Volt egy szomorú madár,
fészkében élte életét,
kereste boldogságát,
azt a pirinyó tollpihét.

Egyszer úgy érezte,
végre rátalált,
akkor elhagyta búját,
elhagyta bánatát.

Kitárta szárnyát a napnak,
ég felé szállt bolyongva,
szíve mélyén érezte,
itt lehet az otthona.

Unszolsz, hogy írjak némi verseket,
S milyen szívesen fogadnék szót neked!
De Pegazus nem nyargal, átkozott gebe,
Csillagképként ragyog, így most az ihlet
Elég messze szállt vele.
Az északi égbolton trapéz alakban várja,
Egyszer csak vágtasson, szabadon szárnyaljon,
A határ megnyíljon, a múzsa ajtódon kopogjon.

Köszöntelek „Ősök Napja”,
Magyar nemzetet vidd diadalra!
Nem akarunk már benne hinni,
Taposnak bennünket Európa urai.

Pedig hős volt egykor a magyar,
Összefogott, s övé volt a diadal.
De mindig felütötte az árulás a fejét,
Átok sújtott rá, s okozta vesztét.

Augusztus huszadika  nemzeti ünnepünk.
Minden évben újra,  s újra emlékezünk.
Eljön a mi hazánknak szép ünnepe,
Tűzijáték fényei ragyognak az égen,
Tükörfényük a Duna vízében...

Az anyák éjjel sírnak,
mert akkor a könnyek
szabadon folynak,
hangtalan, néma reszketés,
nem hallik, csak óraketyegés.
Párnába hulló gyöngyök,
fájón tenyérbe vájó körmök,
csendesen, mert mindenki alszik,
csak a halk lélegzet hallik.
Az anyák éjjel sírnak,
mikor senki sem látja,
csak a holdfény simítja arcukat,

Versben mondom el,
Hogy szomorú a lélek.
Sötét felhők gyülekeznek fölétek,
Mikor a nap ontaná sugarát.

Áldott esővel öntözné a határt,
Mikor a fák adnák a termő koronát.
Virágok nyílnak adják a csodát...

Szomorú a lélek, sír belül.
Emberek milliói megváltoztak kegyetlenül.

/Búcsú László öcsémtől/

Zokog a lelkem, fáj a szívem,
Miért hagytál itt bennünket, testvérem?
Szerettél bennünket, ahogy mi is,
Jó lelked volt, szeretett az Isten is.

Minden szó csak gyenge vigasztaló,
Szívünk fáj, nem ad megnyugvást a szó.
Mindenkihez volt kedves szavad,
Az elesetteknek megnyugvást adtad.

Ha egy nap mégis vége lesz a nyárnak,
Az ősz bekopogtat, de az elmúlás még várhat.
A tél bizony messze jár, nem pihen még semmi,
Az ősz színei a szíveket melengeti.
Kellemes a meleg, színek kavalkádja,
A természet ruháját ezennel leváltja.
Tavasz óta éled, pezseg, lüktet és dobog,
De lám, most pihenésre vágyik, lassulnak a napok.

Az ég ma komor arccal súlyt,
a fény megfáradtan ködbe bújt,
a szél is hidegen fújdogál,
a csendben megszólal egy bús madár.

Az idő lassan, nehézkesen jár,
mint aki terhet cipel, meg-megáll,
minden perc egy újabb sóhajt hoz,
mert a lélek ma fáradt és fagyos.

Selymes homokot szór az idő,
elsuhan a fényes napsugár.
A tó tükrén hunyorgón merengőn,
egy utolsót, langyosat sóhajt vele a nyár.

A szélben száll egy csipkés, hervadó levél,
lecseppen egy könnycsepp az égről,
az összes emlék bennem él.

A nyár, mint egy halk melódia, csendesen elül,
érzed, valami teljesen más lesz itt legbelül.

A szeretet egy tavaszi reggel,
amikor a harmatcseppek
gyémántként csillannak a fűszálakon. 

Egy csendes folyó,
ami halkan folyik a völgyben,
táplálva a part menti fákat,
amik hálásan hajolnak fölé.

Milyen parányi az ember,
ha dühöng a természet,
nem kímél senkit,
főleg a gyengéket.

Tajtékzó hullámok a vízen,
az eget sötét felhők takarják,
mérges zölden tombolnak,
a hajót felemelik, majd ledobják.

Szél tépi sikoltva a vitorlát,
korbácsolja a tengert,
a víz dübörgő falként omlik,
mindent elpusztít és elnyel.

A nap hajnalsugara
Ébresztette az alvót,
A fákat sűrű, fehér köd lepte,
Csend honol most a völgyben,
Aludt a lent, köd ült fölötte.

És én álltam a hegyoldalon,
Nekem már ragyogott a napom.
Pintyőke énekelt vidáman,
Hargita, akkor én a nyugalmadat csodáltam.

A város romjai közt még árnyak járnak, 
de az ég ma végre már újra kék. 
A füst mögül halványan átsüt a holnap, 
s a tegnap mára csak fájó emlék.

Téglák közt újra serken, éled a fűszál, 
gyermekkéz játszin kőhalmot emel, 
míg hideg sírok mellett asszony és gyermek 
reménytelenül, csendben térdepel.

Az idő elnyelte az éveket,
csendesen, nesztelen,
mint a kanyargós mély folyó,
mely magába szívja a fényt holdfényes esteken.

Hatalmas gyomrában tűnt el
a gyermekkor gondtalansága,
apró porszemekként a szélben
messze repült bolondossága.

575575
Minden versemben egy kirándulás éled.
titkot sétálok. Elrepült csókok
repítenek újra és visznek’ sétányok.

Odébb egy kis pad. Magam köré gyűjtöttem
zord magányomat. Az egyensúlyban
fogództam s a szédülésben megfogott a pad.  

Most van itt a tökéletes perc,
- fénylő szappanbuborék.
Most kezdődik minden el,
- nem bánom, meddig tart, pár másodperc elég.
Most jobb vagyok, mint voltam,
- elvarázsoltál, angyalokkal repülök.
Most szárnyam nőtt, felemel,
- lebbenve táncolok ég és föld között.