Miért vágyik az ember
egy kedves szóra,
egy biztatóra,
egy odaadóra,
egy jó szóra,
egy megnyugtatóra?
Egy szóra:
SZERETLEK...
Miért vágyik a test
egy gyöngéd ölelésre,
egy puha érintésre,
egy kedveskedésre,
egy kis szeretgetésre,
egy suttogó becézésre?
Egy szóra:
SZERETLEK...

Fekete angyal szállt le az éjben,
szárnyaiból homok pereg,
csendesen áll a hold fényében,
hátán régi gyógyult sebek.

Némán néz a végtelenbe,
hol a hajnal még nem hasad,
jelet rajzol a semmiségbe,
könnyeiből patak fakad.

Egy sóhaj voltam, szélbe rejtve,  
egy gyermekálom, múltba vetve.  
Szívdobbanásom más testben él,  
lélek vagyok, ki új útra kél.

Volt, hogy harcosként kardot emeltem,  
máskor csendben virágot neveltem.  
Minden élet egy újabb tanítás,  
minden halál csupán átváltozás.

Elvesztettelek, s kihunyt a világ,
síromba viszem le arcod mosolyát.
A nap sem kel fel, csak korhad a fény,
örök éj szakad rám, nincsen remény.

Elvesztettelek, s a föld is reped,
szakadék tátong lépteim felett.
A csillagok üszkös hamuvá fagytak,
s a csendben démonok kacagtak.

Hálát adok a reggeli fényért,
a suttogó szél meséjéért,
a szeretetért, mely szívemben él,
s a hívogató álmokért.

Hálát adok a mosolyodért,
a szónak a lelkemben,
a könnyért is, mely tisztít
a lehulló cseppekben.

Elmúltak már mind a nyarak,
Pedig nem is voltak soha.
Jön a szürke ősz újra,
Majd a fehérség hava.

Amit belém tápláltál,
Nem feledem el már.
Végigkísér útjaimon,
A génekben hordozlak már.

Rég elfeledten élek,
Távol minden forgatagtól.
Nem kellett a kínzó napfény,
Nem is sütött még rám soha.

A park fölött szürke köd ül,
egy elfelejtett levél őrzi bánatát.
A szél hajszálanként bontja szét
a nyár utolsó aranyszín haját.

Ó, éltet adó, drága, szűz anyaföld,
Benned rejtőzöm el, s születek újjá.
Sebeket gyógyít a csend, ez neki óda,
S én válok a végtelenben pillanattá.

Gyökerek őrzik a múlt titkait,
Fák lombja suttogja: „megvéd az élet”,
Benned a kezdet, s benned a vég,
Bízz bennem, hisz téged szeretlek.

A hajnal hűvöse beosont az ablakon,
lágyan végig simítva az alvó szobát,
párnámon a napsugár játszik,
elkergetve az éji homályt.

A sötét még őrzi titkait a sarokban,
de a nap már aranyhálókat sző,
az idő egy pillanatra megáll,
mint az elromlott filmfelvevő.

Régi ünnepekre emlékezem,
együtt mulatott a család,
jöttek a messzi rokonok,
kaptam csokit, alvósbabát.

Fülemben cseng még apám nótája,
prímás húzta a fülébe,
sok borravaló reményében
a vonó táncolt kezébe'.

Nem telt el úgy hónap,
hogy ne találkozzunk,
míg a felnőttek beszélgettek,
mi boldogan játszottunk.