Nap szántott barázdát arcára,
hátán hordta puskáját,
kopott ingben, bőrcsizmában
járt az erdőn hajnaltájt.

Korán ment, este hazatért,
vigyázott a vadra, fára,
csendes helyen, elrejtetten
volt egy kicsi erdészháza.

Mama főzött, ételt pakolt,
kendőt tett ősz fejére,
ha készen volt az ebéd,
indult nyomban sietve.

Aki nem akar hallani,
annak hiába kiabálsz,
nem akarja megismerni
a szavak csendes igazát.

Szót érteni vele nem lehet,
hallgathatod visszhangját,
te mondhatod bárhogy,
nem érted a zsivaját.

Nem érdemes ordítani,
a csend legyen veled,
nyugalmad és békéd
ebben megleled.

Mezítláb járok a vízparton,
talpam alatt puha homok,
a csillagok nevetve néznek rám,
ahogy maradnak a nyomok.

Hullám csókol parti köveket,
harmat mosdatja a hajnalt,
csak a víz halk csobogása
dacol a csenddel, madárdallal.

Keresem a szépet,
egy boldog életet!
Keresem a szép szót,
a nekem valót!
Keresem a békés világot,
a nekem nyíló virágot!
Keresem a nyugalmat,
szívemnek oltalmat!
Keresem a vidám énem,
a bennem lévő szenvedélyem!
Keresem a szépséges jövőt,
dédunokáimnak egy tisztább, őszintébb jövendőt!

Huszonöt év - átéltünk egy-s-mást, 
együtt írta szívünk e mesét, 
szavak nélkül is értjük egymást, 
a szeretet lett örök pecsét.

Volt benne álom, és volt vihar, 
de kéz a kézben mentünk tovább, 
ünnepeljük hát közös utunk, 
szívdobbanásunk így szaporább.

A végzet tengerén sodródom a remény tutaján tova, 
egy törékeny alkalmatosságon,
melynek gerendái a sosem volt álmok fájából faragtattak.

Ez a tutaj a csend szigetére tart,
ahol a szavak súlytalanok,
és a gondolatok néma madarakként szállnak.

Ha Jókai könyvét veszem a kezembe,
tudom, hogy nem csalódom benne.
Lenyűgöz a romantikus meseszövése,
tudása, hazaszeretete.
Soraiban a magyar nemzetet látom,
hőseire felnézek, nagy betűs emberek, tisztességesek.
Bármilyen nehéz egy életkörülmény,
ők lelkileg tiszták, győztesként kerülnek ki.

Lépted alatt avar zizeg,
napfény csorog lombon át,
erdő mélye titkot mesél,
szél dúdolja dallamát.

Hegyen túl a völgybe nézel,
madár száll a kékségben,
csendes hegyek ott pihennek,
hósapkával békében.

Patak surran, követ görget,
fűben hever a gondolat,
ember itt csak boldog lehetsz,
távozzon el a harag.

Oly sokszor elfog a kétség,
mit ér e csekélyke lét,
s minek a sok szenvedés,
a fájdalom,
ha utunk vége felé gyötör
az aggodalom!
Mit átélt az ember élete során,
- mit és miért?
- és minek okán?
Volt sok szép és még több gond,
és nem volt haszon,
ezen gondolkozom!
Így megöregedve, visszatekintve,
számot vetve

Ó, bársony éj, te fekete, te mély,
ráborulsz az erdőre, mint fekete kámzsa,
s rád hull lassan a csillagok ezüst varázsa.

A fák közt sok kis titkos fény táncol,
s a szentjánosbogárnász zsongva magához láncol.

Apró lámpásként gyúlnak ők fel, sorra,
mint égi gyöngyök,
az erdő bokrain szétgurulva.

Mivel ezen a napon nem lehetek veled,
Ezért ezzel a kis verssel így köszöntelek.
Gyermeknapon a figyelem
Sokkal-sokkal nagyobb,
Pedig a szeretet mindennap fényesen ragyog.
Kívánom, hogy érezd magad sokáig gyereknek,
Szívedben, lelkedben a csodát fedezd fel!
Tudd, hogy az élet szüleid számára
Akkor lett teljes, mikor te jöttél világra.

Még egy utolsó nap, s olvadunk!
Mindegy, akarunk, vagy nem akarunk!
GYŐZELEM!
Kivel, mivel???
A földünk még a mienk!
s alólunk tűnik el.
Versenyben leszünk a SEMMIVEL!

Ha bírjuk, igen, ha nem, ELVESZÜNK!
Keserű lesz életünk!
Zsebet dörzsölnek egyesek, nagy a tét!
A gúnár csípje meg!
S vagy így, vagy úgy, megsemmisülünk.

Hallgat a szív, mint egy régi rom,
hol rég lehullt már minden szó,
nem zúg ének, sem panasz,
a némaság oly nyugtató.

Nem hall a világ, nem bánt a lárma,
kívül zord szél fúj, bennem a hiány,
ez a csend lesz magam határa,
hol nem fáj többé a magány.

Megálltam a Székely kapunál,
Csodáltam faragott díszeit.
Fejem felett fehér galamb szállt,
Kapuba rakta fészkeit.

„Isten hozott” köszöntött az írás.
Nem felejtem el a szép szavát.
Isten hozott felétek e tájra,
Mert eljöhettem, oly rég erre vágyva.