Itt vagy velem,
itt vagy nekem,
látom a csillogó két szemed,
a mosolyod, amely mindig elvarázsol!
Boldogságom határtalan,
te vagy nekem a varázslatom,
hogyha a karod átölel,
szád a számra csókot lehel!
Hozzád bújok, kedvesem,
ez mindent megér énnekem.
Szerelmes szívem a szíveden megpihen,
a szívverésedet érzem, kedvesem.

Ha széttörik a szív, nem hallani zajt,
csak a csend reped meg, mint fagyott hajnal,
nem kér vigaszt, csak türelmes kezet,
valakit, aki vele marad, és nem siet.

Bár törött, de nem vész el végleg,
csak más formában tanul szeretni téged,
mert az tudja igazán, mi a kudarc,
aki egyszer már a mélybe zuhant.

Nem holt betűk, nem poros könyvtárak mélye,
nem csak a múzeumokba zárt falak,
a kultúránk a nemzet élő vére,
mely lüktetve a szívünkben marad.

Egy aranyszál az egész,
mi összeköti múltunk s a jövőt,
mint fészekben a féltett, puha pelyhek,
úgy óvjuk meg, s csodáljuk, mint gyermek a szülőt.

Jégcsap csillog az ereszen
és a fák ágain,
január derekán álmodunk,
és száll messze a vágyunk!
Messze még a tavasz,
a tél java még hátra van.
Hideg a hajnal, fázik a táj,
hófehér minden,
dér csillog a fákon,
a bokrokon.
Reszket a bokor,
szél fújja az ágakat,
csilingel a jégcsap,
ahogy összekoccan!

Fehér gyapjú leng a bükkök sudarán,
megpihen a csend az erdő udvarán.
Nem zizeg a levél, nem suttog a cserje,
fagyott kristály hull a tölgyeket ölelve.

Zúzmarás indák közt a fény is eltéved,
mikor tél keze ezüst fonállal varrja át a létet.
Minden gally egy csillámló s néma ígéret,
melybe a dermedés mély álmot éget.

Szívem, lelkem örül nekem,
Ősöm génjét továbbviszem,
kedves férjemet imádom,
közös kisbabánkat várom.
 
Elkezdtük már találgatni,
kire fog hasonlítani,
úgy gondoljuk, már eldöntve,
biztosan majd mindkettőnkre.
 
Elkészítve szobácskája,
apa állította ágya,
ruhácskáját én horgoltam,
játékait sorba raktam.
 

Ha vendégek jönnek,
felvesszük a szép ruhát,
ünnepi abrosz az asztalon,
és csillogó kristálypohár.

Finom ételek illatoznak,
jóízű a beszélgetés,
szeretettel teli tálak,
sok mindenre emlékezés.

Végül jön a búcsúzás,
indulni készülnek,
a kristálypoharak
helyükre kerülnek.

A tópart látványa, mint a mesében,
olyan csodálatos, felemelő.
Bézs színű fák színükkel tükröződnek,
áll a levegő, alszik a szellő.

Naptár ugyan jelzi, itt van már az ősz,
vénasszonyok nyara, nyit iskola.
De azúrkék szín úszik vízen, égen,
maradjon még így, szeretik sokan.

A remény nem harsány, nem követel semmit,
csak ül a néma csendben, mint egy ősi fény.
Nem ígér könnyű utat, biztos holnapot,
de megmutatja, van tovább - s ennyi elég.

Remény ott születik, ahol a lélek fáradt,
ahol a múlt még sajog, de már nem köt gúzsba.
Egyetlen pislákoló szikra a sötétben,
mely kiutat mutat, s a fényt neked meggyújtja...

Egy csésze csend ül az asztalon,
benne a reggel lassan kihűl,
az ablaknál áll egy gondolat,
se jó, se rossz, csak figyel, belül.

Az idő ma mezítláb jár,
nem kérdez, nem siet,
hirtelen elég lesz ennyi is,
ez itt egy álomsziget.

Valamikor réges-régen
úgy történt,  mint a mesében,
holdvilágos kéjes este,
vacsorát kerestünk lesben.
 
Rátaláltunk a zsákmányra,
jutottunk nagy mohóságra,
egyik melegében ette,
másik mohón rohant vele.
 
Jóska magasról lepottyant,
ránk ijesztett, földre roskadt,
Toncsi meg úgy eltévelygett,

A lét nemes filharmónia, gyönyörű. 
Zafír szólamokkal hintázhatom benne. 
Olyan nyugtalan-sűrű volna és szörnyű, 
Ha megnyugvó vége sohasem lehetne. 

Őrült hullámzás vidám élménye ilyen
Pörgés, sürgés, forgás. Megunhatatlanként
Pózol a butácska, és gyermeki szíven, 
De ha örök volna, elnyelne katlanként. 

Viharoknak közepén menedékemhez
Szaladok. Hozzásimul jelenlétemhez. 
Nyugodt elmém tapasztalatot értelmez. 
Feltárul, mily messze jár a cél. 

Ecsetem festékét vásznomra leheli. 
Sötét mélységéből egébe emeli. 
Szépsége érzésem tévútra tereli. 
Katarzis íze nem végállomás.