Cukorból font felhőhabban
süllyed el a nyárutó
vénasszonyok kávézaccból

Bandukolok gyalog a tó felé
És tudom gyermekként is
Csak a szívemet tudtam hozni
És most sem változott ez
Így hatvan felé közeledve.

Nehéz a táskám, amit cipelek
De lelkemben az emlékek sora
Érzem, hogy megérkeztem
Erre hatalmasak a fák, pár varjú és vadkacsa
A levegő mindig kristálytiszta.

Csodálkozom a jövőn
múlton  szökkenő időn
parittyából száguldó kavicson

Magas fenyőfa tetején turbékol a gerle
Elveszett párját sírva keresve
Sötét fellegek úsznak felette
Nem szalad már szivárvány az égre

Emléked magas hegyek rejtik
Találkozunk még, magas fenyők üzenik
Találkozunk fenn a csillagos égen
Ne sirass, ne keress engem

Bemondta a főrádió:
lehullott ma több száz dió,
körte kettő, alma egy,
szedje fel, ki arra megy.

Sziporka és Szomorka
hangulati ikrek.
Játszanak a padláson,
öltögetnek inget:
sárga ing van Sziporkán –
jókedvű a ház lent,
szürke ingben Szomorka –
a szobákban gyász leng…
Esik eső, sár dagad,
felhő csillagot tagad,

Megszökött a béke tőlem,
héthatáron fut előlem –
aki tudja, kapja el,
villanypostán adja fel.

Végtelenbe nyúló univerzum száz és száz.
Rég láttalak, ölelj meg, ha erre jársz,
hogy üstökösként izzon fel a testem,
és száguldjunk a fénynél sebesebben

Olyan vagyok, mint a vad tengeralattjáró,
törve zúzva… De pusztítani várj még, ó!
Mert több vagyok, egy tört szárnyú vitorláshajó.
Ölelni a végtelen messzeségig volna jó!

Minden évben így van ez, mikor az ősz bekopog.
Fogja az ecsetjét és a szép zöld világból,
Ezernyi csodás, káprázatos színt varázsol.
Keveri, kutyulja, aztán egyszer csak lerakja.

Tulipános láda

Milyen is ez...?

Koszos lépcső foltos úttest
öreg néne onnan keres
tekintetet zavarosat
fillért érő kontaktokat
kendő fején olyan régi
keze csomót megigézi
lazán tartja keze ráncos
cipő kopott kicsit sáros
köténykéje ölbe huppan
kitarása bele csusszan
hangja fáradt csupa könnycsepp
szégyelli hogy ez az ötlet

Az embereket bámulom sokszor,
közönyös, unott, fásult arcukat,
és próbálom megérteni olykor,
honnan ered e néma indulat.

Mi az, melyet a magánytól kaphatsz?

Már vonatra szállt…
Mezei István

Éjféli vonatra szállt megváltva jegyét,
Bár láthatatlan, tölgyek és jegenyék
Mélyen a földig hajolnak előtte,
Útja nem vezet semmilyen jövőbe,
Nincs megálló, állomás, nincs megtorpanás
Benne, csak elmúlhatatlan elmúlás.