Szinte szárnyalt a lelkem,
ahogy sétáltam ott veled,
öreg gesztenyék árnyában,
adtad nekem kicsi kezed.

Mint sok kis karácsonyfa,
májusban virágba estek,
fehéren piros beütéssel,
oly sokszor rajtunk nevettek.

Ott álltam a gödör szélén, némán szótlanul,
mintha megállt volna minden semmi nem mozdul,
lent a gödör alján ott mélyben van egy ország,
sokszor kirabolt megcsonkított Magyarország.

Halni a hazáért
Apánkért anyánkét
Gyermekeinkért
De sohasem idegenekért
S majd hasznot húzó
Hazai vezérekért

Az otthonunkért
Nem mások vagyonáért
Azok dicsőségéért
Mert nem lehet a bölcsőnk
Meghalni a hazáért
Egy darabka sírért

Fent a légben
A felhőben
Egy mérges holló
Vijjogó

Hangja dühös
Nagyon hűvös
Érződnek a méreg
Bércek

Csőre mint a kés
Hangja döfés
Ez az enyém
Nem adom

Kár kár kár
Nem a tiéd az a vár
Bitorlásod nem más
Csak megcsúfolás

Ragyog a nap csupa fény
Száz sugárból árad felém
Jöjj szentlélek Pünkösdnek ünnepén

Lélek szállt le és szeretet
Egybe fogja a szíveket
Pünkösdnek ünnepén

Rózsa kinyílt, fehér kelyhe
Készülünk a szép ünnepre
Pünkösdnek ünnepén

Isten költözik lelkünkben
Szívünk nyitott a szeretetre
Pünkösdnek ünnepén

Susogó nádas sűrű bozótjába
Fésül a játékos nyári szellő.
Tó tükrén csillámló hullámfodrokon
Táncol az aranyló napsugár.
Füzek hűs árnyában pihen a csend,
hőségtől piheg a korai nyár.
A kék égbolt derűs mosolyára
fellegnek árnya most nem vetül.
Egy-egy kandi béka bukkan fel a vízben.
A közelben valahol egy tücsök hegedül.

Mától másképp ragyognak a csillagok,
az egybe kelt szívek, nagyon boldogok,
a fekete kárpit fénycsodákkal hímezve,
látni Fiastyúkot, hol bujkál Nagymedve.

A magyar föld barázdái
Mindig új gazda terményei
Érdekes itt a tulajdonból
Minden változáskor
Aki éppen műveli az kiesik
Jön az új tulaj hej
De nem dolgozni
Hanem a régit az előzőt
Dolgoztatni
Magyar modell magyar design
A régi lesz megtűr
Az új a hős
Csak a kalász érti s érzi
Mindig az a régi aki szereti

Nemzetünk sír és nyöszörög
Közben észre sem veszi
Önszabdalta sebét
Jobban tenné talán ha azzal kezdené
Csakhogy hiába gyógyítja a sebet
Ha a szabja marad
Sőt önként jelentkezők tovább élezik
Csonkult már az ország
Miért ne csonkulna a lakosság
Mert ami sokaknak gyász
Az keveseknek akár tor is lehet

Kihalt az utca már,
a Nap is alászáll –
csend van a házak között.
Csak egy zaj hangzik fel
monoton ütemmel
a mély, nyugodt csend fölött:
kalapács hangja cseng,
ütések súlya zeng
egy ház falai mögött.

Amikor átvágtam a város piacán
az éjben, a gyávábbik énem szólt hozzám.
Lehajtottam fejem, és fülem befogtam,
de csak suttogott hozzám lidérces, vén múzsám.

"Csak egy röpke kis
pillanat, ez a nap is
gyorsan elszalad."

"Csokrot kezedbe
szeretve adok, hozzá
még forró csókot."

"De most ne fuss el,
várd míg ölembe kaplak,
csókolom ajkad."

"Te cukor falat
a mosolyod babonáz,
szemedben varázs."

"Fészket rak gólya,
házadnak kéményére,
készül a bölcső."

A hon az élet
És a hant a honban a sír
Halld a hantok hangját
Szeretőn becézget
Ő vár mert hazában
A sír a mennyország
Mert poklon nem
Terem csak satnya jelen
És rojtosra szaggatott jövő
Így becsülj meg
Minden otthoni rögöt
A saját becsületedet
A saját jövődet
Mely gyermekeinknek
Teremt jólétet

Ködfátylat sző az ibolyahajnal
Rajta még a csillagsugarak
Ugrálnak kacéran
Nem adja magát könnyen az éj
Csak a köd függönyén
A virágos tavaszhímzés
Még fehérben szunnyad
De a fénymélységben
Lassan elmerül a sötétség
A fátyol is egyre fakul
Színtelenül oszlik szét a térben
Kinyitja szemét
A virágzó tavaszi rétnek

Miért fáj neked néma fejfa?
Miért fáj a magyarok sírhalma?
Ősi földben hősként hallgat
Hazát védve hősként haltak

Miért fáj a csendes magyar temető?
Székelyt, magyart, takar a szemfedő
Ne gyalázd a hősi hantot!
Úz völgyében a szél dúdol altatót

kezednek hűs érintése
mikor gyengéden hozzám ér
lelkem apró rezdülése
ha közben lágy hangod kísér

Én mindíg csak úton vagyok.
Hátam mögött súlytalan évek,
előttem süpedt lábnyomok.
Hátamon cipelem ősi világom.
Keresem a testvérem, a népem,
országom.
Árokba taszított, elszakított lettem
Trianon után., s mi maradt hát........
Fekete zászló Erdély felett,
száz éve ott lebeg, s a szív beleremeg.