Gyújtsál gyertyát, emlékezzél
Sírhantoknál, hol az élet véget ér
Hol a szeretteid nyugodnak békében
Soha nem feledve szívünkben

Gyújtok gyertyát , elindulok
Szeretteimhez zarándok úton járok
Mert velem vannak a szívemben
Velük vagyok lélekben

A könnyem is megfagy...

A temető kapujában virágokkal kezemben álltam
És vártam, hogy az emlékek újra rám találnak.
Lassan lépdeltem, komótosan ballagtam.
Nehéz szívvel a sírokhoz baktattam.

Feldíszítettem, ahogy ilyenkor szokás,
Közben beszéltem is hozzátok,
Majd elmondtam egy fohászt.
A mécses lángja megrebbent talán.

Emlékszel mikor búcsúztunk?
Fiatalon szét vált utunk
Tele reménnyel ment vonatunk tovább
Meghódítani jött felénk az ismeretlen világ

Több akarok lenni, mint egy kő! 
Több, a sziklában karcolat,
melyet moha, be, sohse nő,
üzenet, az utókornak gondolat.

Az utolsó csepp víz a sivatagban,
mint amikor az élet fogy el halkan,
végső napja kincs, tudom meg mennyit is ér,
hogy mily kegy, mikor kezed kezemhez ér.

Hajnal hasad, perc szalad,
rabul ejtenek a szavak,
s egy pillanat olykor fogvatart.
Ölel a csend, karod nem ereszt,
játszik velünk a képzelet.
Érintésed bársonyán a vágy,
átterjed testemre, s a láz
fölröpít az Egekbe.
Veled egy testben, 
lélekszabadon.
Előttünk még néhány perc,

Szívemben sáncot ver a harangzúgás,
öröm oly kevés, több a temetés a gyász,
pedig kedves füleimnek mindig ez a zene,
messziről ha hallom, más és más az üzenete.

Ködfátylat terít az ősz a fákra
Sűrű ködharmat mindent befed
Mi csak várunk titkon a napsugárra
Talán lelkünket melengeted

De egyre hidegebb napok jönnek
Nem kegyelmeznek az embereknek
Hulló falevél mindent befed
Elnémult a madár sereg 

Szerelmüket a szürke égbolt látja,
Mint a csalfa ősz a nyárral cicázik,
Nászágyúk már a sárga, kopott pázsit,
Takarójuk a rőt avar kabátka.

A ég sóhajt, még szerelemre várva,
Az ősz, ki mindent letiporva csábít,
Megcsillantja a rafinált csodáit,
Odább áll, mikor ráun már a nyárra.

/ Elbeszélő költemény:1958./
Vörös József tanárom emlékére/

Mosonszentjános-i iskolánk ajándéka
Egy utolsó, közös kirándulás
Eger várát most mi ostromoltuk
Örült a látványnak a sok diák

Kövek, kövek...

Öreg utcaseprő ténfereg a téren –
talán itt fagy csonttá a közelgő télben -,
két keze ügyében seprő, lapát, vödör.
Az őszi szél karma síró fákat gyötör:
alázatba hajló lombok közé tépdes.
Nem vár választ tőlük, pedig egyre kérdez –