Szeretném lassítani az időt
Hogy legyen időm a szavakat
A térbe sűríteni
Nem robbantani
Csak békét teremteni
Szeretnék ébredni
Egy színes mandalát
Feldobni az égre
Hogy boldogságként
Hulljon vissza a Földre
Magyarként a magyar földre
Hogy megmaradjon az
Árapataki varrottas
Az elrabolt Székelyföld

A négy évszakkal forogtam

Most ismét talpra álltam

Tavasz van

Fejem a virágaromás légben

Lában a pipitéres lépten

Madárhangok táncra perdülnek

A virágszirom - lányok

Ezer színnel pendülnek

Színek – hangok öröme

A tavaszi légben

Szétárad a gyenge ölelő széllel

A szerelemes szívek is

Virágot csenni mennek

Ahogy az idő szalad,
úgy suhansz el a fák alatt,

/Békéscsaba István malom ég!
2019.05.23./

„Egy nagy tűzet kellene rakni!”
De ne ily pusztítót, hatalmasat!
Óriás tűz gomolygó füstje az égre száll,
Istennek sem tetsző mutatvány!

Mi történik a világban emberek?!
Mily tűzet raktatok már megint?
Pusztítjátok önmagatok, s ami érték,
S nem látjátok a fájdalmat, a kint!

Hajnali fényben tündököl a puszta,
vércse vijjog, körrög a szarka fajta,
legelészni indul, gulya és a konda,
más fényben tündököl a Napnyugta.

De még a hajnal, harmatban mosdik,
már a kakasok is, hangjukat eresztik,
gyémánt csepp fűszálakon fénylik,
kukacvirág szirma napfényre nyílik.

Az elmúlásból kinyúlt egy kéz,
majd írni kezdte őrzött titkait,
régen nem volt ideje elmondani,
meg tervezett dédelgetett vágyait.

Írok a szemedről,
Fekete kévéba cseppentett tej,
Ó fehér bogárszem,
Most is itt ragyog reggeltől.

Írok az ajkadról,
Szétnyíló vörösfelhők,
A napsütéses égen,
Egy mámoros szélben.

Írok a mosolyodról,
A szívembe folyt álomról,
A képzeletem kapujáról,
Kinyílt éji kapukról.

/Barcsi emlékzivatarban /
Fodros, bíbor hajnali fény
Csillog a Dráva felszínén,
Játszik ezer fényes tajték,
Tajtékcsengők csilingelőn.

Ébred a hajnal zöldbe hajlik,
Tétova még rajta az éj,
De millió talléros fűzfafüzér,
Lám felemeli lándzsa levelét.

A hatalommal szemben fekete a szél,
a bátor szól, a gyáva bújik, nem beszél,
mert féktelen, mindent elönthet az ár,
de az alkuvókkal az, kézen fogva jár.

Nyomor időz, békjóidat rakja.
Csendben tengődsz, fojtogat dacszava.
Körötted gőz, gyomrodat sav marja.
Hangulat bősz, de elcsuklik hangja.
Nem vagy Te hős, csak a remény rabja.

Fények gyúlnak a nagy világban,
Fény jelek észak, dél irányban,
Északi fény jelet adja,
Bajban van a világ, bajban!

Hetven év imája
Prózavers

Milyen volt az erdő a rét,
a régi gyermeki játék,
néha Matiné az ajándék,
hallgattunk rádiós mesét.

Ez most egy emlék gyereknap,
habár most is játszok mindennap,
fém építőjáték, fakocka,
vagy roller és a fogócska.

Öreg tölgyek árnya alatt,
a vastag gyökér kapaszkodhat,
a puha avar, oly süppedékes,
néhol bizony, már penészes,
de egyben bizony, esős nyirkos,
vargányának oly otthonos.

Nézem a szép arcodat,
Nézem a kedves mosolyodat,
Egy lépés és belépek a szívedbe,
Ó, ajkaim kövirózsa levelek,
Szerelemszikkadt testemen,
Dús vágyak ébrednek,
Amikor szívem a szívedben,
Kinyílik, mint virág,
Lám a kopár mező is teremhet
Egy szerető csodát,
Mindig tudtam, csak kiszáradás,
Téveszméje a délibáb,

A kétségbeesés a nyomor
Keres kutat tapogat
Nem látod barátot keres
Embertársat
Ki ha rá néz nem vakul meg
Egy remegő kéz
Ami beszél
Mert ez már könnyes remegés
Talán az életért
A következő percért
Nem már nem azt keresi
Amit elveszített vagy ellopták
Ő már csak találni akar
Bármit valamit
Még ember

Lelkem szégyellt cseppjei titkot szórnak,
érzelmeim sűrűjében elveszem,
táncot járva színesen ringatóznak,
szárnyakat bontva magam is meglepem.

Édes terheimmel így szeretkezem,
virágillatban táncolnak a szavak,
gátlásaimba már nem temetkezem,
csodált értékeim elcsábítanak. 

Mi rág még csak egy parányi féreg, 
lelkemnek drága, most fojtó méreg, 
mellettem járt, mégis enyém az út, 
emlékek közt, fájón, kísért a múlt. 
Sorsom vonalán szépít egy vak folt, 
eltűnődve talán igaz se volt, 
szívemben izzó szeretetparázs, 
reményteli álmot sző a varázs, 
eltűnőben már a fojtó ködben