Csöndben születik újjá
minden, ami benned van,
és igen... ilyenkor szótlan
az ember...

Az univerzum akkordjaiban
a kiteljesedett
létezések ragyognak.
Egybeolvadt világokat
simogat a szél.

Esőtáncot jár a szél,
csónak ring a tó vizén,
fa ágára madár száll,
dalol lombok illatán.

Esőtáncot jár a szél,
vándorlegény sosem fél,
szívében a napsugár
meséli, hogy merre jár.

Esőtáncot jár a szél,
ezüst haján szép az éj,
égbolton a csillagok
kinyitják az ablakot.

Azóta szomorú a tavasz,
s más a nyár is.
Halványabb még a napsugár is.

Azóta üres a nappal,
s álmatlan az éj.
A szív azt súgja,
boldogok ott fent, ne félj.

Azóta szomorúbb az ősz,
s hidegebb, sötétebb a tél.
Lelkünkön átjár a metsző hideg szél,
miközben Rólad mesél.

Urai ők a vidéknek,
őrzik a tájat,
láttak jönni gazellákat,
zebrákat, sok százat.

Ha eljön az ideje,
kergetőznek egyet,
az elejtett húsból,
mindannyian esznek.

Addig hemperegnek,
árnyékban pihennek,
vagy játszadozó
kölyköket figyelnek.

Városomban voltam,
de nem találtam haza,
nem volt ismerős
a sok ház és utca.

Bolyongtam, kerestem,
mindhiába mentem,
otthonom nem láttam,
sehol rá nem leltem.

Emberek árnyait
távolban véltem,
hiába siettem,
utol nem értem.

Életem széthullott, s
zuhanásba kezdtem,
közben forróság járta át testem.
Ahogy egyre lejjebb hulltam,
a fénytől majd megvakultam.

Egyszer csak leértem,
egy forró szikla peremén eszméltem.
Ott volt az ördög,
forró lávafolyamban fürdött.

Mindenhol tűz volt,
s az üregben iszonyú nagy bűz volt.

Szerelem lángja lobbant fel szívemben,
Égeti, perzseli testemet, lelkemet.
De ma nem kínnal égek!
Ez a szerelem felemel az égig... érzem.

Ez a szerelem éltet, erőt ad a mában,
Hiszen eddig oly nehéz utakon jártam.
De most lüktet a vérem, a szívem dobbant,
Csak ő kell - de mindenkitől - napról-napra jobban.

Lisztet szitált éjjel az ég a földre,
s benne tócsák, foltok és lábnyomok.
Reggelre fehér lett a város,
de néhol a templomtornyok maradtak kopaszok.
A betonházak hideg kőfalai mereven néznek,
közöttük emberek, mind valahova mennek.

Fájó szívemben csendesül a lét,
Már nem vágyom, csak a fényre,
A csend szívemben él,
S lelkem hozzá fut ki a rétre.

S ott ül mellettem szótlanul e szép,
Szívemmel forr most eggyé,
S mint a némaság hű gyermekét,
Úgy ölel át e kép, a tér.

Emlékeim gyöngysorán te is ott csillogsz,
mint egy csodálatos gyöngyszem,
a csodákra ma is oly szívesen emlékezem!
Velem van, és sokszor nézem,
minden gyöngyszem egy-egy szép emlékem.
Életem során volt sok gond, baj,
szívet tépő fájdalom,
de mindig segített egy Isteni oltalom!
A gyöngyszemek gyűltek sorban,
felfűztem,

Minden madár a tavaszra,
kikeletre vár,
kertek alatt rigó fütyül,
hol is maradsz már?

Lombok közé fészket rakna,
messze szállna éneke,
langyos szellő simogatná,
napsütésre ébredne.

Akkor jön el az új tavasz,
ha nyílt hóvirág,
korán van még kicsi rigó,
szólt a hókirály.

Vannak ilyen napok, amikor írni semmit nem tudok. 
Gondolat bár ezer jöhet, történetek messze mennek.
Vajon hová szállt az ihlet, és szívemben miért lett csend?
Nem kesergek, csendben várok, a türelem a jó barátom.
És majd egy ragyogó reggel, szívem dobban, ez az, meg van!
Kezdhetjük a sorokat, amelyek maguktól íródnak.

Megőrjít engem már minden mozdulat,
mintha késsel vágnák a húsomat!
Lüktet, fáj, szaggat minden porcikám,
nem tudom, mi lesz így velem ezután,
de a fájdalmaimon enyhíteni már alig lehet,
megszokni meg a testem képtelen!
Meg kell tanulni a fájdalommal élni,
nincs más, csak remélni, remélni!
Remélni,
hogy jönnek szebb napok,

Betegágyon fekve látlak,
drága, édes Anyukám.
Szemedből a fény is eltűnt
a tegnapnak hajnalán.
Erőtlenül, elernyedten
távolba nézel meredten.
Nem tudom, hol jársz,
nem tudom, mit érzel.
Nehezen lélegzel,
nézz reám még egyszer!
Pulzusod ezer,
és földre teper.
Két kis kezeden
lilán duzzadnak
az erek,

Ameddig az idő rohan,
mint a szél,
és mi nem tudhatjuk,
vajon meddig marad még a miénk?
Meddig ad nekünk még boldogságot,
hitet, reményt?
Nem tudja senki,
de reméli mindenki,
hogy vele marad és sokáig kíséri!
Az idő, mely életünk része,
ad nekünk sokszor bánatot,
tragédiát, örömet, szépet.
Mégis a miénk,