Ha ma csak egy gondolat jutott az eszembe,
Akkor is hiszem, érdemes volt ezért felkelnem.
Őszintén azt gondoltam:
Köszönöm, hogy időt szántál arra, hogy
Észrevegyél engem, életed részeként,
És nem számít, hogyan akarsz látni engem.
A hála szemüvegén keresztül látni az életet,
Nyugodtabb testem, világom békés lett.

Az asztal csendes tengerén,
hol régmúlt gyertyák alszanak,
egy sárga sziget fekszik,
az idő pecsétjével rajta.

Egy boríték az,
mint az idő fogságába zárt pillangó,
szárnyait rég összecsukta,
de szíve még pislákol és vár.

A megsárgult papíron a ráncok mesélnek,
s múltat lehel minden szála,
mik közben halk sóhajt regélnek.

Csillogó víztükör, szivárvány szárnyak,
ködben látszik a Badacsony,
megnyúlt árnyak a kert füvén
és a fehérre festett falakon.

Vitorlások ringanak a tavon,
az alkony vörösre festett tüzén,
visszatérő nyári emlékek
a hullámzó Balaton vizén.

A világot szavak alkotják,
apró, láthatatlan hidak,
a szíveket közelebb hozzák,
de csak ha mind igaz.

Lehetnek lágyak, mint az eső,
simogató, mint a tavaszi szél,
mely csendes suttogássá halkul,
ha hosszú útra kél.

Van, aki hallgat, mégis beszél,
néha így is értjük őket,
egy sóhajba szőtt gondolat,
és néma megérzések.

Hajtanánk az időt,
vagy visszatartanánk,
bármit teszünk,
vagy nem teszünk,
időnk megszabott,
- éljünk át lélekkel
minden jó, vagy rossz napot.

A jónak örülj, a rosszat fogadd el!
Életed itt a földön Isten ajándéka:
két évszám között - a kötőjel.

2025. május 18.

TM

Hova tűnt a régi nyár,
melengető napsugár,
a mesés délutánok,
gyermekkori álmodások.
Hova tűnt a régi ősz,
falevelet kergetős,
nehéz táska vállamon,
megnyúlt árnyak házakon.
Hova tűnt a régi tél,
szánkón fújó fagyos szél,
estig tartó hócsata,
kertek alatt korcsolya.
Hova tűnt a régi tavasz,

A lelkemben rég volt fény,
akár egy sötét szoba,
függönyök mögé bújt,
a nap nem látta soha.

Félelem volt fala,
a rettegés a zár,
kint zsongott az élet,
bent csak a néma gyász, mi vár.

De ma kezem remegve nyúl a kilincs felé,
egy új nap ígéretét érzem belé.

Az élet egy tenger, s én egyetlen levél,
szakadt faágról hullva elveszetten sodródom rajta,
ahogy tajtékzó hulláma elér.

Nincs gyökér, mi tartson,
nincs szél, mi irányít,
csak vize ringat lágyan,
s a végtelenben még látom,
ahogy egy torony halványan éjszakánként világít.

A csillagokat néztem,
gödörbe léptem.
Fénylő víztükörben úsztam,
belegurult könnyem.
Bálban táncoltam,
megbotlottam.
Madár szállt vállamra,
bagoly volt,
csalódtam.
Randevúra hívtál,
nem mentem el,
de belestem,
ott voltál.
Hazajöttem,
üres lakás.
Te valahol a mennyben
kávéztál.

Előttem papírom, üres és nem írom.
Nyakamon szép fejem, üres tekintetem.
Gondolom, leírom, de minek, ezt nem tudom.
Fejemben cikáznak, delfinként csobbannak.
Gondolat vihara kedvemre szárnyalna.
De szivárvány és felleg áll az útjába.
Kettős érzet, veled mire megyek?
Összezavarod szép fejemet!
Belső békémet veszély fenyegeti.

Végre itt vagy május,
te drága,
mindenki már nagyon várta!
Május a szerelmesek hónapja,
boldog, aki a szerelmet adja,
s aki a szerelmet kapja!
Vár sok szerelmes éjszaka,
szívünk boldogsága,
vágyak, álmok válnak valóra,
nincs ennél szebb valóba'.
Virágok nyílnak, amerre jársz,
illatuk messzire száll!

Hogyha szárnyam volna,
fel az égbe szállnék,
szívemből, lelkemből
neked énekelnék.
Minden reggel ablakodba szállnék,
édes énekemmel jó reggelt kívánnék.

Ó, ha szárnyam lenne,
hozzád szállnék este,
ott őrizném álmod mindig éjjelente,
boldogan ébredj fel reggelre.

Hiába minden,
roskadnak már az összetartó erők,
nincs férfi a háznál, aki megjavítsa a tetőt,
szerda reggel megroppant a gerenda,
szívemben nincs már nosztalgia,
hiába mosolyog a tavasz,
és éltet langyeső minden zöldet,
a ház összedől,
szívemet szúrják a rozsdás szögek,
kis kunyhónk a kert végében sírva kiált,

Velem Édesapám sétált és játszott,
ő énekelt altatódalt, és meséket is csak ő mondott.
Nem volt játékbabám, vagy ha volt is, csak dísznek,
az ágy tetején ült, nem érinthettem meg.
De volt papírbabám, sőt teljes családom,
aranypapírba öltöztetett fénylő álomvilágom.