Fejemben még szöszmötölnek félszavak,
szendergő pilláim mögött
elmélázva nyújtózkodik az idő,
és oly messze hív.
A távolban egy rozoga fahíd.
Fölötte titokzatos fekete felhő,
sebesen közelít,
futnék előle, de lábamban nincs erő,
a felhő már a földön szalad,
egy sötét emberalak,
valamit pusmog, kiáltanék,

Hallgatom szavak záporát, belül csendem megfeszül.
Hallgatom hamis hangodat, csendem hátat fordít, nem figyel.
Hallgatom, mily fontos vagy, csendem a küszöbre most leül.
Hallgatom távozó léptedet, csendem megnyugszik, elszenderül.

2026. január 11.

TM

Van ennek már sok-sok éve,
gyermekkorom szép emléke.
Az őszi napsugár immár
megérlelte kukoricánk.

Csövét törni kézzel kellett,
Földön bab és tök volt vetve.
Ökrös szekér hazahozta,
megérkeztünk, szólt a nóta.

Udvar közepére öntve
egy nagy halom lett belőle.
Körbeülve fosztogattunk,
Közben vígan dalolásztunk.

Ha galamb száll a házadra,
béke van a szívedben,
szárnya lassan elcsitul,
némán ül meg csendjében.

Nem kérdez, nem ígér,
csak jelen van egy pillanatra,
és míg ott pihen a tetőn,
a szíved megnyugtatja.

Az idő megáll egy lélegzetre,
és nem sürget semmi,
a múlt halk, mint távoli harang,
a jövő még oly messzi.

Fehér csend borul az ágakra,
lélegzetét visszatartja a táj,
a fák imára kulcsolt karjai közt
alszik a világ, s nem kérdez már.

Hópelyhek hullanak némán,
nyomuk lassan az időbe vész,
minden pillanat olyan szelíd,
mintha suttognának egy mesét.

Mindig csak a jót keresem,
nyugodt legyen szívem, lelkem.
Amit máig fel nem fogok,
talán satuba fogtatok?

A fülemig elpirulok,
a mellemen piros foltok.
Állapotom bizony stresszes,
benne lenni nem kellemes.

Hogy szívemet erősítsem,
segítségére siettem.
Minden szavam meggondolom,
mielőtt én azt kimondom.

Átölelt az esti csönd,
a sötét éjszaka ma újra eljött,
lábaimba egy fájdalmas görcs költözött!
Iszonyú fájdalom,
lépni is alig tudok, és persze aludni nem hagy,
sétálok le és fel, míg kint hideg van és fagy!
A gyógyszer csak egy óra múlva hat,
remélem, a görcsök sorozata, ha lassan is,
de alábbhagy!

"Vers a lélek tápláléka"
Neked írom verseim sorát,
Ki nem vagy más, jó barát.
Neked írom, mi szívem titka,
Neked írom, ki szereti a verseket,
„Mert a vers a lélek tápláléka”.

Ha úgy érzed, mindennek vége,
A remény is elveszett,
Nyugtasd meg lelked,
Fogj tollat, s írjon kezed,
Lelkedből írj verseket!

Didergő ujjaim árvasága,
és minden kósza gondolatom
vágyott már nagyon egy társra,
vidám összemosolygásra,
együtt tálalt vacsorára.

Magányomba gombolódva
belebújtam takarómba,
mozdulatlan, mint a fal,
sárba ragadt alvó avar.
Így múltak napok, hónapok,
ti erről mit sem tudtatok.

Elcsendesült a padlóreccsenés,
a pók is kiköltözött,
most összebújva a két szék,
emlékeiből sző mesét.

Olvasott, ki itt lakott,
könyve bágyadtan hanyatt dől,
egy tücsköt hallgat,
ki a sarokban megbújva,
bánatos hangon hegedül.

Édesanyám génforrása,
életünknek melegágya.
Szeretetnek nincsen vége,
átível az időn-téren.
 
Felnevelve szárnyakat ad,
bátorrá tesz, önbizalmat.
Ha megfáradt, fogjuk kezét,
átvesszük, mi neki nehéz.
 
Egészségét óvjuk, féltjük,
szívét, lelkét dédelgetjük. 
Öleljük az unokákkal,
léleköröm adásával.
 

Születéskor a lélek hangosan érkezik,
fénybe csomagolva, emléket felejtve,
szívdobbanásban új nevet kap,
hogy a világ tanítani kezdje.

Gyermekként csodát lát mindenben,
fűszálban, fában, mosolyban él,
még tudja, honnan jött,
csak erről nem beszél.

Nagy pelyhekben hull a hó,
lesz belőle a földeken puha-pihe takaró!
Sűrűn szállnak a hópelyhek,
egymás kezét fogva halkan énekelnek!
Ámulva nézem ezt a csodát,
mit az ég nekünk most így nyújt át!
Hófehér-tiszta most a táj,
eltakarta a hó a város porát!
Hópihék táncolnak a januári szélben,
olyan ez, mintha benne lennénk

Fehér csend ül a kertben,
ágak közt az idő megállt,
feketerigó fák közt ugrál,
szeme vidám, fénylő parázs.

Lába alatt a tél hidege,
jeges titkokat őriz a föld,
csőre koppan, életet keres,
míg a hó mindent kitölt.

Nem fél a hallgatástól,
dalát harsányan mondja,
szíve tudja, jön a reggel,
hol a csendet a fény feloldja.