Voltak karácsonyok,
mikor sírtam.
Szinte a fára ránézni sem bírtam.
Hárman ültük már csak körül,
szívünben még friss emléked élt legbelül.

Az élet ott, a szobában
mellettünk oly gyorsan elhaladt,
s én közben felnőttem egy perc alatt.
Sajnos, akkor már utánad csak a könny
s a néma csend maradt.

Ki vagyok én? Megmondod majd nekem?
Miért élek multiverzumokat?
Pörgő-forgó tényeket csak lesem, 
Mik rejtenek furcsaságokat. 

Ki vagyok én? Kérdés máris fura. 
Ki lennék más, mint akit látsz itt, most? 
Ki lennék más, mint szemetes kuka, 
Kinek belébe dobnak port és koszt? 

Pedálokkal gyúrom szegénység kenyerem. 
Viskómat lelakva folyton sepregetem. 
Van, ki fürdőzik a jóban és élvezi, 
Hogy gondtalansága tenyerén élteti. 

Ott van a Kovács fiú, Audival jár-kel.
Járdákat koptatnia cipővel nem kell. 
Átszökken könnyedén sikerek ajtaján. 
Lába pihen létének örömdallamán! 

Süppedni vágyom a dolgokba. -
Akarom, hogy mélyébe lássak. 
Gyönyörködjek az alsó sokba', 
Mik sötétségben rám várnának. 

Kevés vagyok időben, térben
Érezni magam a közepén. 
Feloldódnék a nagy egészben, 
Felszívódnék vastag gyökerén. 

Egy játszani vágyó, félő lény hempereg
Érzelmeim paplanján, mint egy kisgyerek. 
Itt van bennem, néha sír, néha boldoggá
Válik, ahogy lelkem alakul otthonná. 

Játszanom kell vele, és meg kell hallgatnom. 
Tudnia kell, szeretem és nem haragszom. 
Azzá kell válnom, akire van szüksége 
Most, hogy testének előtör öregsége. 

Zuhanok bele az életszakadékba. 
Pörgöm, ahogy elnyel okító árnyéka. 
Félelmem az esésem egyik fő célja, 
Mert közben repülni tanulok. 

Szárnyaim nőnek ki szívemnek kínjából. 
Tollazata épül keserves hiányból. 
Vonzás törvénye húz magához magától, 
Mert egyesülni akar velem.

Oly gyorsan futnak fölöttünk az évek,
szívünk még szeretne pár boldog évet!
Fájdalom, hogy egyre fogyunk,
pár baráttól idén is búcsúztunk!
Fájdalmunk határtalan,
elvesztésük pótolhatatlan!
A régi barátok nagyon hiányoznak,
remélem, föntről ők minket látnak!
Megöregedtünk és ez a tény,
már megkopott a régi fény!

Az éj sötétje halk szavakkal hív,
gyertya fényében táncot jár a szív.
Szélben megzizzen fenyőág s a jég,
csendben várjuk, hogy szikrázzon az Ég.

Négy kicsi láng, fényes, mint négy remény,
meleget áraszt, s hordoz tenyerén.
Elárasztja lelkünket advent s fény,
a szeretet lesz bennünk az erény.

Itt állok egyedül, a vízpart szélén, 
ahol a vízcseppek már nem kérdeznek. 
Alattam a kavicsok emlékeznek 
régi és új gondolatok ösvényén.

Láttam szerelmet, csendet és néma gyászt, 
bús elengedést és vidám nevetést, 
víztükörben szikrázó vad jelenést 
s fergeteges percnyi tiszavirág nászt.

A nap ragyogva kúszik az égre,
tündék ébrednek nesztelen,
szárnyuk csillan ezüstként az égen,
aranyfény simít végig a réteken.

Fák között titokzatos szél susog,
patak csobban, hívogat, mesél,
kavicsok közt vízcseppek táncolnak,
apró lábak neszeznek, hangjuk el sem ér.

Lassan kúszik bennem a csend,
mint falhoz tapadt fekete penész,
nem fáj, csak megtelepszik,
és belülről emészt.

Szó, akár csorbult kés,
szívemben apró repedés,
és mire ráeszmélek,
az árny már csupa nevetés.

Lassan kúszik tovább a csend,
már a falban szétterült,
először csak finoman behálóz,
majd cseppjeivel telehint.

Egyetlen tollpihe vagyok, mit a végtelen Föld
hajított fel az éjszaka holdfényes egére.
Születésem egy szeszélyes, hirtelen fuvallat volt,
mi belevágott a csend szívébe, mélyen.

Bennem a napok peregnek szüntelen,
mint a homokóra finom szemei,
melyet egy láthatatlan kéz forgat mindig át.

A birkák bégetnek, sorban állnak, 
Gyapjuk egyre fogy, de nem lázadnak. 
A rókák kuncognak, zsákot csennek, 
"Mi csak segítünk" - így mentegetnek.
 
A kutyák csak ugatnak, nagy a rend, 
S ki béget, helyre teszi, ez a trend. 
A farkas üvölt, bundája fénylik, 
"Ez értetek van!" - harsogja végig.
 
Stadion nő uradalom földjén,