Ropog a szàraz falevél a talpam alatt,
a fákon lassan egy levél sem maradt,
lefújta őket az őszi szél,
róluk már a csend beszél.
Az ősz beragyogja a tájat,
a napsugár ad neki édeni bájat.
Kék ég, bàrányfelhők,
hajnali harmat cseppek csilllogása,
az őszi falevelek sok szinben ragyogása,
varàzslatos szinkavalkád,

Vattacukor vagyok, rózsaszín álom,
puha felhő ring egy hosszú száron,
édes mosoly, néhány szép emlék,
egy csipetnyi varázs, egy falat vendég.

Kívülről könnyű, habos és légies,
de a lelkem néha bizony szeszélyes.
Egy napsugártól boldogan ragyogok,
egy könnycsepptől pedig elolvadok.

Halványulnak már a képek, mélyen rejti, meglapulnak,
elfeledné szándékosan, de fejében ottragadtak.
Mert az élet megviselte.
Nem tudhatod, hogy mily kopott, viseletes,
szakadozott az ő sérült, öreg szíve.

Ám egyszer csak mesélni kezd,
Félmondatok, félszavak, félszegen hullanak:

Zuhany alatt ne költs verset,
mert a vízdíj emelkedhet,
legfeljebb csak néhány strófát,
ha a permet ihletet ád.

Pamlag puha párnáin
penészvirág,
pangó percek
pihegve pihennek,
pszichiáterek parancsszavára,
percegve,
pislogni
próbálnak.

Porlepte percmutatón
pilledten pengő pillanat
párolgó pocsolya peremén
pirulva pislog
a pecsét.

2026. szeptember 26.

TM

Körön kívül járok körbe
Köröskörül idegenek
Belül összefonódások
Körülöttem vizesárok.

Riadt szemmel körbenézek
Hazautat keresgélek
Oly riasztó ez a környék
Jó lenne, ha felébrednék.

2026. szeptember 25.

TM

Néha kiszállunk a nyüzsgő élet sebes forgásából,
ahogyan a vidám, gondtalan nyár tűnik el a láthatáron.

Az őszi szél kerget színes falevelet,
betakarja vele a pihenni vágyó természetet.

Megállni, sétálni, gondolni, érezni,
időről időre távolból figyelni.

Aztán, ha eljön az ideje, az élet fonalát
a megszokott módon újra kézbe venni.

A zene, mely nem ismer határokat,
nyelvi problémákat,
érti minden ember a zene
szívhez szóló szép szavát!
Ha valahol felsír egy hegedű hangja,
azt minden ember egyformán érti
és hallja!
A zene az, amit mindenki egyformán megért,
lehet eszkimó, maláj, afrikai bantunéger,
európai, svéd, norvég, cseh vagy román,

Avarágyba bújik a kis sünike,
nyugodt téli álmot remélve!
Már érzi, bizony jön a zord hideg tél,
bevackolja magát, így ő mindent túlél!
Gondoskodott róla,
hogy legyen elég elesége,
hisz van neki gyermeke és felesége!
Együtt vészelik át a nehéz téli hónapokat,
összebújva a kis sün a családjával!
Süni koma ezt avarágyán jól kigondolta,

A távolodó vitorlák összeolvadtak az égi horizonton,
Alig-volt emlékeink egyesültek a messzeségben,
Napi küzdelmeink már végtelennek tűnnek,
Nélkülük az élet mégis unalmas és ízetlen.

Minden ember lelkében van egy mérleg,
A nyelve hol balra, hol jobbra téved.
Egyik felén jó, másikon rosszabb fér,
Egyik békében, a másik harcban él.
 
Rajtunk múlik, merre billen a nyelve,
Megtört léleknek segít hit ereje.
Ha figyelünk szívünk sugallatára,
Eljuttat győzelmünk diadalára.
 
Ha a mérlegnyelve nagyon kilendül,

Nem múlhat el, ami még nem volt a mienk, amiért a szívünk megrepedt.
Nem múlhat, mert feljön minden este a hold,
s az égen ezer csillag fényesen ragyog,
s ha felkel a nap oly lassan, kicsit lustán,
de ha szikrázó fényét szétteríti,
ébred újra a világ.
Az éltető fény ad még reményt,
hogy szívedben ott élek én,

Szívem taván a Hold már nélküled dereng,
s csended dérként ül
hervadó ligetek felett, most bennem idebent.
Szerelmünk csillaga a köd hűs ölébe hanyatlott,
s én árnyékod halvány fényéből építem majd a holnapot.

TM

Forró és édes a napsugár csókja,
Égi fényként a vízesésre ontja.
Boldog zuhatag a mozgó fénycsóva,
Mámorban ömlik a barlang ajtóban.
 
Szerteszét szórja vízben a sugarat,
Gyertyák a víz tükrében ragyoghatnak.
A fények kicsinyek, sötét a barlang,
 A tó vize selymesen meleg marad.
 
Itt állunk párommal szerelmi vágyban,

Szívembe visszatért a nyár,
arcomat simogatja az őszi napsugár.
Kint az ősz festi át a tájat már,
a fák levei sárgán, barnán,
vörösen nevetnek ránk.
Lehullik majd lassan a sok falevél,
avar lesz belőlük a fák ölén.
Szívemben újra él a nyár,
fülembe súg a szél egy halk,
romantikus melódiát,
forró csókod ízét újra

Mikor a világ már összetört,
és nincs hova menni.
Mikor szeretnél,
de nincs már kit szeretni.
Mikor a percek ólomként hullnak,
és megállni látszik az idő,
mikor a tegnap szebben fáj,
mint az a szép jövő.
Mikor a szél már neved felejti,
s nem vár az ajtóban senki,
csak az emlék ül csendesen
egy megfakult sarokban.