Elmúltak már mind a nyarak,
Pedig nem is voltak soha.
Jön a szürke ősz újra,
Majd a fehérség hava.

Amit belém tápláltál,
Nem feledem el már.
Végigkísér útjaimon,
A génekben hordozlak már.

Rég elfeledten élek,
Távol minden forgatagtól.
Nem kellett a kínzó napfény,
Nem is sütött még rám soha.

A park fölött szürke köd ül,
egy elfelejtett levél őrzi bánatát.
A szél hajszálanként bontja szét
a nyár utolsó aranyszín haját.

Ó, éltet adó, drága, szűz anyaföld,
Benned rejtőzöm el, s születek újjá.
Sebeket gyógyít a csend, ez neki óda,
S én válok a végtelenben pillanattá.

Gyökerek őrzik a múlt titkait,
Fák lombja suttogja: „megvéd az élet”,
Benned a kezdet, s benned a vég,
Bízz bennem, hisz téged szeretlek.

A hajnal hűvöse beosont az ablakon,
lágyan végig simítva az alvó szobát,
párnámon a napsugár játszik,
elkergetve az éji homályt.

A sötét még őrzi titkait a sarokban,
de a nap már aranyhálókat sző,
az idő egy pillanatra megáll,
mint az elromlott filmfelvevő.

Régi ünnepekre emlékezem,
együtt mulatott a család,
jöttek a messzi rokonok,
kaptam csokit, alvósbabát.

Fülemben cseng még apám nótája,
prímás húzta a fülébe,
sok borravaló reményében
a vonó táncolt kezébe'.

Nem telt el úgy hónap,
hogy ne találkozzunk,
míg a felnőttek beszélgettek,
mi boldogan játszottunk.

Csendben indulok, nincs út poggyásszal,
csak a lélegzet kísér aranyfonállal,
a külvilág elhal, zaját elviszi a szél,
a szív mélyén nyílik egy kapu, mely régóta remél.
Lépésem láthatatlan, de visz tovább,
erdők, óceánok nyílnak, egy új világ,
fényből szőtt ösvény kanyarog a hegyeken,
és béke születik az árnyékos helyeken.

A lét peremén állok,
s alant a mélység hallgat.
A semmi szélén reszketek,
hol árnyék árnyékba olvad.

Idő nem kísér már tovább,
az óra mutatója megtört,
s a csendbe zárva hallom csak
szívem tompa visszhangjait.

Tarka lepke száll virágról virágra,
reméli,
hogy rátalál ma a párja!
Tarka lepke táncot jár a nyári szélben,
átöleli őt az esti csend csillagfényben!
Én áhítattal nézem szépségét,
átérzem vágyát és reményét!
Szárnyán a csillagok fénye aranyszínben csillog,
szívében boldogság érzése ragyog!
Párjára vár a színpompában ragyogó lepke,

Lassan búcsúzik a nyár,
szürke lesz a látóhatár,
köd borítja be a tájat,
nem látni a szomszéd házat.

Kezdődik az iskola, óvoda,
gyerekek reggeli sóhaja,
előkerülnek a kiskabátok,
nem mozdulnak a hintaláncok.

Költöznek a madarak,
árva fészek az eresz alatt,
potyognak a gesztenyék,
arra várnak, felvegyék.

Az idő rozsdás lánc, mely mindent széttép,
a végtelen sötét űr mélyére lép.
A nap kihuny, a hold is megfakul,
az égre korom hull, az éj megvakul.

A csontok felett szél kóborol némán,
a szívben csak üresség kong, siváran.
A percek kése lassan szívekbe vág,
s vér helyett homok csorog, halotti ágy.

Megígértem
aztán összegyűrtem
megtanultam
aztán elfeledtem
megalkottam
aztán összetörtem
énekeltem
aztán hamis lettem
angyal voltam
aztán ördög lettem
sokat adtam
aztán mind elvettem
úgy teszek, mintha érdekelne
aztán hajítom szemétbe
igaz vagyok
aztán csaló leszek
üldöznek

Vidám lett a kedvem,
úgy reggelre kelve.
Egy huncut napsugár
csókot csent szememre.

Azt hittem, elsiet
ezen tette után,
de sokáig időzött
a hálószobám falán.

Kérdeztem: - Ki küldött,
játékos napsugár?
- Nem küldtek, megszöktem,
hogy te ma légy vidám!