Ne add el magad, hisz nincs semmi másod,
Megfertőzött az élet, s a hazugságok.
A világba harapsz, hogy kicsit megélj,
De nem terem neked itt már babér.

Csak szajkózod a sorsváltó monológodat,
De a világ, mibe haraptál, most visszaharap.
Fáj nagyon, sebes és vérzik a szád,
Nem kellesz senkinek, kihányt a világ.

Mélyen a zöld szívében, hol a csend terem,
valami mindig hívogat, mint egy titkos rejtelem.

A fák büszkén állnak, otthont adva sok madárnak.
Ezer színben játszanak a napsugár körök,
a szellő lágyan suhan a lombkoronák között.

Ülök egy padon,
s csendesen lábam a hiány tavának vizébe lógatom.

Oly sokszor megfürödtem már e
tónak jéghideg vizében,
visszatérésednek ábrándos hitében.

A csend most mélyebb, mint a tó,
űr tátong bennem, s ez az érzés folyik,
szétárad testemben, mint egy örvénylő folyó.

Az idősödő ember az élettől
már sok csodát nem remél,
de lelkében őrzi a sok szépet,
mit életében átélt!
Már szürkül a fény, de néha
egy egy villanásnyi szikra
még a szívünkig elér.

Magányos lett szívem,
nélküled dobban.
Úgy szeret az téged,
jaj, mindenkitől jobban.

Fénytelen reggelek,
unott nappalok.
Nélküled mindenhol
hontalan maradok.

Hisz te vagy én váram,
gyémántos palotám.
Rózsakertben nyíló
tűzpiros rózsaszál.

Csodás vagy földgömbünk,
Összeköt a mi sorsunk.
Életadó helyünk,
Te vagy a mi otthonunk.
 
Élted végtelené,
Látod, mégsem becsülünk.
Pillanat emberé,
Pótolja nemzedékünk.
 
Majd ötven év múlva
Zöld pázsit és legelő,
Szebb leszel, mint  múltban,
Lombos fa elegendő.
 
Csak biotermések,

Éveink csak múló pillanatok,
tükörbe nézünk, arcunk változik,
ki vagyok én, jön a kérdés,
mert a kor itt ólálkodik.

Mint egy parttalan folyó,
az idő úgy sodor tova,
mi kapaszkodva múltunkba,
érezzük milyen mostoha.

Éveink elillannak,
itt maradnak terveink,
sorsunk árnyékként követ,
és csak gyűlnek terheink.

Aranysárga tenger hullámzik lágyan,
a szél simogatja, s elsuttogja neki halkan minden vágyam.

Napfényben fürdik minden egyes szála,
mintha a mennyország kapuja nyílna meg nála.

A sok pipacs köztük, pirosló lángok,
olyanok, mint
lidérc módjára táncoló lányok.

Lassan hull az égi könny,
s földet érve csendben szétterül.

Nedvét szomjas por issza fel,
leveleken a cseppek tánca lágyan életre kel.

A szív egy új reménytől felderül,
a téli bánat fátyla lassan semmibe merül.

Régi álmok újra ébredeznek,
s lelkem mélyén friss virágok éledeznek.

Hirtelen a tó tükrén egy árny suhan,
mint egy szép pillangó, olyan.

Lassan száll, csillogó hajjal, lágyan,
a vízbe merülni lenne utána vágyam.

Könnyed, kecses testtel csak úgy siklik a habokon,
mintha a széllel együtt született volna valami túlvilági partokon.

Legyek erős, mikor a sunyi halál
pimasz pofával arcomba nevet?

Vérünk, mint végbe torkolló nagy folyó,
tör utat testünk megannyi szikláin át.
Majd lélekbuckák közt egyre  lassuló,
változó medrében folyik tovább.

Néhanap úgy adódik, medréből kilép,
vagy fájdalom köveket sodor tovább.
Aztán újra gyógyul, medrébe visszatér,
keresi folyvást testbe zárt torkolatát.

Amikor szívem a szíveden megpihen,
hozzád bújok oly lelkesen,
én oly boldog vagyok kedvesem,
maradj mindig így velem!
Tavaszi nap simogatja arcunkat,
huncut szellő borzolja hajunkat,
virágok illata száll a légbe,
kezem belesimul a kezedbe.
Mosolyogva nézünk fel a kék égre,
itt a tavasz végre,
boldogság költözött a szívünkbe!

A halál nem zárja be, csupán nyitja a kaput,
nem a vég, hanem egy új kezdet,
az álom, mi új álmot szül,
csak kér egy kis csendet.

A lélek örökké körbejár,
akár a mag, új virágokat ont,
vagy a fa, őszi levelét eldobva,
tavasszal új rügyeket bont.

Miért kínoz a fájdalom?
Miért fáj a szívem oly nagyon?
A testem, a lelkem beleremeg,
ha látom a két szemedet,
ha hallom a hangodat,
mely számomra maga a csoda!
Ha nem vagy mellettem, kínoz
a fájdalom, a szívem úgy sajog, hiányzol oly nagyon!
Hiányod megszokni sohasem fogom,
bár ezen sokszor elgondolkodom.

Álmodom!
Egy csodás álomvilágban vagyok!
Átölel féltőn a két karod, felébredni most nem akarok.
A vágy zenél egy csodás romantikus zenét,
s az ember hamar elveszti az eszét.
Én a vágyad ébredését érzem,
mely tűzbe hozza rejtett szenvedélyem.
Érzem a kezed testem barangolja be,
s a reszkető remény beteljesülést nyer!