Maradj mindig meg nekem,
ne engedd el a két kezem!
Maradj mindig énmellettem,
ölelj át kedvesem!
Ne hagyj el engemet sosem,
ígérem, az életed én boldoggá teszem!
Maradj mindig itt velem,
sok örömet adsz Te énnekem!
Maradj mindig meg nekem,
így boldog az életem!
Nélküled élni nem tudok,
az élettel versenyt futok!

Elveszett hang voltam a zajban,
sóhaj egy sötét hajnalban,
mosoly mögé bújt fájdalom,
mert elbujdokolt a vigalom.

Életem során jöttek a bírák,
szívemben ezért sok volt a sírás,
de tudtam, egyszer csitul a vész,
s a csendből egy új dallam kél.

Még állnak a falak!
Égre mementónak kiáltanak,
Ne pusztítsd el a múltat,
A művészetet, kultúrát olcsón ne add !

Hajnal pirkad, csönd lebben,
fény játszik a reggelben,
város zaját messze hagyva
elindulunk lassan rajta.

Ösvény kanyarog, fűben harmat,
madárdal közt minden hallgat,
táskánkban víz és az álom,
hegyek várnak túl a tájon.

Ág hajol le, moha illat,
patak surran, követ mozgat,
szél mesél az ágak között,
lépésünk így hoz örömöt.

/Zarándok úton Pünkösdkor/

Mi történt itt, mi áradt meg
Úgy, mint a tenger.
Az ember lát, szíve ver,
Gondolni ilyet nem mer.

Ha világgá mennék,
mi jöhetne velem?
A könyveim, mert azokat
nagyon szeretem.
Emlékeim, éveim,
percek és pillanatok,
melyek, ha hiányoznak,
belőlük választhatok.
Egy marék magyar föld
a legszebb erdőből,
hogy legyen mit markolni,
ha kifogynék az erőből.
Egy apró kavics
arról a dombos tájról,

Karrier

Tudtam, hova akarok menni,
de eltévesztettem a lépéseket,
cipőfűzőm kibomlott,
megbotlottam,
jéghideg jég borította utam,
megcsúsztam,
kövek ágaskodtak előttem,
elestem,
és Te lehajoltál,
felemeltél,
szép szavakkal elhalmoztál,
szívedre ölelted lelkemet,
könnyeimet letörölted,
védelmezőn átöleltél,

Itt a csodás nyár
élvezzük minden percét
gyorsan elmúlik

Hurrá itt a nyár
a vakáció már vár
mindenki örül

Vidám nyaralás
és önfeledt pihenés
csodás június

2025. június 14.

TM

Ha én madár volnék,
mindenkihez szólnék,
mindenki szívében
szépen csak dalolnék.

Ha én csillag volnék,
szemedben ragyognék,
fent a sötét égről
soha le nem hullnék.

Ha én szellő volnék,
szép csendesen fújnék,
senki szép lelkében
semmit fel nem dúlnék.

Ahogy az aranyló nap halványul,
s rózsaszín ég öleli a partot,
emlékeimben láttam ott két boldog, mosolygó arcot.

Miközben a szél suttog,
s titkokat dalol,
egymás szemébe néztünk mélyen,
ott távol, valahol.

A két szív csendes táncot lejtett,
s csókunk a tengerbe simult,
körülöttünk a lámpások fénye is lassan kimúlt.

Úgy simulok bele a nagyvilágba,
mint tenger a partjának karjába.
Bennem örök hű életremények,
tudom, ide mindig visszatérek.

Bölcsőmként szeretve ringok én,
ölének csillanó hullámrejtekén.
Ha benne néha talán elveszek,
teremtőm nekem bocsássa meg.

Fázom,
de nem a zord idő,
mitől könnyeim hullnak,
mikor a hideg arcomba mar,
de nem a pucér testem
fájó borzongása, mi
hirtelen elmémbe mar,
de nem a fagyos föld miatt,
mi majdan átölel,
s hideg rögökkel eltemet.