Hajnali ködből szőtte szürke tündérfátylát,
melyet a nap sugara arannyal éget el,
a madarak dala egy égi ezüstzápor,
s a harmatcsepp a fűről hűvös sóhajjal tűnik el.

Bár az erdőszélen láttam egy kis havat,
egy pillangó röpte ígérte a tavaszt,
szárnya megcsillant a korai napfényben,
ahogy repdesett a szomszéd kertjében.

Rigók bújócskáztak a bokrok alatt,
egy légy mászta meg a melegedő falat,
vadgalambok turbékolva keresték egymást,
ígérve fészket, és a tavalyi folytatást.

​Még hüvös a föld, fagyos a reggel,
A zúzmara csillan a holt ágakon,
De játszik a fény már égi sereggel,
S aranyat szór szét a házfalakon.

​A szélben még ott a télnek haragja,
De lágyabb az út, és puhább a sár,
Megkondul a jégnek néma harangja,
S a mélyben a rügy ébredne már.

Nézem az órát, várom a percet,
mikor megláthatom
a két szemedet!
A két szemedet, melyből
felém árad a szeretet fénye,
mely szívemnek, lelkemnek
féltett reménye!
A mosolyod, mely mindig
engem magával ragad,
s a szádból felém áradó
csodálatos szavak,
melytől a szavam elakad!
Együtt kacagni veled
oly csodás,

Fuss tél, szaladj, nehogy itt maradj,
vásott gúnyád már végleg elszakad.
Láttam az erdőn, szemedben, hogy fél,
mert nyomodban lohol a tavaszi szél.

Nem úr a fagy sem a pataknak partján,
megtört a jég a vizeknek torkán.
Amerre lépsz, csak sár és barna folt,
s elolvad mind, mi tegnap fehér volt.

Tanya áll a semmi közepén,
homályos ablaka megrepedt,
por lepte az öreg bútorokat,
bennük csak a szú sercegett.

A veranda árnyékában
tücsök hangol hegedűt,
a küszöbön reccsent a deszka,
egy apró láb riadtan menekült.

Csend ül az elhagyott kerten,
szél simítja a rétet,
az öreg diófa lombja susog,
árnyékába bújik az élet.

Köszönöm hogy megtaláltalak...
(Sajnos már csak emlék!)

Köszönöm a fényt, a napot,
Az augusztusi hullócsillagot,
Az érzést, hogy veled vagyok.

Köszönöm, hogy megtaláltalak,
Hogy hallom még mindig hangodat,
Veled száll a gondolat.

Csillagok között nem fúj a szél,
csak a csöndet hallhatod,
a végtelenben ragyog a fény,
és nincsenek rossz napok.

Szárnyak nélkül lehet szállni,
hangtalanul énekelni,
az univerzum dallamát
még így is felfedezni.

Nem kell lélegezni,
sem öregedni,
csak szállni a térben,
és elcsöndesedni.

Törékeny lelketek oly rég az égbe szállt,
A védtelen testeteket elégették már,
Mondataitok folyton a fülemben csengenek,
Az aggódó tekintetetek megnyugtató erejét
Visszahozni, sajnos, már többé soha nem lehet.

Ha a két szemedbe nézek, megszűnik a világ,
csak Te és Én, és nincs senki más!
A csillogó két szemed, ha rám nevet, kedvesem,
egy másik világ kapuját nyitod meg énnekem!
Elfelejtek mindent, ami volt,
pedig az életünk folt hátán folt!
Ha rám mosolyogsz,
megszűnik minden, ami fájt valaha,
Te vagy nekem a feltételek nélküli

Álmodtam egy új világot,
ahol nincsen háború,
az ember boldogan él,
és senki nem szomorú.

Azon a helyen jártam,
hol mindig süt a nap,
csak vidám dal van,
és minden gyermek kacag.

Erdők lombja lágyan suttog,
mezők zöldje hullámzik,
ablakokban szirmot bontnak
mind a színes muskátlik.