Nem írok, nem tudok,
elsápadt előttem a fehér papírlap,
félnek, remegnek bennem a szavak,
ha kimondom, zavart tekintetek fogadnak.
Valami véget ért.

A szép szó mindig halk volt és szelíd,
mert nem vágyott másra, csak megpihenni,
békés szívekben visszhangra lelni,
mint emberi lelkek között lüktető, élő híd.

Olyan vagy nekem,
mint egy látomás,
egy szerelmes édes
kéjes álmodás!
Olyan vagy nekem,
mint a tavaszi eső cseppje,
mely arcomról pereg le
a keblemre!
Olyan vagy nekem,
mint a virágzó nyári rét,
melynek gyönyörűsége
szívemben árad szét!
Olyan vagy nekem,
mint pipacs,
a búza kalásza,

két szép tiszta szempárból
mi maradt? ki maradt?
ki az aki látja jól
a hamisat? az igazat?

Volt egy nyár, amikor boldogok voltunk.
Naplementékben egymáshoz simultunk.
A sátrunkból szinte ki sem bújtunk.
Volt egy nyár, amikor bolondok voltunk.

színek vagyunk egy nagy közös vásznon
külön-külön szépek, együtt teljesek
mint színes kép a festőállványon
úgy ölelnek körbe a meleg színek

minden ecsetvonás egy történet
múltból átnyúló, emlékező jelen
felidéz meghitt, hosszú estéket
egy békés és nagy családi körben

Kicsi lak áll lombok ölén,
Odacsal egy füves ösvény.
Ózondús a levegője,
Vadrózsával körülnőve.
 
Cső vezet a forrásvízhez.
Végén a csap, csak nyitni kell.
Az udvarán kő az alap,
A tetőn szürke a pala.
 
Csobogó patak közelben,
Hal van benne bőségesen.
Ki is tettem a hirdetést,
Máris nyárra bérbe vették.
 

Eljött hát a szülinapod,
Korán ébredsz, szemed ragyog.
Öt évedet hátrahagyod,
Gyermekkorod varázslatos.

Tündökölsz és boldog vagy,
Tortád finom, hálás vagy.
Ajándékok sokasága
Kicsi szíved dobogtatja.

Családod ma téged köszönt,
Veled játszik, rád figyel,
Azt kívánja mindenki, szemedből
A csillogás soha ne tűnjön el.

Apám hangján szólalt meg a dal,
az ő nótája volt,
a kockás abroszon borospohár,
ő pedig szívéből dalolt.

Jókedvűen kortyolt párat,
nem volt italos soha,
a vendégekkel koccintgatott,
de alig fogyott bora.

Hallgattam a meséiket,
nevettem, ha nevettek,
de azt is láttam, amikor
dühösek, és keseregnek.

Szalad az idő, mint szélben szálló levelek,
a percek csendben felejtenek,
változik minden pillanat,
a most elfut, a múlt itt marad.

A szív mélyén őrizzük a tegnapot,
mely arcunkra rajzol ezer nyomot,
de néha megállnék egy kicsit csendesen,
hogy ne tűnjön el minden oly hirtelen.

Pipacsok és szarkalábak,
Pünkösd vasárnapra várnak.

Lángnyelvként leszállnak,
Apostolokra áradnak.

Pünkösdi királyt választanak,
Dicsősége egy évig tart.

Hagyományok kihalóban,
Rohanó és modern kor van.

Az egyház születése marad,
Keresztény hit velünk marad.

Békét várunk, reményt adunk,
Isten országa vagyunk.

Az erdő mélyén már alkony ring,
s a fák úgy állnak itt, mint épp aludni térő öregek,
águkon az idő madárként pihen,
s régi könnyekkel zizegnek a levelek.

Öreg tölgy mesél a szélnek csendesen,
mint anya, ki altat egy fáradt gyermeket,
gyökerei a föld szívébe kapaszkodva
őrzik a múltba temetett neveket.

Vasárnap templomba menet
Hótakaró mindent fedett.
A sok fán, füvön, bokorban
Hópelyhek ültek csillogva.
 
Napsugár fényes és langyos,
Amíg a szertartás tartott.
Az ég oly enyheséget ont,
A templomban hűvösebb volt.
 
Napsugár ragyog misénkre,
De a templomból kilépve
Hópelyheknek semmi nyoma,

Az elmúlás hercege gyöngéden kúszott
a csöndesen kihűlő, hófehér tájra,

Játék az élet, vagy harc?
Fájdalomból születik dal?
Bűnös az ember, vagy vak?
Igaz a mosoly, vagy maszk?

Mitől lesz ember az ember?
Oly haragos a tenger?
Ki írja sorsunk könyvét?
Miért bántja erős a gyöngét?

Ki gyújt fényt az éjben?
Ad rád kabátot a szélben,
ki mond neked este mesét,
ki az, aki mindentől megvéd?