Színes szirmok pompája tündököl,
a kikelet csábosan üdvözöl.
Ott a pagony ösvényén lépkedek,
ámuló pillantásom réveteg.

Mesét szövő gondolatok,
álmodozó papírlapok,
belőletek megmerítem,
amelyből neked meséltem.

Tündérkertnek közepébe,
gyermeklelkem csöppent bele,
ott találtam nyugodt álmot,
meg egy mesés szép világot.

Sokan viselünk  maszkot
s könnyezünk bátran
az álarc alatt;
és az ember után,
ha lehull a jelmez,
a rivalda kihuny,
fejfára akasztva
az álarc marad

.
 

Számolgatom a kőkeresztek
húsába vágott számokon:
meddig bírta a görbe testet
megőrizni e száz rokon?

hazaáruló, minden külföldön 
dolgozó magyar, nos:

Dalol a szél, mintha valamit üzenne,
hallgatom, de nem tudom, hogy mi van benne,
mert a sekély vízben csak egy hal dadog,
e szellemi fertőbe beleragadok.

Befogtam én mindkét fülem,
s magzatpózba bújtam.
Ordítottam, megfeszültem
míg őrültek közt kúsztam.
Mennyi bolond, mennyi gyáva
rettegi a létet!
Mohón markol, szívet tép ki,
s prüszköl gennyet, mérget.
Befogtam már mindkét fülem,
s szemeim becsuktam.
Fáj ezt nézni, miért kell tudni,

/Nógrádi Katalin festményéről/

Ragyogó sugárral köszönt a nap reánk
Márciusi kikeleti tavasz vár
Sötét felleget kerget a nyugati szél
Ünnepünk van, a szívünkben boldogság kél

S a felhő eltakarja a napot
Eső hullik, a szomjazó földre
Áztatja az elvetett magot
Ígér nekünk szebb, jobb holnapot

Pillangónak érzem magam,
körülötted szállok.
S te vagy nekem a virágzó fa,
ízeidre vágyok.
Minden reggel felkereslek,
s csak ritkán simít szárnyam.
Nem zavarlak, ajkam néma,
elrejtem a lázam.
Alig várom, hogy ihassalak,
s álmodhassak veled.
Soraiddal világot szülsz,
s érinted lelkemet.
Szentélyem vagy, menedékem,

Sándor, József, Benedek
Híres, neves emberek.
Ők űzik el a telet,
Zsákkal hoznak meleget.

Ha üres marad a zsák,
Nem kapod, csak harmadát.
Sándor napja, ha vagyon,
Átbillenünk a fagyon.

József napján azt mondják,
Megérkeznek a gólyák.
Ha a gólyák tolla piszkos,
Jó termés lesz, az már biztos.

Oly csodás, szépen indult minden,
lázas volt a csók, forró az ölelés,
s vad vágyak keltek érintésen.
Álom, melyből sosincs ébredés.

Átkozott, ki a szegénynek
hajlékát elveszi
s a kifosztott szerencsétlent
kivert kutyává teszi.
Ezerszer is átkozott az,
kinek szíve nincsen,
miközben ő vígan megél
a harácsolt kincsen.

Az egész világ folyton éhes,
szerelmeket kóstol.
Az egész világ lelke telve,
mindenkiben jó bor.
Csak én nem tudok megfürdeni
kelő Nap tüzében,
Én nem tudok csókká lenni
madárdalos fényben.
Az egész világ tűztáncot jár
illuminált kéjjel.
Csak én nem tudok felgyulladni,

Minek írunk? 
Kik hatnak itt szívre ma?
Lelkünket, ha versbe öntjük, 
akkor sem hat a szív dala.
A világ pusztul.
S az ember meghasonlott őre ma
egy régi résznek,
melyben élt még egykor szent ima.
Nemzettudat, hagyományok
rothadnak el szépen.
Globalizált lelki nyomor
modernizál éppen.

Visszatért a sárgarigó
Igazgatja fészkét
Ragyog a nap,rigó füttyent
Hívja párját, fészket együtt igazítják

De mit látok egy szép napon
Másik fészek épül
A  vadrózsabokor ágakon
S már két fészek lakóit hallgatom

Jöjjetek csak ég madárkáim
Fütyüljetek szívemnek szép dallamot
Had örüljek dalotoknak
Olykor oly boldog vagyok

Máról holnapra élek,
napról hónapra – félek,
mert isten a kereset,
s én keveset keresek.