Időnként, ahogyan ma este, megállok egy pillanatra, elgondolkodom. Emlékeim közt kutatva és azokat újra átélve eszmélek rá, hogy mi történik velem 10 hónapja. Hogy mennyire megváltozott minden...egyszerre ijesztő és gyönyörű a felismerés, hogy egymás kezét szorítva, szinte észrevétlenül növünk fel, válunk igazán felnőtté.
|
20 éves vagyok. Fél éve van egy csodás barátom, aki szívéből szeret és akire végre én is rá tudom önteni azt a hatalmas szerelmet és szeretetet, ami évek óta itt él bennem.
|
Igen finoman fogalmazok, ha azt mondom, furcsán telt az elmúlt év. Persze, tudom, ezzel nem csak én vagyok így. De mégis, érzem, végérvényesen megváltoztat ez az időszak. Nem tudom pontosan, hogy mi történik velem, de őszintén szólva ijesztő a jelenlegi felállás. Vívódom. Saját bensőmben dúl a háború és igazán nem tudom mikor lesz már vége. Pedig annyira szeretném…
|
Azt mondod: Tégy úgy, ahogyan szíved diktálja.
A szívem így szól: Mondd el neki. Mondd el neki, akkor is ha félsz, mert az ő szívét boldoggá tudod tenni.
|
Újra itt járok felmenőim földjén. A helyen, ami az elmúlt években rengeteg dolgot megváltoztatott bennem és ami olyan fontos lett számomra, amit soha nem gondoltam volna.
|
Itt vagyok! Nem hallasz? Nem látsz? Nem érzed, hogy folyamatosan csak rád gondolok?
|
- Szia, mi újság?
- Szia, köszönöm, minden jól van velem. Mondd csak, nem lenne kedved folytatni a beszélgetést?
- De, persze, csak tudod az az igazság, hogy mostanában nem nagyon érek rá...
|
Évek szállnak egyre tova,
Kislány voltam még,
Lelkem tiszta, ártatlan.
Addig a szerelem tüze épp csak
érinthette lelkem,
S mi aznap történt,
Mégsem feledem sohasem.
Két szem találkozik,
Körbeöleli egymást a tekintet,
Mely mintha szívedet láncba fogná,
|
"Fellobbant még egyszer utoljára
A beteljesületlen szerelem lángja.
Mint e két pillangó
Tisztes távolból
Követik egymást, ... ám,
Szárnycsapásuk nem számíthat már."
Igen,...
|
Olvastam egy gyönyörűt, egy szívemnek, lelkemnek nagyon is szükséges biztatót.
Sokat fog nekem segíteni.
|
Mint a kalitkájából kitörni vágyó kismadár, úgy érzem most magam.
Nehogy azt hidd, most először gondolkodom ezen. De a mai nap mindkét eseménye felerősítette ezt bennem.
Olyan keveset tudok Mama, annyira keveset látok.
|
Másfél év távlatából... Nem emlékszem, volt-e késztetésem arra korábban: nekem most le kell mennem Bakonycsernyére. Egyértelműen azt mondhatom, hogy akkor, azokban az áprilisi napokban éreztem magam messze a legcsodálatosabban a kis faluban. Az egész ott eltöltött időt valami varázs fonta körbe.
|
...még egyszer utoljára látnom kellett őt...
Nem tudtam és nem is akartam elmenni szó nélkül, mindenféle búcsú nélkül.
Hátra néztem és Ő ott állt a nővérével.
Találkozott a tekintetünk - utoljára - és én lassan elmosolyodtam...
Ez volt a legkevesebb és a legtöbb amit akkor és ott tehettem...
|
.ott ültünk egymás mellett, -kizárva a külvilágot- olyan közel, hogy egy kis mozdulat és megtörténik.
Néztem az arcát, homlokába hulló tincseit...
Az örökkévalóságig tudnám nézni, annyira szép, igen. Telhetetlen vagyok, mert ő azzá tesz.
|
Hogy mitől függően, azt nem tudom. De olykor annyira erőteljesen térnek vissza bizonyos emlékek az ember gondolataiba, hogy szinte újra átéli őket.
Néhány órára vagy akár több napra is, de ott vannak velünk, érezzük őket és vágyódunk utánuk.
|
Mi a baj velem? Mi? Nem értem! Semmit nem értek, már régóta. Szenvedek. Sokat, és nagyon. És én csak kétségbeesve mondom, hogy nem értem. Mindenki dícsér, milyen szép és okos, érett vagyok. Akkor mi a baj? Mi baj van velem?
|
|
|
Elkezdődött az iskola, csillapodott az érzelem,
Úgy éreztem, már nincs mitől félnem.
Veszteni valóm mi lehetne?
Hisz láttam őt egy másik lánnyal...
...összeölelkezve.
|
Lassan kezdődik a tanév, még egy hét van hátra a szünetből. Igyekszem kihasználni minden percét. Bulizok a haverokkal, járkálok ide is meg oda is. Azt hiszem, hogy a napokban Pestre is felmegyek Rebekához, ahhoz a lányhoz akivel a múltkor találkoztam.
|