miért engeditek
azt, hogy éhezzenek
kis fekete kezek
fázón reszkessenek

mondd, miért hagyjátok
míg vadra vadásztok
ők bogyókon élnek
éjjelente félnek

fekete világban
kis kunyhók zugában
adjatok éveket
sok csöppnyi életnek

2022. május 25.

hosszú volt az út, nagyon elfáradtunk
de visszatérve újra várt otthonunk
megvan még a tavalyi kicsi fészkünk
benne biztosan többen is elférünk

de most még először rendbe kell hozni
van munka bőven, lesz mit fáradozni
a tél és a fagy csúnyán megtépázta
itt az idő egy kis tatarozásra

még emlékszem...
hiszen nemrég volt
ahogy átöleltél
és óvtál, féltettél
most minden ködfolt
de emlékszem...

még emlékszem...
szép voltál s erős
de megtört az élet
előttem arcképed
fiatal-idős
lásd, emlékszem...

ma még úgy érzem, a tüzem lánggal éghet
s hangosan visszaköszönhet kamaszkorom
de egyszer csak csendben elillan az élet
mint szélnek eresztett vörös rózsaszirom

2022. április 22.

ó, hányszor próbáltam elmondani
amit érzek, ami oly nagyon fáj
de te megpróbáltál elfojtani
minden érzést, mit keltett e viszály

mondd, hol az őszinteség, mit kértem,
hol van az érzelem, az akarlak
hova tűnt a szeretlek, hogy égjen
a tűz, s érezd, soha el nem hagylak

leszállt az éj, néma a táj
néha hallatszik egy sóhaj
minden elmúlt, már nincs, mi fáj
nincs kérés, akarat, óhaj

csak csend uralja a tájat
átölel minden álmodót
virágot, fát, éber vágyat
eloszlat sok illúziót

de te itt vagy nekem, végleg
arcomra lágy mosolyt csaltál
s míg e csendben én elérlek
nem fáj a múlt, itt maradtál

a könnycseppem érted hullt
s mit tegnap még reméltem
mára már a kútba fúlt
ébredj hát, szép nemzetem...

2022. április 4.

hosszú az út, míg célod eléred
keresed, kutatod, remélheted
felboríthatsz mindent magad körül
de feletted az idő csak röpül

érzed minden fájó mozdulatban
már nem vagy a régi hajthatatlan
már nem dob fel, mi régen izgatott
sok ember hiányzik, ki elhagyott

ő csak egy volt a sok közül
az utcán élt, hajléktalan
nincs már rokona, arctalan
rajta senki sem könyörül

ágya egy kopott nagykabát
piszkos, foltos, rongy hátán rongy
kivetett kutya, egy toprongy
más nem értheti bánatát

pedig régen mindene volt
háza, családja, otthona
nincs élete, karácsonya
nem ismer mást, csak alkoholt

kezed a kezemben
ajkad az ajkamon
szíved a szívemben...
légzésed hallgatom

2022. március 14.

Kép: love.hu

"Valaki, valaki most emleget"
valahogy úgy érzem, ez szeretet,
lehet, hogy rám gondol, és hiányzom?
Nem tudom, de szívesen álmodom.

Elképzelem, hogy forrón átölel,
soha nem voltam hozzá ily közel.
Érzem illatát, bár nincs itt velem,
de fájja őt most is testem, lelkem.

két karommal átkarollak
két szememmel óva féltlek
két kezemmel még megvédlek
átölellek, megcsókollak

velem maradsz, nem engedlek
álmaimba visszatérsz még
szerelmed, mint végtelenség
izzik, éget... így szeretlek

2022.február

Csendben ülök a szobámban,
köröttem csak egy légy zizeg.
Padlóra küldtek, lelkileg,
a szívem mély ingoványban.

Meddig tart ez az állapot,
a se veled, se nélküled,
de közben egyre kérdezed,
szeretsz-e? S magad áltatod.

Én a két lábamon járok,
míg ő kerekesszékben ül.
Neki minden ott van, felül,
nekem nincsenek határok.

Én csodálom a kék eget,
ő csak meséből ismeri.
Szép lehet? El sem képzeli,
nem érzi az űrt, s a teret.

Én merengek egy dallamon,
ő szájról olvas, úgy megért,
nem rajonghat a zenéért,
s hogy mit mondok? Csügg ajkamon.

Torkomra hurkot szorított a lét,
menekülni tőle úgy szeretnék.
Tűzbe vetném oly csalfa arcképét,
de nélküle én, mondd, hogy élhetnék?

Párás szemeim egyre zokogják,
elhagyott, elment, fáj minden órám,
némák lettek a tüzes éjszakák,
kihűlt a szív a bánat folyóján.

"A pókhálóra harmat esett",
a súlya alatt megremegett
a szövevényes pókhálószál,
közepében kis pók szunyókál.

Felriadt ő a harmatcseppre,
próbált menekülni messzebbre,
de a kis csepp, lám, most sem volt rest,
kis pók fején koppant egyenest.

vajon, mit is akarhatnék még, mondd
ha egy mosolygós szempár rám néz
csillogó tükrében bánatot old
s pillantása éget, mint tűzvész

vajon, mit is akarhatnék még, mondd
ha bókjaira megrezzenünk
s míg kacéran reánk tekint a hold
már tudjuk, nincs mit elrejtenünk

A télesti tájban járva
léptem alatt roppan a jég.
A sötéttől körülzárva
reám borul az alkonyég.

Szinte hallom a csengőszót,
gyorsan felnézek az égre.
Vajon meglátom Télapót?
Talán eljön hozzám végre?

Egy hullócsillag szállt alá,
vagy lehet, csak egy meteor?
Száguldása így lett dallá,
és rám hullott a csillagpor.