Tombol, villámlik, romba dőlnek fák,
a sebes felhők az eget tarolják.
Érintésed testemen végig futó áram.
Elégünk a szenvedélyek viharában.

Őrültek háza lett köröttem minden,
semmi, a levegő sincs már ingyen,
ha szakadt gatyában is, de örül a nép,
s körbe táncolja földről szakadt istenét!

Itt leltem már honomra a tavak mentén,
most elérkezett a telünknek ideje,
nyugalmamat másutt hasztalan keresném,
a reménnyel együtt itt lesz eltemetve.

Mert ideje van fagynak, hóesésének,
jégkását kever a mólóköz, az öböl.
A napfelkelték is egyre inkább késnek,
a reggel az éjtől fagyhalált örököl.

Magyar Hazám! Te édes-búslelkű Hon!
Áldott a sors, hogy Te vagy otthonom
Jutott Neked Istentől minden földi jó,
Termőföld, hegy, erdő, tó, patak és folyó

Nekem a magányt mindig itt hagyod, 
csak kerget, hajszol, űz az illatod, 
s én oldanám, de nem érzem.
Halálos ordas! Most először vérzem.

Szent Erzsébet, magyarok szentje
Kenyerét a köténye alá rejtette
Szegény éhezőket így etette
Galamb képében szállt el kenyere

Megdermed a lélek, kőkemény a hant,
Az égbolt mégis ünnepektől csillog,
Suhanó angyalok suttognak titkot,
Bennem is felpendül egy lehangolt lant.

Ott, fenn pompa, fény, de sötétség alant,
Kifakult erdők, ligetek nádasok,
Magam mögött, mint egy árnyék ballagok,
Csak Teremtő talán, ki reám pillant.

Odalenn, a Dráva völgyében,
Somogy-ország déli részében,
nincsenek pálmák, csak tölgyek,
sem füge vagy narancsligetek.

Odalenn, délen, a Dráva ölében,
oda van építve a kicsi fészkem,
ha felnézek a kék égre,
vagy az éjszakai sötétre,
másképp pillantok a Fiastyúkra
vagy a Göncölszekérre.

Jön a Lili, jön a Lili,
ruhácskája több, mint csini,
Zokni cica sebbel-lobbal

   Lángoló szerelem

Szemeivel végig nézett,
menthetetlenül megigézett.
Mosolygott,karjai közt tartott,
élveztem minden pillanatot.

Szerelmem ágaskodott mint
a tenger,ami határt nem ismer.
Megmutatta mi az igazi öröm,
ajka túltett minden képzelődőn.

Már egy órája, hogy nincs velem.
Sose voltam ilyen nincstelen,
végtelenül kiszolgáltatott –
elhagyott társtalan társ vagyok.
Beadtam hol mi szerelőnek,
gondozza benne az erőket,
melyek már rég az én erőim –
nélkülük az élet merő kín,

Mikor gyermekkorra visszatekintek
Látom édesanyám,édesapám áldó kezedet
Munkától megfáradt arcotokat
Lassuló lépteitek, kedves mosolyotokat

Télfélő őszikék

Csorognak az ablakon, kopott falakon
az esőcseppek, könnyezik november,
tépi őket a szél , fakasztja fájdalom,
de a szomorúság is elmúlik egyszer.

Ködöt lehel most a gyümölcsösöm felém,
a hervadó málnással együtt zokogok,
már jóval túl az életem szebbik felén
szaladnak előttem az évek, hónapok.

Sötét fellegeket kerget a nyugati szél
Károgó varjú csapat útra kél
Kárognak keservesen az ágakon
Űzi őket az éhező fájdalom

Fürdik a Hold a tó vízében
Piros ég, holnapra szelet ígér
Hűvös már ez a késő őszi éj
Nemsokára eljön a hideg tél

Nappal már szállingózott hópehely
Mi lesz veled szegény ember
Hol lesz a hajléktalannak hely
Ahol hideg elől szeretetre lel

      A melltartó alkonya...

Howard Hughez fedezte fel,
Ezt a csodálatos darabot,amiben
A női kebel kenyelmesen nyughatott.
Jött az mindenféle formában,méretbe,
Mert ugye,nem vagyunk egyformák,
A benne lakók mind más és más....

„Mily szép a rend!” kik hírdeték felettem,
szónokolnak, hogy a szemük meg se rebben,
pórnépen így uralkodik el a tudat
A pénz beszél, a kutya meg csak ugat!

Csönd vagyok egy hangos világban.
Fény vagyok a sötét éjszakában.
Szelíd vagyok, mint egy szép álom.
Hozzádbújó kedves, ha fázom.
Szívdobbanás, fájdalom idegen
honban, ismeretlen lábnyom a porban.
Szívemben hordozom a szerelmet,
a halált, gyanakvón nézem az ostobát.
Vagyok az elmúlás, mint mindenki más.