Már naponta belépett az ajtón.
Úgy ölelt mégis,
mint ki hosszú idő után tért haza,
éhesen, fáradtan, békére vágyón.

(És én úgy vártam őt, mint égi csodát,
harmatban fürdött lelkem,
lábam a föld felett táncot járt.)

Merjünk kicsit bolondosak lenni,
merjünk merészet tenni!
Oly rövid e földi lét,
bizony oly nagy a tét,
ezért hát ne habozzunk, vidámság szekerén utazzunk!
Arcunkon csak mosoly legyen,
nem kell nekünk más semmi sem!

TM

Egy szép formájú levél,
rádióban kedvenc zeném,
egy gömbölyű kavics,
nyitva van a fagyis.

Egy jól sikerült lecsó,
faágon csacsogó rigó,
egy csillogó gomb,
távolban egy zöldellő domb.

Barátnős jó beszélgetés,
ücsörgés, kis semmittevés,
frissen egy forró kávé,
hozzá kis csokoládé.

Vártuk már nagyon a szép, csendes, áztató esőt,
ez kell a természetnek,
ez ad mindennek új erőt!
Eső után éled a táj,
új pompát ölt fű, fa, virág, felfrissül a szomjazó világ!
Virág szirmán gyöngyökként guruló esőcseppek,
csillogva tovafutnak,
majd égbe emelkednek!
Bimbót hajt a sok virág,
a cserje,
az esőtől megújul az ereje!

A hajszál erős volt és bátor,
Nem készült távozni a hajhagymától.
Hiába cibálta sűrű, tüskés kefe,
Mégsem tudott könnyen elbánni vele.
Ázott a fejtető, habzott és bekenték,
Mindenféle illat áradt szerteszét.
Melegítették, borzolták, vasalták,
A hajszál ennek is keményen ellenállt.
Végre véget ért a kálvária, figyelme lankadt,

Én még hittem a mesékben,
Álmokban, vidám ébredésben,
A nagymama tüzes-kemencés,
Forró, lágy, roppanós kenyerében.

Hittem a való, igaz  szerelemben,
Hol csak te vagy meg én,
De lettem mára már hitetlen,
S kihűlt a forró, roppanós kenyér.

hogy megszülessek,
hogy felnőhessek,
hogy megtanuljam,
hogy meg is értsem,
hogy megcsodáljam,
hogy megcsodáljon,
hogy már ne féljek,
hogy már ne fájjon,
hogy fölépítsem,
hogy megtaláljam,
hogy megtaláljon,
hogy elinduljak,
hogy odaérjek,
hogy megértsenek,
hogy szeressek,
hogy szeressenek,

Ha a lélek szabadulni vágyik,
a test börtönévé válik,
hiába illatoznak már virágok,
hívják a messzi, idegen világok.

Hiába simítja szél a tájat,
már nem érinti, vele nem szállhat,
csak csendre vágyik, lebegésre,
egy ismeretlen, tiszta fényre.

Tedd szebbé e rút világot,
ha már kétség s kín gyötör.
Ha elveszett gyöngyöző álmod,
és semmivé lett minden gyönyör.

Sajdul a szíved, s bánat facsar,
hogy mivé lett itt a jómodor.
Bűnt itt csak újabb bűn takar,
zöld mező ölén kín és kőpokol.

Én nem tudom, ki lesz, kit szeretni fogok,
Mikor aggságomban ott lesznek  a  tegnapok.
De mikor reggel ágyba viszem neked a kávét,
Az lesz nekem majd egy gyönyörű ajándék.

Ha úgy ölelsz, hogy szád izzik a számon,
És egész lényed majd magamnak kívánom.
Mert irigy leszek erre a hazug  világra,
És igényt tartok rád, s egy életre a szádra.

A két karodba, kedvesem, boldogan belesimulok,
és behunyt szemmel hallgatom,
a szíved mit dalol!
A boldogságom itt van velem,
ha a két karod gyengéden ölel át, édes kedvesem!
A szemed vágyón csillog felém,
és csókra vár a szád,
s én megadom majd, kedvesem, azt, amire te vágysz!
A boldogsághoz nem kellenek nagy dolgok,

Derűről álmodom,
mosolyt látni
szomorú arcokon,
kart karba öltve,
boldog emberek
énjéből áradjon az élet,
változzon színessé,
mi eddig volt szürke,
bárhogy volt is akkor,
és az idő összegyűrte,
mert tanítottak minket
gyönyörű szavakkal,
majd körülvettek
buta, ostoba falakkal,
rácsok mögött él,

Reggel harangszóra keltem,
benézett hozzám az Isten,
azt látta, hogy nem vagy itt,
megcsókolta arcom ráncait.

Látod, mit tett velünk az idő,
rajtam megőszült kérges mező,
míg arcodon megakad a fény,
a tükörben csak elhaló remény.