A lámpa sárga szeme rám mered,
s a papír, egy fehér, kegyetlen sivatag.
Várom a szavakat, s szívem szinte megreped,
mint jégpáncél alatt a mély patak.

Künn zúg a város, egy gépzenés pokol,
de itt bent, e homályos szegleten,
egy régi rím még fejemben bandukol,
s közben a múlt vállamra hajtja fejét.

Mert mi vagyunk a szavak zsonglőrei,
kik érzésekből verseket ontunk,
a lélek koldusai s őrei,
míg össze nem dől roskadó porondunk.

A tinta szárad, az óra ketyeg,
s a vers, megáll az idő felett,
mint bús üzenet könnyek helyett.
Miért is írunk?
Erre tán még éltünkben lesz felelet.

TM