Ülök a téli csendben,
Rám terítette palástját a téli nap.
Még egy madárka sem rebben,
Némaság fogva tart...

Öreg fánk is hallgat némán,
Ráhullott az éjszakai hó.
Mintha akarna szólni,
De fél, hogy közben lehull a hótakaró...

Sziklás hegyek nyúlnak, fel, fel, magasra,
rég ülök egyikén, mélyen merengve.
Amerre csak látok, a szenny elrémít,
háború tüze, ezt mind-mind te tetted.

"Vízió, melybe nincs beletörődés,"
tollammal vívom a béketeremtést.
Adomány, szép szavak, szeretetontás,
emberáldozatból már elég, elég!

Két világ határán,
csendes félhomályban,
Isten titka lüktet anyai palástban.
Nem csupán test a testedben,
hanem templom lett a kelyhed,
hol ez égi szikrát magadban meglelted.

Csepeg az eresz
olvad a hótakaró -
tisztul a világ

Hólé ad enyhet
a vetés szomját oltja -
új élet ébred

2026. január 25.

TM

Ablakomon ma reggelre
kinyílott a jégvirág.
Nem gondol az elmúlásra,
tarka rétről álmodik,
hol tücsök szól,
egyre húzza,
szaporázva muzsikál,
és reggeltől késő estig
minden virág hajladozik,
ezer színben táncot jár.

Kaptunk fehér takarót,
jégcsapok lógnak az ereszen,
végre befagyott a Balaton,
ahogy a régi teleken.

A nádasban manók lépdelnek,
ők az urai a csendnek,
s a tóban a jégkirály
örül ennek a télnek.

A víz mélyén tündérek alszanak,
holdfény szánkózik át a tavon,
álmukban csillagot ringatnak,
míg tél uralkodik a strandon.

Fekete tükrén megcsillan a múlt,
tűje alatt egy régi vágy kigyúlt.
Sercen a lakk, s a porból a dal szinte él,
közben bennem szüleim ifjúsága kél.

Apám mosolya, anyám lágy szava,
ringat a dallam, mint az éjszaka,
s elrepít haza.
Nem csak zene ez, egy lüktető emlék,
bár megállíthatnám az időt,
s olyan lenne minden, mint rég.

Ősz volt, hullottak a falevelek,
Meghatódva tervezni mentem.
Emlékeim mindig visszatérnek,
Elém jönnek ifjúkori, alkotó képek,
Mikor még összetartott az ország,
Mikor pártok még nem osztották,
Mikor bankok nem gyötörték a népet,
Volt jövő, az lakott, ha épített.

Alpokban egy csodálatos tengerszem,
Nyugalomban, zöldeskék színekben.
Hullámait szél felveszi hátára,
Klímája erőt ad egy túrára.

Partját körbeveszi a zöldövezet,
Tó vize élteti gyökerüket.
Gyertek, kedvesen hívnak fák, virágok,
Lám a mászástól piros orcátok.

Jani bácsi szekerét
nem ugatták kutyák,
nem futottak utána,
csak bámulták a lovát.

Lovát és szekerét,
őt magát a bakon,
még az emberek is
kilesve ablakon.

Feketére festve,
díszítve arannyal,
párnázott ülése,
behúzva bársonnyal.

Hátát az idő görbíti,
kosarában gondjai súlya,
vállait terheli a múlt,
ólomként földre húzza.

Sétál lassan, komótosan,
arcán ezernyi a ránc,
megáll, kicsit megpihen,
szemében még az akarás.

Öregségét fáradtan cipeli,
lelkében parázs pislákol,
egy régi dalt dúdolgat,
mi emlékeiben fellángol.

Itt vagy velem,
itt vagy nekem,
látom a csillogó két szemed,
a mosolyod, amely mindig elvarázsol!
Boldogságom határtalan,
te vagy nekem a varázslatom,
hogyha a karod átölel,
szád a számra csókot lehel!
Hozzád bújok, kedvesem,
ez mindent megér énnekem.
Szerelmes szívem a szíveden megpihen,
a szívverésedet érzem, kedvesem.

Ha széttörik a szív, nem hallani zajt,
csak a csend reped meg, mint fagyott hajnal,
nem kér vigaszt, csak türelmes kezet,
valakit, aki vele marad, és nem siet.

Bár törött, de nem vész el végleg,
csak más formában tanul szeretni téged,
mert az tudja igazán, mi a kudarc,
aki egyszer már a mélybe zuhant.