Szívem taván a hold már nélküled dereng,
s csended dérként ül
hervadó ligetek felett, most bennem idebent.
Szerelmünk csillaga a köd hűs ölébe hanyatlott,
s én árnyékod halvány fényéből építem majd a holnapot.

TM

Forró és édes a napsugár csókja,
Égi fényként a vízesésre ontja.
Boldog zuhatag a mozgó fénycsóva,
Mámorban ömlik a barlang ajtóban.
 
Szerteszét szórja vízben a sugarat,
Gyertyák a víz tükrében ragyoghatnak.
A fények kicsinyek, sötét a barlang,
 A tó vize selymesen meleg marad.
 
Itt állunk párommal szerelmi vágyban,

Szívembe visszatért a nyár,
arcomat simogatja az őszi napsugár.
Kint az ősz festi át a tájat már,
a fák levei sárgán, barnán,
vörösen nevetnek ránk.
Lehullik majd lassan a sok falevél,
avar lesz belőlük a fák ölén.
Szívemben újra él a nyár,
fülembe súg a szél egy halk,
romantikus melódiát,
forró csókod ízét újra

Mikor a világ már összetört,
és nincs hova menni.
Mikor szeretnél,
de nincs már kit szeretni.
Mikor a percek ólomként hullnak,
és megállni látszik az idő,
mikor a tegnap szebben fáj,
mint az a szép jövő.
Mikor a szél már neved felejti,
s nem vár az ajtóban senki,
csak az emlék ül csendesen
egy megfakult sarokban.

Van úgy, hogy elfárad a szív,
nem kérdez, csendben sír,
nem magát törte össze,
az élet rakott követ kőre.

Volt benne hit és akarat,
sok eltemetett pillanat,
mosolyt adott, bárhogy fájt,
és továbbment, senkire nem várt.

Ó, de csodás a napfelkelte,
színek varázsa, ködpára egyszerre.
Legszebb a természet ecsete,
változásában mutatja a világot,
 hajnalpírnak a fényét, ha látod,
amint a holdat, csillagokat eloltja,
átadja helyét a világosnak.

2021. október 4.

TM

Lelkeket láttam, bolyongtak a mában,
a temetői út nehéz porában.
Köd ült már a fákon, az est leszállt,
neveket hordott odaát,
hallottam a szél szavát.

Mécsesek égtek a sírok kövén,
mint apró kis csillagok az éjszaka ölén.
Mindegyik lángban egy élet derengett,
egy arc, amelyet szívünk sohasem feledett.

Fázik az erdő, roppan az ág,
süvít a szél, az arcunkba vág.
Elszállt hát a gyönyörű nyár,
itt van a ősz, mi érezzük már.

Hull alá az áztató, hideg eső,
Sáros avaron csusszan a cipő.
Nyirkos, vizes a dombok oldala,
a fák törzsét belepte a moha.

valami igaz és sötét bánat
ami régóta lelkemet nyomja
s fáj, hogy te nem láthatod, mily fáradt
néma és üres a lelkem bugyra

mosolyt teszek titkon magam elé 
hogy ne lásd, mennyi árnyék gyűlt mögé
neked csak egy vidám mosoly marad
miközben belül a szívem szakad

2026. október 3.

Második fejezet

Tizennégy éves lehettem, apám betegedett,
Orvosok rohangáltak fel-alá kastélyában,
Utolsó napjaiban kényszerből cselekedett,
Ágyában feküdhetett nagyjából éjféltájban,
Mikor magához szólította fáradt testemet,
Utolsó szavaival áldotta meg lelkemet.

Amikor először néztem a szemedbe,
valami bennem rögtön megérkezett.
Nem tudtam, ki vagy, mégis úgy éreztem,
mintha valahonnan régről ismernélek.

Nem értettem, miért lettél ilyen fontos,
miért hiányzol, mikor még alig ismerlek.
Mintha nem most kezdődött volna közöttünk,
hanem csak folytatódna valami régen elkezdett.

Ez itten egy kicsi csacsi,
van a farkán egy kis masni,
rózsaszín a színe,
neki pedig kék kellene!
Ne búsuljál kicsi csacsi,
holnapra lesz majd kék masni!
Felvidul a csacsi arca,
édesanyja megnyugtatta!