Dübörög a változás, -
Minden jó, mi gondolatot ébreszt,
Akkor hát, – hadd fájjon az igazság!
Garabonciás! Mondjunk el,
Hamar érte egy imát!
(mielőtt a szó elolvad, mint a hó.)

Tavasszal, a kirándulások idején,

Mindig és mindig...
beragyogod fénnyel a szobám,
árnyak szaladnak
a szekrény mögé ostobán.

Már nem akarok kiabálni sem,
mert ízetlen homokkal tele a szám,
s hogy hova köpjek, sem keresem,
hisz minden visszahullik rám.

Szeretném átélni a régi szép éveket,
de nem köszönnek vissza. Kutyák csaholnak,
s vérszívók lepik el a kék eget,
valahol tegnap elveszett a holnap.

Köd lopakszik a hideg téli esten,
nyelvet ölt rám, a téren átoson,
felkúszik a fán, a lámpatesten...,
majd lassan úrrá lesz a városon.

Mikor a hóvirág kidugja fejét,
fehér lelke jelzi kikelet neszét.
Lelkem hófehér köntösbe öltözött,
szívembe hála, és remény költözött.

Reszketve, fázósan kísérem útját,
nem feledve a régi, régi múltját.
Törekvését csodáltam, most is látom,
mint néma újszülött, tör át a gáton.

/200.éves születése napján/

Betűztem kiskoromban a falvédő feliratot-
" Vissza mindent, Nagy-Magyarországot!”
Vissza mindent, amit az élet adott
Nem kérdezek, csendben vagyok.. 

S múlik az idő, s tova szalad
Megértettem már a kérő szavakat
Átérzem már a szívfájdalmakat
Szomorú a lelkem, látom a gondokat

Ez olyan tudomány, mi nem tankönyvekből ered,
művészi érzék kell, s az alkotó két kezed,
itt lent Somogy-ország déli szegletében,
olyat mutatsz nekünk, gyönyörű képekben,
mi csak benned lehet, művész szellemében.

Trianónia 2020

(In memoriam Szabó Dezső)

Lopják a kedvemet,
lopják a szavakat -
lopják a fényeket,
idegen hatalmak.

Védd meg a könyvet!
Szép magyar anyanyelvünket
Nem tud így írni, más nemzet
Nem fűti ily heves lelkület!

Ablakon kinézve, vakító napsugár,
ajtón kilépsz, jéghártya ott a pócsóján,
jó volna hinni, ám a látszat néha csal,
hátam mögött lehetne, néha őrangyal.

Mert szavak néha, korbácsütésként hatnak,
sokszor szomorú a vége a vidám dalnak,
nem a folyadékra, jó szóra szomjaznak,
szoríts helyet olykor a prédikáló papnak.

Káin és Ábel

Egyenlők voltak Ők, – a legnagyobbak,
Mint Jó a rosszban, Rossz a jóban,
Egy dolog két oldala, egybeoldva,
Hogy kétszerezze önmagát a két egyed.

Mint amikor tornádó tépi szét az eget,
vadul űzve, hajtva a sötét felleget,
mindent elsöpörve jössz felém:
s mezítelen állok előtted én.

Hogy, hány balszerencse,
súlyos veszteség kísérte
utam, nem érdekel már,
sem a fájdalom, sem a kár,
hogy rám dőltek a falak
s kit érdekel, ki nem szeret...
mert kárpótol az a pillanat,
mikor megismertelek!

Tarka lepke röppen virágra.
Elidőzik, majd tovaszáll,
Elgondolkodom magam is, de kár, 
Hogy nem tart örökké a nyár.

Mindennek helye és ideje van,
A tavasznak, a nyárnak és a télnek.
S amikor bús felhők kergetőznek,
Sorra kihunynak az égi fények.