Ma virág nyílik minden szívben, 
bárányfelhős fürdőt vesz az ég, 
de a szívemben süket csend ül, 
egy halk sóhaj, egy csodás emlék.
 
Elmentél, és én árva vagyok, 
hangod még mindig fülemben cseng, 
mosolyod fényként reám ragyog, 
Szívemben él örökké itt, bent.

Pille dorombol, lágy és csendes,
bundája puha, álomkönnyes.
Szeme csillog, a farka rebben,
szeretetből szőtt kicsi lelkem.

Ugrik, játszik, és halkan lépdel,
fényben fürdik reggel és éjjel.
Ölébe bújnék az időnek,
Pille mellett mind' szépnek tűnhet.

2025. április 26.

Még csak álom vagy, nekem pillekönnyű vágy,
mint hajnalban a fény, mint csöndben a világ,
de már a szívemben biztos helyet leltél,
s minden szívdobbanásom csak rólad regél.

Nincs még hangod, de én már hallom a kacajt,
nincs még lépted, de már rengeti a talajt,
arcod titka bennem szép virágot fakaszt,
bár neved még álom, de rám reményt tapaszt.

Kis kezed tenyerembe simult,
mint a harmatcsepp a levélen,
szememben szemedből ragyogott
a reggel néma csöndje mélyen.

Léptedben ott volt minden, mi hang,
amit a szívem dalolt egykor,
lágy simítás, szeretet-összhang,
édes álmok, ez a gyerekkor.

Óvd a fát, mely hűs árnyat ad,
levele széllel muzsikál,
s ha jő sejtelmes alkonyat,
mesét mond fénylő csillagnál.

Ne lépj virágra, hajts fejet,
benne egy cseppnyi csoda él,
szirmával világot festett,
s eget, mely kékebb a kéknél.

Szó nélkül nő az árnyék,
a házak mögött valaki számol -
szavakat, kenőpénzt,
és minden lemondott álmot.

Egy íróasztalon ketyeg a közöny,
pecsétet kap a hallgatás.
A jog könyveit rég megette a por,
de a borítón még ott a hatás.

Tavasz mosolya nyílik az ágon,
Szellő suhan át nyíló virágon.
Zöldülő fűben nyuszik lapulnak,
Színes tojások fűbe gurulnak.

Harang zeng halkan, messzi faluban,
Remény csillan a reggeli napban.
Kicsiny kezekben barka virágzik,
A szív is újra hittel világít.

   Amikor Anna kicsi volt, mindig ugyanazt a mesét kérte esténként: a piros cipőről, amit egy kislány annyira szeretett, hogy még az álmában sem vált meg tőle. Az anyukája szelíd mosollyal mesélte újra meg újra, minden este másképp, de a végén mindig az a sor zárta a történetet:

- És a cipő sosem kopott el, mert a szeretet, ami ajándékozta, örökké tartott.

A tér didergett, ősz volt és halott,
a fák lehulltak, mint szavak, miket
a félelem szült. És fent valahol
arany kabátban fázott egy ügynök.

Vak ablakok mögött lapult a jog,
s tintába fúlt az igazság szava.
A szó veszély lett, a csend hatalom,
s pénzért hajolt a bírónak kara.

Ugrik a nyuszi, jó nagy a baja,
Elfogyott otthon a répa java!
Sonkát lopna, ha nem lenne túl sós,
Így marad hát a csoki - mogyorós.

Te mindent látsz, amit más csupán csak néz -
egy harmatcseppben csillan a virágméz,
veled a fák susogó titka, s a nesz, 
lencséd mögött új világot teremtesz.

Nem csak képeket készítesz - de csodát,
a napfény dallá szövi a fák ágát,
hol a csendnek már színe van és súlya,
egy kattintás, az örökké tanúja.

Van valaki, aki nemcsak lencséjén keresztül látja a világot, hanem szívén át is. Egy természetfotós, aki nem csupán a fényt és az árnyékot ragadja meg, hanem a pillanat lelkét. Munkái nem csupán képek - hanem dalok, suttogások, lélegző történetek a természetből.

Volt egyszer egy kéz, amit nem kértek soha,
mégis mindig nyúlt - csöndben, szelíden oda,
ahol könny csordult, s szó már soha nem akadt,
s csak egy simítás gyógyított percek alatt.

   Egy kis faluban, a patak partján, állt egy öreg, széles lombú fűzfa. Az ágai olyan hosszúak voltak, hogy ha a szél meglebbentette őket, úgy tűnt, mintha meg akarná ölelni a világot. A fa alatt egy pad állt, amin minden délután ott ült egy idős hölgy. Fehér kendőt viselt, és mindig egy könyvet tartott az ölében, de ritkán olvasott belőle.

Trónra ült a Semmi, bíbor palástban,
Zsebében arany, kifosztott hazában.
Mosolyog, ha kérded, mit is tesz éppen -
Kapar a markodban, szépen, serényen.

A szólam díszes, míg a törvény hajlik,
Kenőpénz lassan sikamlóssá válik.
A jog páncélja lyukas, rozsdás szita,
Míg a nép alszik, ő visz mindent haza.

   Egy békés, ártatlan hétfő reggelen, amikor a reggeli kakaó még langyos volt, és a pirítós nem égett meg (ez ritkaság Zsombiéknál), egy szigorúan titkos művelet zajlott a gyerekszoba sarkában lévő emeletes ágy alatt.  Zsombi, vagyis Z Agent Kocka, a Fülügynökség ifjú ügynöke, épp egy új titkos bázist épített.