Szalad az idő, mint szélben szálló levelek,
a percek csendben felejtenek,
változik minden pillanat,
a most elfut, a múlt itt marad.

A szív mélyén őrizzük a tegnapot,
mely arcunkra rajzol ezer nyomot,
de néha megállnék egy kicsit csendesen,
hogy ne tűnjön el minden oly hirtelen.

Mert ami igaz volt, bennünk marad,
mint hajnal után az első sugarak,
az idő, soha nem vár senkire,
csak emlékeket rejt a jelenbe.

Néha egy arc a ködből felragyog,
mint dérlepte ágon reszkető csillagok,
szavak nélkül is mindent érteni,
amit a csend így próbál üzenni.

Régi utcák halkan álmodnak,
ablakok mögött fények ringanak,
egy illat, egy dal hív délután,
egy kávézó napsütötte teraszán.

Szalad az idő, de nem számít már,
hány hullám volt életünk taván,
csak az, kit ölelt két karunk,
és kiért szólt legszebben a dalunk.

Pipacsok és szarkalábak,
Pünkösd vasárnapra várnak.

Lángnyelvként leszállnak,
Apostolokra áradnak.

Pünkösdi királyt választanak,
Dicsősége egy évig tart.

Hagyományok kihalóban,
Rohanó és modern kor van.

Az egyház születése marad,
Keresztény hit velünk marad.

Békét várunk, reményt adunk,
Isten országa vagyunk.

Az erdő mélyén már alkony ring,
s a fák úgy állnak itt, mint épp aludni térő öregek,
águkon az idő madárként pihen,
s régi könnyekkel zizegnek a levelek.

Öreg tölgy mesél a szélnek csendesen,
mint anya, ki altat egy fáradt gyermeket,
gyökerei a föld szívébe kapaszkodva
őrzik a múltba temetett neveket.

Vasárnap templomba menet
Hótakaró mindent fedett.
A sok fán, füvön, bokorban
Hópelyhek ültek csillogva.
 
Napsugár fényes és langyos,
Amíg a szertartás tartott.
Az ég oly enyheséget ont,
A templomban hűvösebb volt.
 
Napsugár ragyog misénkre,
De a templomból kilépve
Hópelyheknek semmi nyoma,

Az elmúlás hercege gyöngéden kúszott
a csöndesen kihűlő, hófehér tájra,

Játék az élet, vagy harc?
Fájdalomból születik dal?
Bűnös az ember, vagy vak?
Igaz a mosoly, vagy maszk?

Mitől lesz ember az ember?
Oly haragos a tenger?
Ki írja sorsunk könyvét?
Miért bántja erős a gyöngét?

Ki gyújt fényt az éjben?
Ad rád kabátot a szélben,
ki mond neked este mesét,
ki az, aki mindentől megvéd?

Sűrű köd borong már
a fázós réteken,
emléked úgy kísér
e szürke életen.
Hiába jönne fény,
nem vidul a lelkem,
régi tavaszunkat
már sehol sem leltem.

Életem fáján csüng
egy magányos alma,
bánatnak lettem én
néma birodalma.
Zokog őszi eső,
emléked suttogja,
vágyaim a széllel
messzire sodorja.

hullámzó monoton
parttalan homokon
küszködő kerekek
tekerek csak tekerek

úttalan utakon
célomat kutatom
látszólag haladok
körpályára ragadok

hol van a jutalom
izzadok a futamon
tekerek csak tekerek
ha megállok süllyedek

TM

Napfény. Rózsák.
Könnyek. Tócsák.
Vérvörös rúzsfolt a testeden.

Esti csendben csillog a fény,
Kertemre érve tünemény.
Minden fűszál csillog benne,
Közé ülök, hogy pihenjek.
 
Elvarázsol a fény, érint,
Táncol velem fel az égig.
Lelkem, szívem boldog nagyon,
Rám ragyognak a csillagok.
 
Közöttük van édesanyám,
Melyik ő, megtudom talán.
Apukám, szerető férjem,

Hogy hol kezdődik a zene,
telve van az élet vele.
Mosolyog a kicsi baba,
dúdol neki édesanyja.
 
Máris mosolygós a képe,
lelkének ez a zenéje.
Kimegyek a kiskertembe,
felfigyelek minden neszre.
 
Halkan dúdol langyos szellő,
falevél bájos, zizegő.
Virágszirmoknak közepén
Millió méhecske zenél.
 

Voltam elszáradt levél az ősz tenyerén,
mit a csend sodort végig időnek kerekén,
szívemben rozsdás harang kongott estelente,
s a múlt úgy ült rám, mint a dér fagyos reggelekre.

Térdprotézis tortúra bizony nem egy bortúra,
az egészségügy jelszava,
a betegnek nincs szava!
Nővérkék kedves mosolya
aggodalmam elaltatta!
Felkészítés a műtétre,
bódító gyógyszer bevétele!
Szerencsére, elaltattak,
a gondolataimba nem láthattak!
Álmodtam a műtőágyon egy szép mesét,
felébredtem a betegágyon,

Végre esik az eső,
ablaküvegen gyöngyöző,
a lefutó cseppeket számolom,
a komor felhőket bámulom.

Az udvar álmos, szürke kép,
mégis valahogy olyan szép,
mintha az ég lemosna mindent,
ami hazug és álszent.

A szél halk meséket sodor,
fáradt lelkem mélyén kotor,
mint múltból maradt sóhajok,
vagy hang nélküli szólamok.

Nézem az Országházát...
Nézem gyönyörködve, s emlékeimben
Duna felől millió csillag, korona, kereszt
ragyog felette...

Néztem az Országunk házát.
Duna másik oldalán a munkahelyemen...
De nagyon vágytam én az Országházba,
S megadta nekem Istenem.

Az éjszaka kinyitotta,
rejtett, fekete kapuját,
s a csillagok fénylő jelekkel
írták az égre titkos szavát.

A hold ezüstje végigfolyt
az alvó fák kérgén,
mintha lelkek járnának
a köd rejtelmes mélyén.

Valahol egy harang szólt
messzi földi toronyból,
egy falu szívéből,
egy mélyen alvó világból.