p 11/01/24
Dáma Lovag Erdő...
Bánatvirág koszorúba
Kötöm szívem fájdalmát,
Hulló könnyem értetek kiált,
Ti kedves, eltávozott szeretteim.
Legyen sírotokon virág,
S gyúljon gyertyaláng.
A szív soha nem feledi értetek fájdalmát.
Minden szó kevés, mily gyötrő az emlékezés,
|
p 11/01/24
Kovácsné Lívia
A ködfátyolos hajnali pirkadatban
megcsillan a fák alatt duzzadó avaron
a gyöngyökként szétguruló dér hideg lehelete.
Nemsokára a fáradtan felkelő nap sugara
felkúszik a horizontra,
és felszárítja majd a nedves avaron
megpihenő harmatcseppeket.
Az ősz kesernyés ízét a szánkban érezzük,
pedig száz csodát rejt az őszi táj,
|
p 11/01/24
Kovácsné Lívia
Lehajtott fővel egy imát mondjunk el,
szeretteinkre ma emlékezni kell!
Emlékezünk azokra,
kit a szívünk nem felejt el soha,
gyertyát gyújtunk lelki üdvükért ma.
Legyen ma béke, szeretet
mindenki lelkében,
elhunyt szeretteire így emlékezzen!
2024. november 1.
TM
|
sze 10/30/24
Kovácsné Lívia
Sétálok a sírok között
a temetői csendben,
egy-egy hulló falevél ad
egy kis neszt,
amint ráhull a márványkeresztre.
Imádkozó emberek lehajtott fejjel emlékeznek
eltávozott szeretteikre.
Megható látvány,
ahogy a krizantémok sokasága
búsan néz reánk,
és a mécsesek lángja libbenve ég tovább.
|
Fegyvert adtak kezébe,
védje meg a hazát,
nem hallotta senki
tiltakozó szavát.
Vitték, nem kérdezték,
végzett-e iskolát,
lényeg, hogy találtak
egy újabb katonát.
Mászott lövészárokban,
életét féltette,
haza akart menni,
a sereg nem engedte.
|
Ha nem jönnek gondolatok,
ugyan mire gondolhatok,
hova mentek, hova tűntek,
tán valahol máshol gyűlnek?
Kicsúfolnak, gúnyolódnak
azok, amik itt maradtak,
mondókába beragadnak,
végül messze elszaladnak.
Megpihenek és megvárom,
tán elmúlik a rímálom,
visszajönnek, sorakoznak,
nekem új örömöt hoznak.
TM
|
k 10/29/24
Dáma Lovag Erdő...
Rám kacsintott a kora hajnal fénye,
A nap álmosan felkelőben,
Mintha függöny mögül nézne,
Úgy mosolygott a köd tengerében.
Fák közül egy árva rigó füttyent,
Így köszönt nekem jó reggelt.
Szép nap van ma virradóban,
Ősz aranyát szórja, szórja.
|
k 10/29/24
Kovácsné Lívia
A pillanat, mely ad
új reményt,
új esélyt,
de ahogy jött,
oly gyorsan elillan,
ha nem ragadod meg a pillanatot azonnal!
Hiába sírsz utólag már,
az elillant pillanatot
soha vissza nem hozhatod,
nagy kár.
Ne habozz hát,
ragadd meg, mit az élet ád,
s a kínálkozó pillanatot
ne engedd menni tovább.
|
h 10/28/24
Kovácsné Lívia
Ma gyönyörű szép őszi nap volt,
az égen pár bárányfelhő kóborolt.
Avar borította a csupasszá vált fák ölét,
s mi boldog mosollyal hallgattuk
a fákról lehulló levelek lágy neszét!
A fák sokszínű sárgás, barnás, vöröses levelein
megcsillan a fény az őszi napsütésben.
Sétáltunk meghitten kéz a kézben,
életünknek ebben a szép fejezetében,
|
h 10/28/24
Pitter Györgyné
A huszonegyedik század első negyedén,
egy kora nyári nap hűvös estéjén,
nyakamba veszem fotóappáratom,
bár igencsak esőre áll,
útra kelek,
és mint minden alkalommal,
a csodát várom.
|
h 10/28/24
Pitter Györgyné
Hogy szerettünk volna
mindent együtt egy életen át,
átfogva egymás derekát,
együtt állni az élet viharát,
kapaszkodva a Föld porába,
míg árad ránk Isten áldása.
