Gyomra mélyén tátong néma űr,
mint elhagyott fészek, mi téli ágon ül.

Az éhség egy kín, egy láthatatlan hideg folyó,
lassan marja, emészti őt,
nincs már számára semmi új reményt hozó.

Csontjainak vázán fáradtság lepel,
ahogy mozdulatlan teste
ott a koszos matracon hever.

Hófehér orgonák,
jó, hogy kinyíltatok!
A lila orgonákkal,
ugye, meghallgattok?

Csodás orgonáim,
sír most a dalom.
Könnyemmel pengetném,
ha lenne gitárom.

Értetlen a világ,
nem hallja hangom.
Ha hegedű lennék,
sírna a húrom.

Mindent lehet,
csak ne add fel soha!
Legyen életed
bármilyen mostoha.
Tagadjanak meg
százszor, ezerszer,
de egyet tudj, hogy
soha ne add fel!

Az egyedüllét soha
nem jelenthet magányt.
Tavasszal a madár is
neked zengi dalát!

A Nap is egyedül van,
soha nem magányos.
Ki egyedül ébred,
arra is mosolyog.

Nézd csak a Nap fényét,
rád veti sugarát,
lehet, hogy a réten
csak neked nyílt ma virág.

Lélekölelésemet szelek szárnyán küldöm neked!
Elmondja majd, mily forrón szeretlek!
Elmondanám én is,
de nincs hozzá merszem,
akadály a józan ész,
s a köztünk lévő messzeség!
Egy percre voltál csak enyém,
egy csók, mely a szívemben ma is ég,
de őrzöm, hisz számomra a legszebb emlék,
hisz szeretlek én!

Tudod, így van ez, szívem,
ennyi év után,
és ne nézz rám ily bután,
a kor nyomot hagy rajtunk az évek múltán,
hiába kelünk fel jó korán.
Még jöhetnek szép évek talán,
ha a mindenható így akarja netán,
becsüljük meg, mit az élet nekünk ád,
s az Isten is megáld!
Tudod, így van ez, szívem, ennyi év után,
ne legyints ily kurtán,

Még csak álom vagy, nekem pillekönnyű vágy,
mint hajnalban a fény, mint csöndben a világ,
de már a szívemben biztos helyet leltél,
s minden szívdobbanásom csak rólad regél.

Nincs még hangod, de én már hallom a kacajt,
nincs még lépted, de már rengeti a talajt,
arcod titka bennem szép virágot fakaszt,
bár neved még álom, de rám reményt tapaszt.

Kis kezed tenyerembe simult,
mint a harmatcsepp a levélen,
szememben szemedből ragyogott
a reggel néma csöndje mélyen.

Léptedben ott volt minden, mi hang,
amit a szívem dalolt egykor,
lágy simítás, szeretet-összhang,
édes álmok, ez a gyerekkor.

Baráti áldomás
Büszke kézfogás
Őszinte szeretet
Szívemből ölellek
Selyembe burkollak
Magamnak álmodlak
Könnyeid gyöngysorba
Fűzöm egy csokorba
Szivárvány híd alatt
Éreztem csókodat
Huncut a vén idő
Csak élet temető
Hadd adjak belőle
Szívedért cserébe
Nézek a szemedbe
Elvesztem örökre.

Van egy szép világom,
hatalmas a kertje,
rengeteg a virágom,
ábrándozom benne.

Múltba és jövőbe
repít a képzelet,
hátra és előre,
nem számol éveket.

E kert az én titkom,
falán túl nincs világ,
itt a lelkem nyugszik,
töröl minden hibát.

Fejemben a gondolatok sűrű erdőként nőnek,
miközben lelkem madárként száll,
s nekivág a végtelen mezőnek.

"S a toll? Az örök láz, mely vérrel karcol,
lázadó kézben forradalmat rajzol,
egy sóhajból dal, jajból hit fakad,
így lesz az ember istenek rokona."

Ölelésbe halkult a holdmázas este,
kezedet fogtam már vigaszt keresve.
Őszinteségbe hajló édeskés remény,
gyöngysorba fűzött ölelő költemény.

Ez legyek, ha ritkulnak már az évek,
mikor múltunkba néha visszatérek.
Selyembrokáttal óvón betakarlak,
oltárt emelek a szerelmes csóknak.

Az idővel ne játssz, az nem egy kártyalap,
mit csak előhúzol, ha úgy tartja kedved,
mert míg játszol, az biz kegyetlen halad,
az osztó az élet, s könnyen vesztes maradsz.

A lapok a pakliban mind cinkelve vannak,
és nem te mondod meg, ki lesz a nyerő,
ebbe a játékba már oly sokan belehaltak,
drága barátom, hát ez itt a bökkenő.

Úgy tekint a múltba,
maga elé meredve,
mint ki csak közelre lát,
 - mégis látom szomorú szemével
minden búját, bánatát.

Fejében nincs kavarodás,
már minden csomót kioldott,
bár lépni sem tud, lába reszket,
mégis bejár hegyet s völgyet.
Nem valódit – lelkit.
Magasat és mélyet,
mennyeit,
és sok apró poklot.

Egy elkésett levélben érkezett híred,
mint esti szélben hulló,
száraz levél, csak úgy idetévedt.

Rajta a tinta halvány,
a papír már régi,
egy régmúlt érzés bús üzenete,
mi a szívem még tépi.

Olyan, mint csillagnak fénye,
mely felém évmilliók óta fut,
s mire ideér, forrása rég kihunyt.

A lelkem egy zongora,
rég nem játszott rajta kéz,
porlepte billentyűinek hangja
néma csendbe vész.

A húrok megnyúltak,
szívem kicsit lomha,
nem zeng úgy, mint rég,
hangja már tompa.

A régi dallamok,
mit a szív még dalol,
ott vannak mélyen bent valahol.