A kicsi facsemete, hogy világot látott,
gyenge törzsével még ide-oda hajlongott.
Vékony ágacskáit a szél tépázta, verte,
de ő, hogy miért bántja a szél, nem értette.

Látva ezt a kertész, rögvest mellette termett,
a legerősebb tölgyfából karót készített.
A kicsi fa törzsét a bölcs tölgyhöz kötötte,
vad széltől, bősz vihartól így könnyen megvédte.

Ott ült az út szélén, csendben nézelődött,
nagy testét lomhán, néha megmozdította.
Szemeiről a napfény visszaverődött,
tekintetét fel, az égre fordította.

Megálltam az autóval, csak egy percre!
Gondoltam, vigyázni kell, hiszen veszélyes.
Mozdulni sem tudtam, és néztem csak egyre,
ahogy ott ült... olyan nagy volt és felséges!

menekülök... egyre tovább magam elől
tükörbe nézni, magam látni, nem merem
hol van a régi én... s már könny hull szememből 
hol van az a kislány... egyre csak keresem

nézem a szemem, már rég nem olyan huncut
ott már a ráncok egymásra kacsintanak
mosolyhoz szokott ajkamra csak bánat jut
s a régi óhajok kérdőjellé válnak 

tüzet okád, hangja is megéget
megperzseli, amit csak elérhet
nem kíméli a földet, s az eget
lebont egy szavával minden hegyet

pöröl és csattog, jaj, nincs kegyelem
elébe állni kész veszedelem
hiszen nem lát tovább az orránál
meg nem szán senkit, és nem is sajnál

Kovács Jóska tegnap megnősült
Öreganyja, jaj, beleőrült
Ellopták kisfiam
Éjszakát átsírtam
A hajam is ettől megőszült

2023. augusztus 1.

Dalol a fa, és dalol a virág.
Dalol a rét, és dalol a világ,
dalol a fákon zsenge falevél,
egyre csak a szerelemről mesél.

Dalol a fűben a kicsi bogár,
énekéhez nem kell neki gitár.
Nótás tücsök húzza hegedűjét,
párjának vallja forró szerelmét.

Dalolni volna kedvem, ha nézlek,
Ajkam édes csókját, ha még érzed,
Le ne töröld sohasem mosolyod.

Az álmaid csak te irányítod.

Egy kisgyermek könnyes szemét látva
Lépteim lassulnak az aszfalton
Értelmetlen, hogy ázva és fázva
Gubbaszt egy kopott, koszos matracon

Ahonnan jött, kemény háború dúl

nem mondom azt, hogy gyorsan elszállt
hogy nem gondoltam rád nap mint nap
hogy az idő nélküled megállt
s mindig vidáman jött a másnap

nem mondom azt, hogy többé nem fáj
hogy ötven év nyomtalan múlt el
s bár nincs remény, hogy visszatalálj
csak néha látom arcod, éjjel

csak egy pillanat volt, még emlékszem
egy őrült, mégis forró villanás
szikra gyúlt régen kihűlt szívemben
valóság volt, nem hiú látomás

majd mellém léptél, a tűz fellángolt
testem és lelkem belereszketett
ahogy szemembe néztél, felborzolt
az érzés, édes jövőt sejtetett

sötét fellegek közt bujkáló
sápadt fényű hold virraszt velem
előttem az éjjel, s hullámzó
hangulatom feszíti keblem

ébren vagyok, s fönn a csillagok
próbálnak még utat mutatni
de az éji álomillatok
félek, nem hagynak elaludni

Van egy kis zug, és van egy kis pad,
ahol csak ketten üldögélünk,
kéz a kézben... míg lassan pirkad,
megfáradtan, de együtt élünk.
 
Már nem számolom az éveket,
már nem is tudom, hogy mióta,
de szeretlek, s az arcképedet
a szívemben őrzöm, azóta,
 
ahogy először megláttalak.
De látod, eltelt már sok-sok év,

Nem vagyok... csak létezek,
emlékek közt ébredek.
Éjjel, mikor álmodom,
ott vagy velem, jól tudom.

Elmúlt két és fél év már,
nem vigyázol rám, anyám.
Mosolyom már megkopott,
erőm lassan elfogyott.

Sokszor fáj a félelem,
a nincs-anyám érzelem,
a nincs-apám fogalom,
árva-vagyok tudatom.

Mondd, hány csillag ragyog az égen,
amikor szép szemedet nézem?
Mondd, van vihar, mely elválaszthat,
s felkavarja a fájdalmakat?

Mondd, milyen a vágy, s milyen a tűz,
mely eléget, de karodba űz?
Mondd, és mondd újra, és mondd egyre,
szeretsz... még jobban, percről-percre.

"Ma arra ébredtem", hogy eljött a vég,
arra, hogy "ne bénítson tovább a tél",
ne virrasszon újra a közöny nálam,
s ne nyomja annyi fájó év a vállam.

"Ma arra ébredtem", másképp kellene
életet lehelni gyenge testembe,
lelkem is elfáradt, várom az éjjelt,
várom a csendes, örök sötétséget.

romokban az erkölcs, haldoklik a morál
két mosoly közé ékelődik a halál
nappal is virrasztanak sápadt csillagok
sötétek és borúlátók a jóslatok

sivár a táj, a gyep szomjazva nyújtózik
gyenge szálai között a gaz burjánzik
menekülne, törne egyre magasabbra
de letapossa gyarló bakancsok talpa

álmatlan éjszakák
magányos nappalok
fénytelen villámok
végtelen hajnalok
feledett csókcsaták...
 
hiányzol... úgy kellenél

2023. március 18.

dacolva a faggyal törekedsz az életre
hófehér fejecskéddel a fényre érkezve
még erőtlen tested lágy, puha hó öleli
gyenge napsugár bimbódzó erőd növeli
lelkesen kinyújtod karodat az ég felé
bizakodva tekintesz egy új tavasz elé

2023. február 23.