temető csendje
krizantémokon könnyek -
hideg sírkövek

emlékezünk most
imáinkat suttogjuk -
nagy a veszteség

nehéz a szívünk
gyertyák sárga lángja ég -
sírva búcsúzunk

2025. október 31.

TM

A fény ma nem vakít, lágyan simogat, 
mint gyermekkéz egy rég nem látott arcot. 
A temető nem más, emlékek kertje, 
hol elfeledünk minden küzdést, harcot.

Lépteink alatt zörgő avar sóhajt, 
az idő megáll, vagy lassabban múlik. 
Gyertyát, mécsest gyújtunk, úgy emlékezünk.
Minden név mögött egy történet alszik.

Csendes a temető,
mécsesek lángját enyhe szellő simogatja!
Krizantémok hófehér szirmait a napsugár csókolja,
s mi halkan mormoljuk imáinkat, fejünk lehajtva!
Könnyünk hull és emlékezünk, szeretteink itt vannak velünk!
Csend van, egy-egy száraz levelet fúj le a gyenge szél,
és egy galamb egy elhagyott sírra száll le épp!

Az este puhán borul a tájra,
mint meleg kendő a fáradt vállra,
kihuny a nap utolsó fénye,
kezdődik a csillagok születése.

A tó tükrén reszket az ég,
hold simítja a fák levelét,
bagoly suhan a szélben,
halkan huhog az éjben.

Nem a sírokban élnek ők, 
hanem a szavainkban, 
a gesztusainkban, 
a csendekben, 
amikor nem tudunk mit mondani. 
Ott vannak a fényben, 
amit meggyújtunk, 
és a szeretetben, 
amit továbbadunk.

2025. október

Néma lett minden, hangtalan,
csendben mentél el, mint egy lehulló levél,
de köztünk él arcod, mosolyod,
mert az idő nem törli, csak elvitte a szél.

Egy iskola, egy pad, egy régi kép,
velünk voltál, mi erre emlékezünk,
és az együtt töltött éveinkre
fényképeken, mit őrizgetünk.

A csend mögött ott a szó,
Mit nem mond ki senki, soha,
De rezdül még az ég alatt,
Mint halk imádság dallama.

Figyeld hát neki halk szavát,
Bűvöljön el a dallama,
Mindannyiszor mondj imát,
Hogy zendüljön az ég szava.

Nem mondták be a hírekben,
hogy sárgul a lomb, a szél lebben,
nem mondták be a hírekben.

Nem mondták be a hírekben,
hogy ölel a Nap szerelmesen,
nem mondták be a hírekben.

Nem mondták be a hírekben,
hogy galamb szállt át fölöttem,
nem mondták be a hírekben.

Hátam mögött egy üres nyár oson.
Istentől én ezt nem veszem zokon,
láttam nyarakat pirospozsgás arcodon,
forróság idején, a tóparton,
- sok éven át -
napfürdőben játszó tüzes alkonyokon.

Miért hiányzik úgy
a hangod,
a szó, mely nekem szól!
Miért hiányzik úgy
a két szemed,
mely fénylő csillag énnekem!
Miért hiányzik úgy
a csókod,
mely, mint méz édesíti a perceket!
Miért hiányzik úgy
a kezed érintése,
mely vágyat ébreszt reszkető szívemben!

Az égen vágtatnak a felhők,
eljönnek velük hűvös, hideg szellők.

Velük vágtat az élet,
minden oly gyorsan múlik, félek.

Szelek szárnyán repül tova minden,
hallom, ahogy ifjúságom után zokog szívem, itt benn.

De az égen örökké csak vágtatnak a felhők,
nem törődve az elmúlással,
ők csak táncolnak, mint hullámokban játszadozó sellők.

Engedd a szépet,
hogy vigasztaljon, átöleljen,
hogy szemedben fészket rakjon,
hogy szívedben megnyugodjon,
engedd a szépet, hogy Éljen.

2025. október 6.

TM

Megszülettem.
Kettőspont.

Növekedtem.
Kötőjelek.

És felnőttem.
Kérdőjelek.
Hármaspontok,
vagy négyesek.

Családom van.
Zárójelek.

Kirepültek.
Hiányjelek.

Elrepültél.
Pont maradtam,
és az égre kiáltottam.

Öreg lettem.
Origóba bezuhantam.

Álmodj magadnak egy igaz világot,
legyenek benne szőke fák s hegyek,
legyenek benne sehol sincs virágok,
és közöttük valahol én is ott legyek.

Álmodj lelket megtört, hű szíveknek,
legyenek benne megtért emberek,
kéket adj sötétbe borult egeknek,
de alattuk valahol én is ott legyek.

Szárnyra kelt egy gondolat,
mint a hajnali madár,
átszállt csillagok felett,
hol csend és remény jár.

A lélek mély tavából
a fénybe megszökött,
az ég óvó köréből
a földre költözött.

Nem szólt, csak suhant,
mint a szellő, láthatatlan,
nyomában reményt hagyott
érző tiszta álmaimban.