Mindjárt vége az évnek,
mint kályhában a szénnek,
izzik még benn a tegnap,
de hamu lesz, ha jön a holnap.

Csend ül a napok bárkáján,
számadás az év zárásán,
mi volt nehéz, mi volt áldás,
mi öröm, és mi megbánás.

De már a küszöbön topog,
egy új év frissen kopog,
kérdezi, mit viszel tovább?
S mi letesszük régi terhünk súlyát.

A kék és fehér már halovány,
A piros, zöld és lila rozsdára vált.
A sárga már csupán emlékezet,
A többi szín rég feketén dominál.

Mennék, de már nincs hová,
Szállnék át a fellegeken át.
Nézném újra a csillagok sorát,
De itt is fut egy rossz szekér. 

Úgy köszöntött rájuk a reggel,
mint a többi.
De míg más embereket
a szegénység a földre dönti,
az ő szemükben mindig ott volt
a remény csillaga.
És nem hiába,
aznap este
eljött hozzájuk a nagymama.

Szatyra mélyén a meglepetés,
három szép piros alma.

Képzeljétek, azt álmodtam,
ott voltam az Anna-bálban!
De előtte készülődtem,
vagy tíz ruhát, föl-, levettem.
Tükör előtt forgolódtam,
válogattam kalapokban,
kéket vegyek a szememhez,
vagy a barnát szeressem meg?
Hajam színéhez jobban megy?

Őszi napsugár festi a fákat,
Sárguló a levél, elhagyja az ágat.
Búcsú nélkül, halkan hull a földre,
El kell válni, el kell mindörökre.

Ne sirass engem, jön még kikelet,
Ha új tavasz jön, kihajtanak a levelek.
Üzennek zölden, van még remény,
Várok rád az ég peremén!

Felhőkbe nyúló kopasz ágak,
akár csontos ujjak,
kapaszkodnak a fénybe,
de csak párát markolnak.

A szél végigcirógatja őket,
mintha ellenőrizné,
maradt-e még élet,
vagy válik feleslegessé.

Az ólomszürke ég alatt
minden gally egy vallomás,
az idő nem könyörül,
lehántja, mint egy karmolás.

Nem is tudom, hányszor néztem
tükörbe úgy reggelente,
hogy magam mellett láttalak.
Csak én mozdultam, és te néztél,
míg lassú, kacér mozdulattal
magamra nem öltöttem
puha pillantásodat.

Lábam előtt heverő korhadt fatörzs
évgyűrűit sem őrzi már,
elszenvedte az évszázad
minden jeges viharát,
szívébe űrt rajzolt
a közönyös szárazság.

Most itt fekszik mozdulatan.
Fájón idézi az összegyűrt időt.

2025. október 30.

Versemet
Szesztai Attila „Requiem november 4.” című festménye ihlette

TM

Gyere, kedvesem,
tárd ki a szíved kapuját nekem!
Gyengéden ölelj át és hagyd,
hogy érezzem a szíved dobbanását!
Hunyd le a szemed és hagyd,
hogy szeresselek!
Gyere, kedvesem,
oly jó így veled,
a csend beszél jobban,
és szívünk egy ütemre dobban!
Ugye érzed, szeretni mily jó,
ha van, aki viszontszeret és odaadó!

Őszi szél borzolta fák,
fáradt már a napsugár!
A hordókban érik már új bor,
kóstolgatni oly jó,
teli már az éléskamra
finom befőttekkel,
alma, körte, meggy és cseresznye,
mind-mind benne az üvegekben,
s ránk mosolyognak csendben!
Égő piros a galagonya,
a dombok alját ő uralja,
bokrok alján sok-sok gomba,

Holdvilág ölel át,
ezüstfény simítja vállad,
csendben nyílik a lét,
s a lélek ledobja a fátylat.

Fönt, mint ősi jel,
kulcsot tart a titokhoz,
csendben, halkan érkezik,
mosolyog az álmodhoz.

Szívekben fényt gyújt,
lélegzik az égi csend,
álmot kerget éjjelente,
gyermeknek mesét teremt.

Indulok, hol erdő lélegzik,
a fák karjában fény zenél,
egy patak súgja, ne siettess,
itt mindenki másként él.

Kövek őrzik léptem nyomát,
mesét, múltat és jövőt,
minden fűszál egy iránytű,
s mind mutatja az időt.

A nap, mint egy öreg mester,
megtanít hallgatni újra,
így létem a természetben,
visszatér a régi útra.

Tündérvölgy szívében, hol szép zöld az erdő,
lépked egy szarvas, tiszta fehér,
kecses, mint a szellő.

Szarván aranyfény, csillogó korona,
minden mozdulata varázslat,
hozzád úgy ragyog fénye oda.

Hófehér bundája, mint a friss hó télen,
szemében a bölcsesség, ott ül a rejtett mélységben.