Erdő mélyén , fenyőfák tövében
Lila szirmaival nyílik a ciklámen
Tölgyek, fenyők alján
Csendben bólogatván

Fájdalmaidat magaddal vitted,
ám fájdalmakat hagytál mögötted,
a pincérköpenyt másra cserélted,
vajon mi lesz odafönn a tiszted.

Egy leeső fáklya
A tavaszi virágok
Égre hervadt csillagok
Melyek lent élettel

Hazánkban az Alapszabály
Nagy nemzeti ünnep
Nem kell már Alkotmány    
Minek az alkotmányos

Összeérő szívek, puha kezek,
csendben ölelkezők, átkarolók,
nyitott szemmel élni az életet,
muzsikát hallgatni, álmodozón.

Azt gondolom
Volt földön kívüli
Előző múltam
S azt gondolom

Tavasz nyár ősz s tél
Az évek során egyre több
Már nagy halom az emlékkönyv
Képpel több terrabájt

Kicsi lányka áhítattal várta,
hogy Jézust a jászolban lássa!

Pislog a gyertyaláng

Mennyi remény és terv vallott itt kudarcot,
de fénylő Nap felé fordultak az arcok,
mert a vágy, akarat és az életösztön,
bennünk tovább maradt most és mindörökkön.

Virágoskert közepében,
virág voltál mindig nékem,
illatozó selymes rózsám,
szép virágú margarétám.

Kavicsok mint szegecsfejek
Őrzik a folyópartot
A lehorgonyzott medret
Nézem az emlékeim tömegét

Kerestem az istenek kegyét
Pedig csak egyben hittem
Nem akartam a földi szenvedés
Után a pokol - kemence  tüzét

Ó ember, mikor térsz magadhoz?
Nem volt még az atom, a példa?
Egyre jobban irtod a természetet,
Az élet a Földön, a lét alapja.

Súlyos évszázadok nyomait követve
– Akár fáradt vándor, álmos utazó –,
Léptem síkon, sáron, nád között töretve,
Ahol társam nem volt, csupán a tiszta szó.

Gyors röptű fecskemadár
Útra készül elmúlt a nyár
Tanítja fiókáit
Röpüljenek, ha útra indít

Mikor emberré váltam,
elkezdtem egy életutat,
önként vagy kényszerrel,
erre vezetett a belső tudat.

Sírhantok fölött fejfák, keresztek,
ötvenhatosak mind-mind a vésetek,
szabadságért haltak nők, emberek,
egészen fiatalok, majdnem gyerekek.

Akit egyszer a szív magába zár
Az ott marad soha nem engedi el
Az ott lesz a testben örök árapály
Könnyekkel vagy könnyek nélkül