Álom mélyül
ruha nélkül,
reád gondol,

Napsugár fénye
távolodó,
aranyló palástja 
elkopó.
Lágyan, selymét magára
öltő,
sárguló őszt, némán
üdvözlő.

Én véreim testvéreim, hozzátok szólok,
kívántok változást, vagy maradtok túszok,
hagyjátok e az alázást, gúnyt űzni belőlünk,
tűritek az labancot, ki van most közöttünk?

Ó, menyi sértett piszok de mindet legyűrünk,
még hiszik magukról, hogy ők a gyöngyünk,
higgyenek bármiben, boldogság úgysem adatott,
mert árulónak mindig csak a megvetés jutott.

Szeretem, hogy ilyen szép vagy...
Szeretem, hogy fiatal vagy...
Szeretem, hogy velem vagy.

Szeretem, hogy veled hullanak a csillagok.
Szeretem, hogy veled nézek az égre...
Szeretem, hogy együtt szeretünk...
Szeretem, hogy együtt dobog a szívünk.

Még rakosgatom apró fényképeinket.
A kukoricás, az eltakaró
zörgő levelek fénye. Csukódott ajtó.

A hullámtalan nyugodt víztükörben
Végre látható az égi fodrászat
Bárányfelhők dajert kérnek
A kék tündérlányok fehér copfokat

Az égi borbélyüzletben
A fekete felhő sötét szakállától
A forgó sodorfelhő pajeszától
Szeretne megszabadulni

Mivé lettél én világom
A nagypám otthonülő
Kalap s kampósbot a fogason
Konyhájában lelke a kályha
S a remény gallyat rakja
S várja az izzó parazsat
Ruháit már eltemette
Szekrénye sírjába
Elég ami rajta maradt
Egyébként is jampin
Már hogyan nézne ki
Mert hogy évek óta
Új ruhára már nem telik

Virrasztó éjjel,
csonkig égett gyertyák közt,
keserű a szív.
Virrasztó éjjel,
lepke tévedt a lángba,
gyertya tovább ég.
Virrasztó éjjel,
zokogás a csendben, mit
sóhaj zárja le.
Virrasztó éjjel,
valaki már odaát
az örök csendben.
Virrasztó éjjel,
csillagok lettek társak,
odafenn mennyben.

Nekem van...

Negyven – öven év munkaviszony
Ledolgozott súlyos napok
Megerőltetett ízületek csak fájdalom
Inflációt sem követő nyugdíj
Ez csak amolyan tandíj
Hej hogyha újra kezdhetnéd
Hajnalban ébredés munkahelyre utazás
Portán az óra leütése
Lihegve leülni vagy állni a gép mellé
S a kezeddel robotként dolgozni

Hazám hazám milyen ország
Hol a nyugdíjasokat jelképesen
Kirekesztve a nincstelenség
Tájrészünkre szorítják
Ott ígéretek halmával ellátják
Minek adni a csoszogóknak
Ők már haldokló generáció
Egycipós stáció
Ha csak az üres szájüregüket
Járjuk körbe láthatjuk
Ez egy fogatlan nemzet
Ha társadalom fogat adna

Az elmúlt század közepén,
Szerelmes ifjú házaspár,
Boldogan élt az erdőben,
Otthonukban egy szép tanyán.

A te világod egy más világ,
de mivel nekem túl sötét,
én abban járni nem tudok,
vagy elfogadod azt a fényt,
amit odavinni én akarok,
máskülönben örökre kizárod
a felajánlott jobbító tudatot.

Duna parton Hanna, kicsi gyermek,
szürke, s fehér kavicsokra rálelt.
Az alaktalan kövek csak gyűltek,
sorra szépültek, csodás színük lett.

A béke több békességet,
lelkedbe méz édességet,
a boldogság, boldogságot,
az öröm hozza a mámort.