Előttem a semmi,
utánam a semmi.
ugyan, mi végből kell
félelembe esni?

Középen vagyok,
a kellős középen,
a mindenség ölel át
úton vagyok éppen.

Semmiből indultam,
Semmibe visz utam.
Nincs már se jelenem,
se jövőm,  se múltam.

Hiszek a Semmiben,

Magyar fészek

Élményem a létezés!
Nem sok ez, de nem kevés -
alvás, ivás és evés…

Volt egy költőnk Turul szívvel,
szerelemmel, szenvedéllyel.
Sosem hódolt, mindig lázadt,
szabadságot tört hazánknak.
Sírját népünk mégsem leli,
lelkét önzés sárral köpi.
De vonyító szánk őrá ébred,
tőle lúdbőr és szégyen tépked.
Fiatal szív igaz hittel
halált vállalt, sírást vitt el.

Nem a búcsúk, nem felvonulások,
Orgonás kapu, ahol Édesanyám várt
Az óvodából, hol apám sírt ásott
Első kiskutyámnak, hol szilvalekvárt
Főzött Nagyapám, zamatot, ízeket
Haldokló fák alatt kavart kanala,
A koromtól kormos, örök szent helyek
El nem sírt könnyektől bennem áztatva.

Mint egy soha véget érő lidércálom
melyben a helyem nem találom,
ahol földre hullanak a szentek,
kik a pokol tornácáról így üzennek:

Hús vagy, egy darab hús.
Lelketlen hús és vér,
se nem boldog, se nem bús, 
ki mára semmit ér!

Tavaszi rügy bimbója pattan,
most ott bujkál mosolyodban,
mióta megláttam szép arcodat,
ide képzelem csilingelő hangodat.

Tündéri múzsa a karaktered,
rímeket varázsol megjelenésed,
fantáziám szárnyalna veled,
boldogságban ússzon életed.

Ez a nyár is tovaszáll,
mint madárfütty a szélben,
s álmodunk új tavaszról
a hideg novemberben.

Porladó hantján ül a lélek,
szél nyaldossa tikkadt hitét.
Szájából rég nem zeng hősi ének,
a kor zabálta fel szent ünnepét.
Nem gyúl benne már örökmécses,
nem lengi be szárnyát égi fény.
Agg teste rég a nihilé lett,
koporsóban búg a vakremény.
Varjak károgása verdes,
mint templomokban mormolt 
bigott ima.

Önkelepce

/Székely tüntetésre az autonómiáért/
2O13.O3.1O

Verik a dobot a széleken
Emeld fel a fejed nemzetem
Emeld fel a fejed, tavasz virradóra
Itt az idő, indulj a hívó szóra

Indulj és ne állj meg
Lássák, hogy nem hátrálunk meg
Lengesd azt a zászlót, jussod követelve
Elnyomást már néped megszenvedte

Szél úrfiak vígan élnek.
Jókedvükben csak zenélnek:
Fütyörésznek, fuvoláznak,
Dudorásznak, furulyáznak.

Szilaj kedvvel táncot ropnak,
Ablakomon bekopognak,
Papírsárkányt repítenek,
Vitorlákat repesztenek.

Jó dolguk van a szeleknek:
Egész nap csak tekeregnek.
Tekerednek, csavarodnak,
Hegyen, völgyön csavarognak.

Az előbb még kéken ragyogott,
lágyan melengetett a napsugár,
de most alig állom a szélrohamot,
mi port kavar az arcomba már.