Oly furcsa vagy mostanában,
feszít a gond vagy a bánat?
Tekinteted borús, hűvös,
úgy viselkedsz, mint ki nyűgös.

Hullámot vet a kedélyed,
szomorú vagy meg szeszélyes.
Felhőszemed tele könnyel,
gyorsan megered a könnyed,

hullik végeláthatatlan,
duzzad földben meg patakban.
Majd hirtelen képed ragyog,
élvezed a fénylő Napot,

Porszem vagyok a sivatagban,
vízcsepp a tengerben,
fuvallat pirkadatban,
könnyű sóhaj a reggelben.

Észrevétlen vagyok kicsi,
néma, és jelentéktelen,
de álmokkal teli,
túl pár évtizeden.

Már hangom halkul,
kérni csak némán merek,
a mozdulat lassul,
tétován, bicegve megyek.

Mindig elfog az áhítat,
Ahogy a vízre lenézek,
Mögöttem lemart löszfalak,
Túlnan bazalt orgonasípok
Ők mind komor kőzenészek.

Szeszélyes és visszhangzó csend,
Milliárd hullám felcsillan,
Mind vágyón part után eseng,
mert övék a kristályhomok,
Az idők gyökere itt van.

A távolság óceánján vergődik,
palackba zárt üzenet ott tengődik.
Szenvedély titkát betűszirmok rejtik,
azt a láthatatlan vonzódást sejtik.

A lét, mézédes pillanat óráját,
féltőn óvja a szerelem rózsáját.
Az üveg illanó aromát őriz,
és perzselőn izzik, akár a főnix.

De kopár most itt minden,
tejfölköd üli meg a tájat,
ácsorognak a lekopasztott fák,
egykedvűen, unottan bámulják,
ahogy kis patak csacsogva csörgedez
az olvadó jéghártyák alatt.

Tengernyi a margaréta,
a Zagyva ármentén,
hol árvíz özönlik néha,
a sziknek mezején.

Túloldalon templom tornya,
emlékeztet arra.
ruhájára menyasszonynak,
margarétát varrtak.

Menyasszonyi koszorúba,
belőle is fontak.
és oltár elé vonulva,
eléjük is szórtak.

/Tűzvész:1993.-ban/

Csillagos éjszaka
reszket a fagyban,
telihold didereg
megdermedt arccal.

Fergeteg havának
kéznyoma rajtunk,
jeges szél süvítő
dallamát halljuk.

Házikók ablakán
jégvirág nyílik,
ereszen mereven
jégcsap-sor hízik.

Mosolygó hóember
nézi a holdat,
reméli, fagyot ád
az ég is holnap.

Gyöngypatakok csordogálnak írisz fényében,
osonó kínok jajdulnak lélek tükrében.
Némaság fájdalma minden egyes tüskében,
didergő dallam feketeség kosztümjében.
Olthatatlan a vágyakozás félelmében,
láthatatlan láncok foglya lent a mélységben,
Dúdolászó szellő derűs incselkedése

Önportré

Hiszem ha elmegyek,
vár rám egy hely,
ahol jó lenni,
senki rám nem lel.
Otthonom lesz
az erdő, a mező,
a nagy vizek,
mind enyém lesz,
ha elmegyek.

Utad során kísérnek álmok, 
de lesznek fontos állomások,
kereszteltek téged Laurának,
jelentése mint babérfának.

Legyen utad minél hosszabb,
ne legyen kikötője gondnak,
világ ma kínálja sok kincsét,
hogy milyen gazdag nem is hinnéd.

Ábrándozó két szép szemed,
nem különben a szépséged,
érintésére úgy vágyom,
mint termésre a meggyfákon.

Ajkaid míves vonzata,
tested formás domborzata,
karom ölelésre tárom,
karjaid közt lenne álmom.

Meggyfának dús virágzata,
emléked minden tavaszra,
nekem ott leszel gondolat,
mindig látlak a fa alatt.

Forró napok, tombol a nyár!
Pipacsvért ont a láthatár.
Nap sugarát bőven szórja,
szemét le nem veszi róla

a hűséges napraforgó,
több ily kedves nincs hasonló.
Tányérjába gyűjti fényét,
s maggá lesz az égi érték.

Aranyhajú, dús kalászok
ringva lejtnek` hullámtáncot,
szelíd szellő érintésre,
lágyan dúdolt énekére.

mit szólsz te ki láttad 
azt az esetet mikor
kanállal ette a hideget

Napra nap és évre évek,
Szép volt ifjan látni Téged.
Jó volt együtt lenni Veled,
Tudni azt, hogy van, ki szeret.
Az a rég kimondott igen
Örökre szólt, én azt hiszem!