Hosszú percek óta anyám kezét nézem,
Amint pihennek fáradt, bütykös ujjai.
Mily sokat szolgáltak már e vén cselédek!
Rajtuk (maholnap) egy évszázad súlyai.

Lélekként lüktet a sorsom
Lándzsaként lelkemben hordom
Vérző glória életünk felett,
Imádva gyűlölni, Isten, mondd, hogy lehet?

Lándzsaként lüktet a sorsom
Lándzsaként lelkemben hordom
Dicsfény és kárhozat arcunkra ül,
Lélekmagányunk most csendesül...

Még tudok várni kedves
türelmem még megmaradt,
elhiheti várom magát
a ház végében a kert alatt.

Ott ahol találkánk volt
csörgedezett a kis patak,
vadkacsák is jártak oda
és voltak benne kis halak.

Elmúlt évek ködébe vesztek
mikor még csókoltam forró ajkait
hol van az a bájos leány -,
kinek nem váltottam valóra álmait.

Máris, kedves, epekedel utánam?
Csak most hagytam el a szobát,
ahogy az éjszaka kócolta hajad,
úgy rád a Hold is önti mosolyát.

Amely rózsát vittem néked,
hanyagul tetted a vázába,
ők még mosolyogva néznek,
emlékeznek az éjszakára.

Nyári "ecsetszimfónia"

 Csodálva szemlélve hitetlenül nézet,
láthatár, felhőraj bíborszínben vérzett!
Csillogó tükörként valóságot vibrált,
tágra nyílt szemekkel ki nem hiszi mit lát.

 Finoman vöröslött rőt ritkult palástként,
átívelt a térben lehajolt a fákért.
Lombjukat simítja kósza pillanatért,
szellőként susogó levélkórus neszért.

Köszönöm Istenem, hogy eddig éltettél,
szerető családdal engem körülvettél.
Mindenem megvan magamnak nem kérek,
ha szükség van rá jobb egészséget.
 
Működik a világ egysége és harca,
kérem Istent, egyensúlyban tartsa.
Pusztító cunami, égető meleg,
másoknak ártó emberközegek.
 
Jóvá varázsolja őket, kérem Istent.

Piros pipacs a kedvenc virágom.
Vidám leszek ahányszor csak látom.
Új erőt kap az érzékeny lelkem.
Terveimet tettekkel követem.
 
Hevessége erős, ám mulandó.
Sok bimbó gyorsan nyílni akaró.
Ha egyiknek földre hull a szirma,
Másik szirmot bont, máris kinyílva.
 
Kísérői a búzatábláknak,
Életerőt így adnak egymásnak.

Ellenőrzés
Megállítanak egy nagy kamiont
Kérem az okmányokat
Rendben mit szállít
Szeretetet
Mit
Szeretetet
Kérem nyissa fel a ponyvát
Benéznek a rendőrök
Nem látnak
És nem találnak semmit

Ha az Univerzumot
Egy pontban a gravitáció
Tartotta össze
Hol volt a nála nagyobb
Szétrobbantó erő
És mivolt az elindító
Csodatatevő láncolat
Univerzum evolúció
Őspete - hernyó és a
Színes lepkevilág
Tán gravion antigravion
Viaskodása lehet
A világok keletkezése
És pusztulása
Egymásba átalakulása

Te csókod íze mézédes,
szerelmed mégis kétséges,
nem vagy te már hozzám való,
mindig másra kacsingató.

Hát tudod mit? - táncolj mással,
ez utolsó tánc egymással.
Nem sajnállak, én küldelek,
a hű társak mind ilyenek.

Veszek magamnak új ruhát,
keresek magamnak új párt,
aki hűséges lesz hozzám,
magamért szeret igazán.

Bizony visszajössz még hozzám
Ha elmúlik a nyár
Rájössz csendben, fáj a magány
Visszatérsz szeretetet kérve
Én leszek csak szíved reménye....

De késő, nem találsz már
Eljött az ősz, elmúlt a nyár
Lehull a fákról a levél
Szélcsengőt csenget a szél

575575
Ahol a sziklák fölött a fény, kutatva,
simogatta a bokros lejtőit,
ott terelget tejfölös felhőket, s erőt.

fitogtat át a köveken orrom előtt.
A fűben bogár. Méltóságteljes idő.
Mozdulatlan, úgy várja a madár halált.

Minden attól függ, nézi-e a madarat
egy új vadász. Fölötte köröz.
Vár. Lecsapni kész. Arrébb pók legyet kötöz.

Kergeti a sárguló ősz a nyarat,
téli világ remél, szikrázó havat.
A föld alól kikukkantó hóvirág,
tavaszt idéz, emlékünk, - régi nyár.
 
Egy új, reményteljes nap ,sokszor, százszor,
letűnt a fényes nap, ezüst hold,- álom.
Kósza szél hová lett, amikor nem fújt?
A szerelem messze szállt, régen elmúlt.
 

Szoktál nézni néha naplementét, 
s jártál áttetsző felhő peremén? 
Ébresztett már harmatos esőcsepp 
s szivárvány színe futott előtted?

Láttál felkelő napot lángolni, 
eltűnő házak között táncolni? 
S érezted már tüzes Hold melegét, 
miként öleli csillagseregét? 

Elmúlt egy esztendő, de Te, még mindig bennem élsz. 
Bár csillagok útján jársz, mégis, együtt, velem lépsz.
Arcod ma is, ha kell, jól tudom vállamon pihen. 
Minden gondolatod izzik, ég az ereimben. 

Gyermek lettem újra gyermek
Elárasztottak álom fellegek
Úszok bennük mint a búvár
Leszek talán öregbojtár
Régi sötét hajam inkább vihar volt
A mostani őszi amolyan bárányfelhő
Bár idősnek mondott koromra
Nem tanultam meg repülni
A vágyaim mégis gólyaként siklanak
Most úgy vagyok mintha
A sötét és fehér felhők keverednének