Lágyan érkezik az ég alól,
titkot súg a fáradt tájnak,
megáll a zaj, a világ elhallgat,
s a csend puha takarót talál magának.

Fák csupasz karján kristály ül,
sebeik fehérré válnak,
az első hó ígéret és béke,
hogy csodaszéppé teszi a tájat.

Hull a hó, hull a hó,
nézni bizony csudajó!
Szánkózni viszi az unokát nagyapó,
vidám ének, nevetés,
ha suhan veled a szánkó!
Hull a fehér, puha hó,
belelépni most oly jó.
Hóembert építünk kacagva,
komoly méretű lett
a hóember pocakja!
Fején horpadt piros fazék,
neki bizony ez oly szép.
Orra egy szép nagy sárgarépa,

Csendben ülsz a szoba falai közt,
a szavak most porrá váltak,
szíved mélyén zajok,
de kívül csak üres árnyak.

Az ajtó zárva, a kulcs elveszett rég.

Álmok közt bolyongsz fényt keresve,
de minden távoli, idegen,
mégis, ebben a magányban,
önmagad keresed.

Az erdő mélyén most a fény is másképpen törik,
a nap sugarai tehetetlenül csúsznak el a jéggé fagyott ágakon.
Ebben a néma, fehér katedrálisban történt a különös találkozásom.
Éppen ott, ahol a völgy összeszorul, és a fenyők sötét válla összeér, megállt a levegő.

Találkoztam vele az erdőn,
szembejött egy hűvös, hideg szellőn.

ma éjjel mély álmomból arra ébredtem
arcomon lágy, puha érintést éreztem
becsukott szemem előtt anyukám láttam
puszit lehelt arcomra, erre úgy vágytam
eljött, s itt hagyta angyali üzenetét
így köszöntötte szülinapján gyermekét

2026. január 4.

Kérdezlek Szél, elfáradtál? Sosem pihensz.
Kérdezlek Hajnal, nem vagy álmos? Elsőnek kelsz.
Kérdezlek Hold, elég neked, hogy más adja fényedet?
Kérdezlek Napsugár, szomorú vagy, ha felhő takar tégedet?

Tudom, ma kacagnom kellene,
és röpködnöm, mint nektártól bódult lepke,
hiszen ma mulat a világ egyik fele.

Én nem tudok.

Talán a tapasztalás, mi szárnyamat szegte.
Mert nem változik az emberek fele.
Ki szeretetre vágyik, mind kudarcot vall,
kezet nyújt naivan, hiába,
jeges tekintet, számítás,
- és a gyűlöletből egyre épül a fal.

Fehér álmot lehel a fákra a tél,
dermedt ágakon csillan a fény.
A szél imát suttog a völgyek fölött,
s a világ egy pillanatra jónak öltözött

Hópaplan ring a mezők vállain,
csönd ül a földön, s ring régi dalain.
A patak tükrét díszes jégcsipke fedi,
titkát a holdnak nem árulja ki.

Vásznat feszít a reggel elé,
hogy elcsípje a napfény sugarát,
ecsetje nyomán a világ hígul,
s megidézi a hajnal arany mosolyát..

Fest kéket a tóra, hogy igaz legyen,
vöröset az esti ég peremére,
de a festék sosem jut el egészen
a fájón dobbanó szív közepébe.

Gondolatban
nálad járok,
gondolatban
hozzád vágyok!
Gondolatban
veled hálok,
gondolatban
két karodba bújok!
Gondolatban
forrón csókol a szám,
gondolatban
nem maradsz adósom ám!
Gondolatban
oly boldog vagyok,
gondolatban
a nap ránk ragyog!
Gondolatban
örökre miénk a boldogság,

Petárdáktól hangos az éj,
Csillagként repülnek az égre.
Sok kis madár hull a földre,
Világít a fény a tó tükrébe'.

Szólnak, visítanak hangosan a petárdák,
Szállnak fel a sötét égre.
Így jelzi keserűen az ember,
Egy küzdelmes évnek vége.

Tiszafa ágára rigó szállt,
karácsony második napja is eljött már!
Dalol a rigó vidáman,
mellette a kicsi párja,
ki az életét vele járja!
Fészke itt van a tiszafán,
elesége így bőséges ám!
Nem lett idén sem fehér karácsonyunk,
pedig bizony nagyon erre vágytunk.
Hamar eltelt ez az év is,
gyermekeink oly gyorsan felnőnek,