Keszon-ország lakója
Mezei István

Súlyos a gondolat, könnyű a rím,
nem vésték kőbe a határaim.

Mekkora ünnep lenne
Ha újra jöhetne
Apu, s Anyu
Ajtó kitárulna
Szívem ismét kinyílna.

Ülnénk a szobában
Nagyokat hallgatva
Hisz elmondhatatlan lenne
Mindaz, mi megtörtént azóta
Mekkora ünnep lenne.

Isten éltessen szeretett unokám: Míra.

Míra 7 évesen,ill.14 évesen a vershez...

    és..

Míra hét éves lett
(Most 14.éves)

(elbeszélő költemény)

Hajnali pirkadat az égen
Vadnyúl szalad át a réten
Fürgén szedte lábát
Lelapul, ne hogy meglátják

Fácán rikolt, nyuszi riad
Biztos sok a dolga, de felém szalad
Egy másik nyuszi emlékképe
Gondolatban, most megidézve

Fényes csillagok, nem nekem ragyognak,
írásaim nem tetszettek zsűritagoknak,
pusztába kiáltott lett minden szavam,
mit ültettem búzát az is kalásztalan.

Rosszul navigáltam, szavaim szúrtak,
hibás akkordot pendítettem húrnak,
sokszor nyugvónapot kelőnek néztem,
mondták, ezért nem ragyoghatsz fényében.

Éjjel, ha felnézünk a bársony égre,
Nevetve hajolnak ránk a csillagok,

Eső kopog
Vihar zokog
Fény és árnyék

Minden nap valamiről lemaradok,
netán van úgy, hogy beleragadok,
de nem, fogom magam s elindulok,
nektek is legyen egy jó a napotok.

Erős széllel jött újra a vihar,
termetes felhőkből esőt facsar,
esőcsatorna szüntelen dorombol,
ahogy esővizet belőle toloncol.

Jó szomszédok Marcsi Moncsi,
barátnővé lettek,
együtt is szoktak  napozni,
a kerti fotelben.

Állj meg te rohanó,
s nézz körül.
Lásd a világban dúló
háborút.
Emeld fel kezed, s tekinteted,
vajon látja e valaki mit csinálsz?

Mi van, ha tényleg igaz,
mit rebegnek a néma ajkak?
Mi van, ha hall és látja mit teszel?
vajon megjegyzi a rosszakat?
Állj meg és gondold át,
mi a jó s gonosz.

A fénytelen utakon vergődő lélek,
kit szelíden mosolygó csapdák kísérnek.
Ármányköntösbe bújtatott rivális lény,
büszkén halad a becsületes út ívén.

A galád játszmáját élvezettel teszi,
ő az, ki magát soha észre nem veszi.
Mindenkin átgázolva tesz tönkre mindent,
és így nem kímélve se Embert, se Istent.

Megállt az idő,
hajában fészket
raktak a madarak,
mutatóját benőtte az erdő,
a falak leomlottak.
Írt betűk porrá lettek,
fémeket rozsda megette,
mik eddig sokat jelentettek,
az idő eltemette.
Sok év múlva a vizek kékek,
éled a folyó,
tisztul a Föld,
élesek a fények,
a part üde zöld.
Megpihen világunk,

Érzelmi vonzódás színes köntöse,
mocskok bugyrának tüzes bódulata,
rejtett manipulatív arculata,
vakító tükörként maszkba öltözve.

E léleknek, ki magára öltötte,
megmutatkozott erős indulata,
és valódi éltének hangulata,
a kapcsolat hamisságát közölte.

Állj meg, az idő végtelen.
Hogy elérjen a teljes csend,
Ne halj, ne láss és ne beszélj, 
Míg univerzum jön eléd.

Figyelj szívedre, lelkedre,
Új gondolat száll fejedbe.
A mélyről jövő sugallat,
Örökre benned maradhat.

Bármit hoz a vihar szele,
Vértezve vagy már ellene.
mára ... "tudod a titkokat,
és lelked örökre szabad."

Egy öregkori vers is lehet fiatal
hitében, ha kinyílva búcsúzik a dal,
hajnal, naplemente ugyanarról mesél,
összefut a számban a borzadás és kéj,
a felhő tincse, mint kibontott bronzsörény
lobog körbe- körbe, az illata tömény,
bódító, selyem  árny-tornácán egy új est
vár most rám, szikrákat gyújt, és tejutat fest,

Szürkület csókja érinti szerpentin kövét,
megmutatva a nesztelen szendergés ölét.
Az ég felé nyújtózkodó fenyőfák léte,
elénk tárulkozó táj lenyűgöző képe.