Hogy hol kezdődik a zene,
telve van az élet vele.
Mosolyog a kicsi baba,
dúdol neki édesanyja.
 
Máris mosolygós a képe,
lelkének ez a zenéje.
Kimegyek a kiskertembe,
felfigyelek minden neszre.
 
halkan dúdol langyos szellő,
falevél bájos, zizegő.
Virágszirmoknak közepén,
Millió méhecske zenél.
 

Voltam elszáradt levél az ősz tenyerén,
mit a csend sodort végig időnek kerekén,
szívemben rozsdás harang kongott estelente,
s a múlt úgy ült rám, mint a dér fagyos reggelekre.

Térdprotézis tortúra bizony nem egy bortúra,
az egészségügy jelszava,
a betegnek nincs szava!
Nővérkék kedves mosolya
aggodalmam elaltatta!
Felkészítés a műtétre,
bódító gyógyszer bevétele!
Szerencsére, elaltattak,
a gondolataimba nem láthattak!
Álmodtam a műtőágyon egy szép mesét,
felébredtem a betegágyon,

Végre esik az eső,
ablaküvegen gyöngyöző,
a lefutó cseppeket számolom,
a komor felhőket bámulom.

Az udvar álmos, szürke kép,
mégis valahogy olyan szép,
mintha az ég lemosna mindent,
ami hazug és álszent.

A szél halk meséket sodor,
fáradt lelkem mélyén kotor,
mint múltból maradt sóhajok,
vagy hang nélküli szólamok.

Nézem az Országházát...
Nézem gyönyörködve, s emlékeimben
Duna felől millió csillag, korona, kereszt
ragyog felette...

Néztem az Országunk házát.
Duna másik oldalán a munkahelyemen...
De nagyon vágytam én az Országházba,
S megadta nekem Istenem.

Az éjszaka kinyitotta,
rejtett, fekete kapuját,
s a csillagok fénylő jelekkel
írták az égre titkos szavát.

A hold ezüstje végigfolyt
az alvó fák kérgén,
mintha lelkek járnának
a köd rejtelmes mélyén.

Valahol egy harang szólt
messzi földi toronyból,
egy falu szívéből,
egy mélyen alvó világból.

Ha messze vagy is, a közelben látlak,
ajkadon mosolyod még mindig felragyog.
Kezedet felém féltőn kitárod,
ölelésed melege betakar, megóv.

Szívedben gyermekeim is helyet kaptak,
szemedben féltés, szeretet csillant.
Játszottál, óvtál, szeretni tanítottál,
míg öreg szíved dobbant, mindig mellettünk voltál.

Beköszönt a várva várt Május,
Csupa napsugár, csupa fény.
Nyílnak a virágok
Erdőn, mezőn, kertek rejtekén.

Ketten vagyunk,
csak te meg én,
öleli testünk a csillagos ég
forró, éjpuha paplana,
a holdvilág lüktető dallama
szerelmes titkokat mesél.

Álmodozunk,
csak te meg én,
éjszaka mélykék vágymezején
szorosan egymáshoz bújva,
álmaink a telihold felé súgva,
emeljük egymást felfelé.

TM

A lányok, ha sírnak,
könnyeik gyöngyként gurulnak,
szívükben a bánat
zúgó folyóként árad.

A mosoly mögött meggyötörtek,
és csendben összetörnek,
de éneklik a fájdalom dalát,
hogy elnyomja a zokogás zaját.

Ha a sötét égre felnéznek,
jót még akkor is remélnek,
szelíd szívük törött szárnyán
főnix éled a bánatmáglyán.

Nem, már nem vagyok itt.
Már távol van a lelkem,
Szélvihar háborgó hullámain
Úszom fellegekben.

Nem, már nem vagyok itt.
Minden halott kincsem,
Elzsibbadt, szétázott vágyhamvaim
Éjsötétbe hintem.

TM

Szürke selyemfüggöny feszül szívemnek falára,
s kialszik véremben a bíborló parázs,
nem kopog ablakomon sem a hajnalnak arany sugára,
csak lassan mossa a némaság múltam,
melyben ott kesereg a gyász.

Nap éltető erejére,
Gomolyfelhők vízcseppjére
Természet frissen kivirul,
Tavaszi zsongás elindul.
 
Fák rügyei kipattannak,
Levelet csak később hoznak.
Kiskertemnek barackfája,
Rózsaszín minden virága.
 
Mintha koszorúslány lenne,
A festőt is megihlette.
Az ezernyi virág közül
Egy pár ecsetének örül.
 

A káosz mögött igenis rend van.
A szenvedés mögött is értelem.
A lüktető, égető lélekpokolban
Rózsát bont lassan a Végtelen.

Fájdalomrózsád a parázsra hull,
Bársonyként simítja talpadat,
És ahogy elindulsz váratlanul,
Új erő rajzolja arcodat.

Csillaggal hímzett takaróját
az ég magára húzta,
kigömbölyödött a hold,
ezüst fénye megkoszorúzta.

Faágak hegyén csend ült,
álmot ringatott a szellő,
messzi tájak illatával
suttogott az erdő.

Patak tükrén holdsugár
reszketett halk reménnyel,
éjjeli madár felkiáltott
titkokkal, mesékkel.