Gyere, bújj hozzám, kedves,
ne szólj egy szót sem,
csak töröld le arcomról
a fájó könnyeket csendesen!
Nem kell, hogy szólj,
hisz érzem én,
mily hevesen forr vérünkben
a szenvedély!
A csend beszél,
halk szava szívünket simítja,
mint a tavaszi szél
a bimbózó rügyek hegyét!
Oly jó hallgatni a csend szavát,

Eljött november az év halk sóhaja,
ködbe burkolózik lassan a fák koronája, s szívünk összes óhaja.
Az ég szürke kendőt borít most a tájra,
s az idő megpihen bennem is egy csésze forró teára.

Az ablakon túl az eső citerázik,
a hidegben ezer apró könnycsepp táncol.
A szél rozsdás leveleken zongorázik,
s az ősz csendesen búcsúdalt dúdol a világról.

Ha jő az éj, a sötét éj, az égen egy csillag fénye se ég,
s a hold, a huncut öreg hold,
hát ő is elbújt valahol.
Felhő borítja az eget,
esik az őszi eső csendesen,
az esőcseppek gyöngyökként
gurulnak le az ereszen.
Jöjj, kedvesem,
ölelj át kedvesen,
nem kell más nekem, csak itt legyél velem!
Ha itt az éj,

Édes mostohám kedvelte a táncot,
megmaradt mosolya mosta a ráncot.
A formás bajuszát jól megpödörte,
a citeráján dalát rögtönözte.

Dallama vitte a lábakat táncba,
perdült a szoknya, ritmus a csizmában.
Anyunak volt a legszebb énekhangja,
mulatott a család apraja, nagyja.

Ahogy az eső mossa a köveket,
úgy tisztul a lélek a múló időben.
Születik, fejlődik, tanul és játszik,
arcán a gondredő még nem látszik.
Elindul bátran, tettre készen,
saját útját járva, szabadnak érezve.

Az inga rozsdás karjára tapadtam,
A fönt és a lent között úgy maradtam.
Hol az égbe emel, hol mélybe vet,
s nem kérdi tőlem, mi az, mit szeretek.

Ha fönt vagyok, félek, hogy lezuhanok,
ha lent vagyok, az ég után sóhajtok.
Két végpont között csak sodor az élet,
közben lassan elfogynak a remények.

A Káli-medencében van egy falu,
hol a reggel harmattal írja a múltat,
öreg kőfalak őrzik a régi időt,
s a házak között mesék bújnak.

Sok éve, hogy ez volt az otthonom,
fehér falú ház az öreg kapuval,
ott játszottam a vörös macskával,
és kergetőztem a kis pulival.

Festő és természet, mikor kezet fognak,
művészi alkotás készül utókornak.
Távoli hegyeken fénye kikeletnek
simogatással melegséget tereget.

Hegyek árnyékos oldala félálomban,
a teljes ébredést várja nyugalomban.
Hegy lábánál a város épületei,
és mellette a tér már élettel teli.

Önmagam keresve mártom az ecsetet
vízből a festékbe, festékből a vízbe.
Színek, dallamok kavalkádja kel táncra szívemben.
Mélykék hangod a távolból ölel, mindig érzem,
narancsfények tüze lángol az égi ösvényen,
remény-zöld leveleken Neked üzen versem.
Minden forog, változik körülöttem,
egyedül a szerelem él
ugyanúgy bennem.

Amikor már fáraszt a tánc,
és kimerít minden románc,
a nap melege sem hevít,
Beethoven sem lelkesít,
az öröm oda, halkul az Örömóda.

Karfába kapaszkodik két karod,
kopik hallásod, a csengő szavát alig hallod,
gurulós kosárban lassan cipeled motyód,
számvetést csinálsz, vajon betelt már sorsod?
Az öröm oda, halkul az Örömóda.

Gesztenyefasor vezet szeretteim
nyughelyéig, hullik a levele,
avarszőnyeg lett belőle,
talpam alatt reccsen a száraz avar,
de most senkit nem zavar!
Lehajtott fejjel szeretteimre gondolok,
magamban imát mormolok!
Hideg a márványkő, könnyem pereg rá,
néma csendben rogyadozva állok,
gondolatban messze járok!

egyetlen este ég, lobban a lángja
míg emberek érkeznek a világra
s míg emberek távoznak néma csendben
a gyertya lángja fénylik kegyeletben

rövid élete során sorsokat lát
elmenni nagyszülőt, apát és anyát
sír mellett tétován álló özvegyet
s a gyermekért hulló sűrű könnyeket