Csak arról szólhatok
Mezei István

Az ihlet elszállt, a pünkösdi áhítat szertefoszlott

Forró nap után az éj menedéke
marad mikor az emlék az emlékbe
ölelkezve egy nagy éber álommá
olvad mintha a mindenség hallgatná
hogy sistereg forr az agy a gondolat
mely csak senyved az ólom párák alatt
kitárul felettem a csillagos tér
már egyre rozogább a Göncöl szekér
az ember míg él keresi az utat

A megjött életem várt évszaka,
valaki kopog az ablakomon
éjszak, vár az ásó és kapa
majd reggel, ez lett hát az én sorsom.

Már felállok, hogy tán odamenjek,
mert akár asztalos, vagy lakatos
 lehettem volna, de öreg üveg,
a sorsom önmagamba foncsoroz.

Jézust vagy Barabást, Butter oder Kanonen, azaz vajat vagy ágyút akartok

Amikor átvágtam a város piacán
az éjben, a gyávábbik énem szólt hozzám.
Lehajtottam fejem, és fülem befogtam,
de csak suttogott hozzám lidérces, vén múzsám.

Akár tört lázmérőből higanycseppek 
barátok, meghitt szerelmek családok
gurulnak messze, szerteszét freccsennek.
Mérgezi az embert és kapcsolatot
az értetlenség és a ránk mért végzet,
a szívükön, nyelvükön ül már az átok.

Fényed árnyéka vagyok
Szonett: 96.

Már fényed követő árnyéka vagyok,
éveim súlyától megöregedtem,
gyorsul a szívverés, lassul a testem,
Neked most is ragyog Napod, csillagod.

Sebesen futó, illanó pillanatok,
teszek-veszek, de megtréfál a jelen,
 múltat feledni nékem lehetetlen,
mi volt rég mellékes, vagy a döntő ok.

Hetven év imája
Prózavers

Egy sárgult fénykép került a kezembe,
Anyám, Apám sétált a rengetegbe,
Vagy csak a szélén üdén, fiatalon,
Mit remélhettek, tudni sosem fogom.

Lépések, mosoly és gyengéd kézfogás,
Ölelés, csók, hatás és ellenhatás,
Majd vad évtizedek szakadtak rájuk,
Gyűrött és tépett lett szűzi ruhájuk.

Talán valahol még engem is várnak,
hol letehetem ólomsúly málhámat,
előtte halkan, illendőn kopogok,
nekem fénylenek a karcolt ablakok.
Magamnak már magam vagyok az élmény,
illanó fény e sötét erdő mélyén,
kopott az ingem, és rojtos a gallér,
csézámra pattanok, mit egy gavallér.
Majd hunyorogva a Napba nevetek,

Halhatatlan zsarnok az örök felejtés,
elvtársi, úri főnökök együtt, külön,
rongyos haragom már nadrágomba tűröm,
áldott demencia, kínzó emlékezés.

Hasztalan indok, kérés, keserves kérvény,
végzettség, gyermekek és a népes család,
 most is látom a főnöki gőg arcát,
„ a munkahely nem szociális intézmény.”

Hétköznapi ballada Édesanyámhoz

Aztán ki folytatja napkeltétől napnyugtáig

Én-vers harminc sorban
Mezei István

Gondolatok a rezsicsökkentésről, a vissza nem térintendő tőkeinjekciókról és a vámpírkapitalizmusról
/ Összeesküvés elméletek nincsenek, csak megvalósulnak május 1. előtt és után. /