Az istállóból kilépve,
lóra pattan a legényke.
A napfényben kicsit állnak,
örülnek a napsugárnak.

Mindkettőnek jó lett kedve,
elindulnak, vajon merre?
Nagykapu nyílik világra,
felgyorsul a ló futása.

Karcsú lábait úgy dobja,
hogy szikrát vet a patkója.
Lódobogás messze hallik,
az út mögöttük felporzik.

Te vagy nekem a minden,
a szívemben csak Te vagy,
más kincsem sincsen!
Álmaim álma,
az életünk repülőszőnyegén
szállj velem,
kérlek, gyere,
hogy érezd a végtelent,
a tejszinhabos felhők fölött
a kék eget,
azt a végtelen szerelmet,
mit szívem neked rejteget!
Álmodni oly jó,
oly megnyugtató,

Már egy hete csak a halálra gondolok,
mert az óra ketyeg, kopog,
kaszája csillog, frissen élezve,
mintha csak egy állásinterjúra érkezne.

Belép a szobába, körbenéz komótosan,
de én még egészséges ember vagyok,
mondanám neki, rossz a cím, elnézte,
én élek, próbálja a szomszédnét, ő kissé rogyott.

Mint szétgurult gyöngyöket,
keresem a szavakat,
rímekbe szedegetni
sorokat, versszakokat.

Elhagynak, elfogynak,
ide-oda bújnak,
régiek szaladnak,
és jönnek az újak.

Összegyűjtöm végre
a rejtőzködőt, ami várt,
csillog a fényben
az, mi rám talált.

Itt vagy velem,
ez boldogság ma is nekem!
Látom a szemedből sugárzó szerelmet,
hogy nem engeded el a kezemet!
Egy apró csacskaságon együtt nevetünk,
és tiszta szívvel szeretünk!
Álmainkat megosztjuk,
vágyainkkal sodródunk, repülünk együtt a felhők felett,
erre vágyunk így egymás mellett!
Egy kacér bárányfelhőn pihegve,

Édes, kicsi vörös cica,
Most érkeztél, neved Mica.
Anyu hozott egy kosárban,
Rád talált egy lépcsőházban.
 
Nézd mily szép az új otthonod,
Joci vagyok, a barátod.
Én is kicsike vagyok ám, 
Tejet ad nekünk anyukám.
 
Üveggolyót adott nagyi,
Azzal fogunk majd játszani.
Elgurítom a szobában,

Hóvirág, hóvirág,
harmatcsepp a szirmán,
oly törékeny,
oly édes,
szívemnek oly kedves!
Harmatcsepp csillog
hófehér porcelán szirmán,
felszárítja a februári
napsugár!
Ő a tavasz hírnöke,
hó alól is kikukucskál
hófehér kelyhe!
Szépsége mindig elvarázsol,
szívemben szeretet lángol!
Oly kecses,

Gondolatok jönnek halkan,
mint esti szél az ablakon,
nem kérdeznek, nem vitatkoznak,
csak megülnek a vállamon.

Van köztük fény, van árnyék,
régi szó, félbehagyott mondat,
emlék, mely nem fáj igazán,
csak volt, és elsorvadt.

Ötven év - mintha egy nagy könyv lapjai
lassan és csendben fordulnának tovább.
Minden oldalon ott vagy te, s valahol
a szélén én is - csendben, vigyázva rád.

Láttam, ahogy csodás felnőtté váltál,
ahogy a fény is rátalál útjára.
Láttam, amikor nagyon erős voltál,
s emlékszem még egy apró fiúcskára.

Ülök a téli csendben,
Rám terítette palástját a téli nap.
Még egy madárka sem rebben,
Némaság fogva tart...

Öreg fánk is hallgat némán,
Ráhullott az éjszakai hó.
Mintha akarna szólni,
De fél, hogy közben lehull a hótakaró...

Sziklás hegyek nyúlnak, fel, fel, magasra,
rég ülök egyikén, mélyen merengve.
Amerre csak látok, a szenny elrémít,
háború tüze, ezt mind-mind te tetted.

"Vízió, melybe nincs beletörődés,"
tollammal vívom a béketeremtést.
Adomány, szép szavak, szeretetontás,
emberáldozatból már elég, elég!

Két világ határán,
csendes félhomályban,
Isten titka lüktet anyai palástban.
Nem csupán test a testedben,
hanem templom lett a kelyhed,
hol ez égi szikrát magadban meglelted.

Csepeg az eresz
olvad a hótakaró -
tisztul a világ

Hólé ad enyhet
a vetés szomját oltja -
új élet ébred

2026. január 25.

TM