Inni, amit az ég ad,
eljuttatni minden ágba,
hogy éljen és viruljon az élet,
felnevelni a következő nemzedéket.
|
Eltakarja arcát, forró könnyeit,
kezében mécsesek, halvány gyertyaláng,
bágyadtan tördeli apró ujjait.
Mi volt csöpp élete? Mért csak szalmaláng?
A sírkövön aranybetűs felirat,
fölötte egy kissé megfakult fénykép.
Tétován áll, mint kit sírás fojtogat,
mozdulna felé, de mégis visszalép.
|
Lelkemben, mélyen, ott él az élet,
De siralmas éveim szomorúan nézem.
Mit hoztam? Mit adtam?
Mért lettem? Mért voltam?
Ki tudja...? Én nem értem...!
Üres lett szép szívem, meghalt ő egészen.
|
Ó, ifjúságom! Ó, én szép kedvesem!
Hova tűnt arcodról a forró szerelem?
Hova tűnt ajkadról a derűs mosolyod?
Nem hallom nevetésed, reszketőn zakatolsz.
Elszöksz, elfutsz, menekülsz innen,
Szépséged megölték a bús, komor évek.
Nem hagytak mást neked, csak mély, fájó sebeket,
Gyógyítani, ó, jaj... azt már nem lehet, nem lehet.
|
p 10/25/24
Pitter Györgyné
Én azt gondoltam, hogy szép szavak csak a versben élnek.
De amikor hozzám szóltál, sorra feléledtek.
Mit leírtam képzeletből, szinte lélegeznek,
most szívedből a szívembe, vissza-visszatérnek.
Egyetlen vagy, ki szavaimnak illatát is érzed,
és beszél hozzám tekinteted, minden érintésed.
2024. október 24.
TM
|
p 10/25/24
Pitter Györgyné
A fák között, a rét fölött,
elmélázva ül a köd,
fején sapka, nyakában sál,
ébresztgeti a napsugár.
Vonattal vágtat a száguldás,
ablakán benéz a suhanás.
Tarlók hátán varjúcsapat,
csigát keres, bogarakat.
|
p 10/25/24
Kovácsné Lívia
Ne restelld ha jő
a szerelem a nagy Ő
utolsó esély
Lehetőséged
ha lesz boldogságodat
soha ne add fel
Szerelmes éjjel
repültök az égbe fel
rózsaszín mámor
Csodálatos éj
izzik köztetek a lég
vele így oly szép
2024. október 24.
TM
|
cs 10/24/24
Kovácsné Lívia
Sötét, hideg az éjszaka,
egy csillag sem ragyog
az égen ma.
Testemből feltörő vágyaim elfojtom,
virágozni őket nem hagyom.
Hiába vergődik érted meggyötört testem,
az ész dönt, bár kicsit restellem.
Hiába a vágy, ha eltakar
a ködös messzeség,
fátyolos, könnyező szemmel nézem,
mi maradt a szerelemből még.
|
sze 10/23/24
Dáma Lovag Erdő...
(1956. emlékére)
A Pesti Srácról még nem írtam én,
Kinek emléke ott szunnyadt a lelkem mélyén.
Ki repített benzines palackot nagy erővel,
Tankok repültek tüzet okádó csővel.
Egy Pesti Srácot ismertem én,
Aki alagsorban lakott Ferencváros mélyén.
Alig volt tizenkét esztendős,
Reggel még élt, este már hős.
|
Rossz álomból ébredő reggel,
kávé után tapogatózó kéz,
az ember csak ül némán,
míg magához nem tér.
Letisztulnak a gondolatok,
helyre kell tenni mindent,
a furcsa álom messze illan,
többé hatalma nincsen.
Feledésbe merül a félelem,
elűzi a napsütés,
felülírja az emlékét
a mindennapi létezés.
TM
|