szép szemed szíved tükre
s ahogy reám tekintesz
szikrát szór szerelmünkre
s heves lánggal körülvesz

Újból álmodtalak az éjjel...
Milyen régen is volt az utolsó álmom!
Viselted a kínt büszkeséggel,
s mégis hagytad, a fájdalom átformáljon.

Szeretnélek, ha engednéd,
reggel karodban ébrednék,
átölelnélek, éreznéd,
ha engednéd, csak engednéd.

álmosan nyújtóznak a fák
szemét nyitogatja a fény
cirógat már a napsugár
dunnáját ledobja az éj

Bíborba borultak a fellegek
csillog az ég, mint fénylő kristálypohár
fel-felbukkan a hold sápadt fénye 
s integet millió szentjánosbogár.

Mi történt velem? Vajon merre járok?
S ez az ismeretlen ismerős érzés?
Vagy talán megtévesztenek az álmok?
S mindez csak képzelet? Vagy visszatérés?

Némák a falak, s én hallgatok
átkarol az éj, rád gondolok
neszezés hallik a távolból
nem te vagy, ébredek álmomból.

1.

Kicsi nyuszi az erdőben
tojást festett az esőben
leázott a festék róla
kinevette őt a róka

Hangod, mint ahogy a tenger zenél,
elandalít, bűvöl, elvarázsol...
két dallam között a hulló levél
megáll, majd bősz, vad vihart korbácsol.

Egy kicsi kakas nagyot gondolt
azt hitte, okos, jól megfontolt
szemétdombra feküdt
héjalesbe merült
légyott helyett így lett megcsonkolt.

A vonat lassított... közel az állomás,
izgatott emberek, feszült várakozás,
csak egy fiú süti le szomorú szemét,
sandán fordítva az ablak felé fejét.

"Ne ítélj, hogy ne ítéltess!"

Állok a tükör előtt, ez vagyok
könnyű smink, rövid szoknya,feszes blúz
vékony, már-már sejtető anyagok
lement néhány kiló, pár híján húsz

Háromszínű rózsa, ez volt a neve
kezdetben a nemzeti kokárdánknak.
De tudod-e, hogy született eleve?
Nos, járjunk hát utána e talánynak.

Mélán merengek úton-útfélen,
messzire menni vágyom békében,
minden mese, mit mondtál énnekem
mélyen megbántja érzékeny lelkem.

Hatvanhárom évem gyorsan elszállt,
és most jöttem csak rá, még élnem kell,
megélnem mindazt, mi emlékké vált,
álmokat, szerelmet, még idővel.

lassan peregnek a percek
bánatos, mély csend vesz körül
csak egy szú... a padló serceg
legalább ő, ő még örül5

Búsan baktatok barlangom felé
búval bélelt, bolondos nejemér'
s hogy az idő ballag a tél elé
barna bundámat belepi a dér.

fejbe kólintott ez a csúf valóság
hiszen te, talán, sosem lehetsz enyém
minden, mit kérek, hiábavalóság
s amit képzelek, csak álomköltemény