Reggel harangszóra keltem,
benézett hozzám az Isten,
azt látta, hogy nem vagy itt,
megcsókolta arcom ráncait.

Látod, mit tett velünk az idő,
rajtam megőszült kérges mező,
míg arcodon megakad a fény,
a tükörben csak elhaló remény.

Tornácokon sírnak régi házak, 
hol gyermekrajz pihen még a falon. 
A földön repedt az élet álma, 
füstbe burkolózott a holnapom.

Árnyékban lépnek a megtört lelkek, 
kezükben fakó fénykép és ima. 
A szeretet túlél minden bombát, 
bár szétzúzza a háború szava.

Füst után száll a csend fel az égre,
mint megfáradt madár a vad tájon.
Sebzett föld még ölelni próbálja 
a holnapot lassan, ólomlábon.

Mezőkön majd újra nyílik pipacs, 
nem fél már növény a tank nyomától. 
A szél nem hoz sírást, csak dallamot, 
mint gyermekhang egy régi álomból.

Szalmatetős kicsi kunyhó
rogyadozva áll,
lakója rég elköltözött,
ott csak madár jár.

Vályogfalát rózsa futja,
s virágos a tornác,
kapaszkodik, illatozik,
mintha élni hívná.

Öreg teknő szomorkodik
fal mellé támasztva,
rozsdás kapa árván lóg
fa ágára akasztva.

Olyan csend volt, mint a hajnalé,
amikor a nap megindul felfelé.
Akkor, ott, felébredt valami belül,
egy érzés, mi lassan megszelídül.

Két tekintet, melyben fény ragyog,
egy szív, melyben vér bugyog,
szavak nélkül is mindent értenek,
mint eső, a földre hullva, megremeg.

Egyszer volt fény – de elmaradt,
az ég alatt csak szél szaladt.
A csend is fáj, már súlya van,
s a nap se kel fel nyomtalan.

A falak hallgatnak velem,
nem szól senki, csak a félelem.
Az álmok fáradt szárnya csügg,
s a holnap mind csak elkerüld.

Az ablak alatt suttog a nyár,
levelek közt a szél zizeg,
párnámra csönd szendereg,
s emlékké válik a kikelet.

Messze harangszó elillan,
idő és tér nem köt össze,
csak a pillanat halk szava,
s a napfény üzen a völgybe.

Az emlék már megkopott, mégis a múlt felragyog.
Érzések viharán, egyszer csak rád talál.
Mosolyod halványul, de nem ereszt, itt nyomul.
Végül is nem bánod, egyetlen pozitív élményed
Apádról. Beteg vagy, ez talán rosszat mutat.
Mégis számodra ettől lesz más ez a nap.
Apád készít reggelit, pirítós illata száll,

Kiskertemnek rejtekén, piciny tónak közepén, tavirózsa levelén egy kis zöld levelibéka pihen épp!
Boldogan kuruttyol őkelme, messze száll az éneke!

Béka vagyok, leveli, ki a fiát a nejével neveli,
szúnyogokkal eteti, s e kis tóban az életét boldogságban így éli!

Görögdinnye, görögdinnye,
a nyári nap melege érlelte mézédesre!
Kívül egyszínű zöld, vagy csíkos,
piros vagy sárga a belseje,
fekete magokkal díszítve.
Görögdinnye, ó, de finom,
lédús a piros belseje,
oly hűsítő a forró nyári melegbe'!
A legfinomabb jól lehűtve,
szereti is minden ember és a gyermeke!
Úgy szeretünk, görögdinnye,

Három madár repült,
magasan a felhők között,
szárnyaikon napsugár ült,
csillogott, és fényben fürdött.

Tudhatták, merre az út,
mert vissza nem tértek,
a szabadságot keresték,
s csendes otthonra leltek.

Egyik álmot vitt a tájra,
másik a széllel szállt tova,
harmadik egy fára szállt,
s nem lett égbolt vándora.

Évezredek úgy suhannak,
mint szél a sivatag fölött,
idő, mit ember meg nem állít,
csak álmodik a porszemek között.

Piramisok, templomok álltak,
dicsőség volt és bukás,
istenek hangja zengte át
a világ vad zaját.

Bölcsek suttogták a titkot,
kövekbe volt zárva a szó,
s míg romba dőlt száz birodalom,
az idő maradt örök béklyó.

Nyári éjszakán,
álmaim teraszán,
izzik a lég a vágyaktól,
szívem gyorsabban dobban
a várakozástól!
Érezlek, itt vagy mellettem,
szemem lehunyom,
lecsúszott a paplanom,
kezed bársonya érinti testem,
oly érzékien,
hogy beleremegtem!
Izzik a vágy,
testem a testedre rátalált,
édes csókoddal halmozol el,