Hol fényes a lelkünk, hol elmerül
kedvünk és hullámok borítanak,
lázadásunk vagy épp elszenderül, 
vagy tüzesen újból magasba csap.

Újra és újra, folyton fent és lent,
micsoda szédítő előadás!
Sokszor mélybe merülünk egészen,
s  az élet nem éppen kéjutazás.

Szonett formában

 Csak a nyárban imbolygó rózsalugas,
felkerekedve egymagam tákoltam,
akár egy rigó fütyörészek halkan,
mert ilyenkor a lelkem friss, nem odvas.

 Kezemben pár szeg, csavar, reszketeg vas,
szirom- gyülekezet illat- halomban,
igyekszem, mielőtt a nyár ellobban
gyorsan, az ember már felhőkből olvas.

Tervem volt már sok ezer,
kergettem is álmokat,
rugdostam kavicsokat,
vagy görgettem sziklákat.

Úsztam szemben az árral,
vagy csak sodort az élet,
tótágast állt néhányszor,
bennem a hívő lélek.

Próbáltam már repülni,
de nem bírt el a szárnyam,
mégsem bántam végül is,
hogy a földön megálltam.

Egymás mellett plédek, törülközők,
vízben boldog hűsölő fürdőzők,
színes úszógumik, száll a labda,
itt a környék apraja és nagyja.

Kisgyerek ül apja barna vállán,
édes dinnyelé csurog az állán,
kacagva szaladnak be a vízbe,
játszanak, repíti fel az égbe.

Híd vagyok, egyszer sziklaszilárd, máskor
meg-megrezzenő, furcsán bizonytalan,
mint részeg, ki imbolyog az ivástól,
s hordozza terhét látszólag gondtalan.

Lelkem mint sóhajok hídja, két világ
távoli partjain keresztre feszül;
egyikről öröklét titka fénylik át,
a másikon minden halálba merül.

Csomagom pakolom,
messzire utazom,
kattogó kerekek,
zenéjét hallgatom.

Jegyem a zsebemben,
lesz még pár állomás,
a tájban elveszem,
nem sok a változás.

Halad a vonatom,
döcögünk monoton,
kerekét hallgatom,
ütemét kopogom.

Megállunk kiszállás,
tömeg a peronon,
új vonat átszállás,
csomagom pakolom.