vagyok bársony ajkú szádban.
Érzem lüktető véred szerelmes ritmusát,
vagy nekem és nem érdekel most a világ.

Várva várt tavasz végre megérkezett,
vártunk már nagyon téged!
Rügybe borultak a bokrok, a fák,
a madarak csicsergése a
tavasz érkezésének csodás zenéje!
A temészet újraéled,
a nap simogató sugarára téli álmából ébred,
s boldogan tekint a csodás kék égre,
a hosszú tél után ezt vágyta, remélte!
Édes tavasz, te szívünk vágya,

Peronon papírlapot kerget a szél,
bársonyosan simítja az arcokat,
s amikor kürt jelzi az indulást,
csipkés felhő hoz árnyékokat.

Pagodát épít az udvar csendje,
kályhacsőben füst gomolyog,
morgás ül a szoba sarkában,
gyapjúkabátban laknak a molyok.

Egy téli estén eszembe jutottak régi pillanatok,
emlékeket hoztak, mesélő gondolatot,
apró, majdnem feledett történeteket,
kinyitottam hát a nagy bőröndömet.

Mit találtam benne?

Legelésző, sárga kislibákat,
sorakozó színpompás dáliákat,
mézédes barackot a kicsi fán,
meg a vörös, hízelkedő kiscicám.

A kútba dobott kavics
törli a tükörképet a mélyben,
dallamot hoz a szél,
egy felhő úszik az égen.

Lámpás világít a sarkon,
szikra pattan a tűzből,
kitárul az égi kapu,
megszabadult a ködtől.

Csillagokból rajzolt
fényösvény a sötétbe,
a hold egy pillanatra elbújik,
mintha valamitől félne.

az "akácfák"
szeretik az Alföldet
- ahogy Petőfi

"akácfa" virág
tüskés lombbal védve van
- mint a rózsák is

"akácfa" kincsünk
mert virágjának méze
- egészséget véd

2023. február 24.

TM

Itt van, megjött màrciuska,
kisütött már a napocska.
Szívünk lelkünk úgy várt már,
a kisrigó és a cinke neked énekel ám!
Bmibóval integet az aranyeső,
jöhetne egy kis tavaszi eső!
Olyan jó a napsütésben sétálni,
a tavasz édes illatát átölelni!
Tiszta, friss a levegő,
mint a harmatos legelő!
Rügy fakad minden faágon,

Itt a tavasz, kék az ég.
Kikeltek a kiscsibék.
Esik az eső, fú a szél,
Vándorgólya hazatért.

Kell az eső a szomjas földnek-
De nem a madárfészkeknek.
Nyugati szél tépázza a fákat,
Mint egy vadcsikó vágtat.

Harmat ül a kerti széken,
szellő ringatja a udvart,
a hold sötét árnyékot rajzol
oda, hol ködpárna gubbaszt.

A párkányon megszakad a csend,
eső csorog az ablakon,
lombokra hulló halk csillogás
kopog egy korai hajnalon.

A hegyek lábánál felenged a jég,
mint ébredő, kék óriás, nyújtózik az ég.
A patak ezüst kacajjal szalad,
átlép bátran mindenen, mi útjába akad.
A napfény, ahogy arany ujjával kotor,
feléled fű, fa s minden alvó bokor.

​Már nem fagy le kezed a táskán,
bár a szél még rideg és durva.
Még minden sár és tompa szürke,
a kertben áll a tavalyi avar,
a napfény is csak olyan gyenge,
hogy egyetlen felhő is felzavar.

​Várod, hogy történjen valami végre,
de csak a szél rángatja a kaput,
felnézel a piszkos, foltos égre,
s keresed azt a régi, fényes utat.