Elég volt a meleg, enyhülésre vágyok,
hevítsenek csak késői fényfoszlányok,
hol vagytok asszonyok, hajdani szép lányok,
és hová jutottan én, szegény, vén legény,
minden nyaraim után, már a legvégén,
a ködökön át úszik felém a tört fény,
amit gondolok, mondhatom, leírhatom,
rideg a valóság, felejtem az álmom,

Ki nem gyógyítja, de feltépi sebedet,
fordulj el tőle, és magadhoz ne engedd,
legyél  szelíd szírt, melyre a büszke sas száll,
csak szorító szíved szavára hallgassál,
hagyd, hogy simogasson a semmi lágy selyme,
árnyék nem telepszik ott fenn a lelkedre,
ha mégis kínoz a csended hallgatása,
figyelj a csillagok szép, okos, útjára,

Pislog a gyertyaláng

Mennyi remény és terv vallott itt kudarcot,
de fénylő Nap felé fordultak az arcok,
mert a vágy, akarat és az életösztön,
bennünk tovább maradt most és mindörökkön.

Édesapám sírjánál
Mezei István

Harminc éve már e kő Apám sírja,
kora és neve keményen bevésve,
most megállok egy röpke pillanatra,
 hogy emlékezzek szeretetére. 

Bénít minket a ravatal békéje,
megszeppent félelem, néha pár csepp könny,
ennyi marad az életünk végére,
utána feledés, és szürke közöny.

Mezei István gyermekkori zarándoklata

Gyáva voltam ifjan, izmosan, erősen,
most, hogy már semmit sem veszíthetek,
nem tart vissza kétely, gátlás, félelem,
feltárom gyengeségem  előttetek.

Mert könnyű élni szeretni frissen, üdén,
és fáradtan, megtörve mindez mily nehéz,
de régi önmagamat vissza nem kérném,
még tisztán látok mindent, nem remeg a kéz.

Mezei István

 Szomorkásan: 52.

 Ha elhagyott a feledékeny Isten,
vasbányász rabok verseid szavalták
fejből, szobáid lettek sötét tárnák,
és nem jött senki, hogy rajtad segítsen.

 Villonon, ékes Shakespeare-en
merengtél, párizsi rablót és szajhát
örökítettél meg, és tilalomfát
vágtál ki, merészebb nálad ma sincsen.

Az idő kútja feneketlen és mély,
mindenkinek jár egy utolsó esély,
a test megfárad, és a lélek kiég,
az élet vízéből nem lehet elég.

Megvívtuk már a csatánkat, a harcot,
fürödjenek fényben megfáradt arcok,
egy nap, egy hónap, talán pár rövid év,
nyílt tengeren járunk, messze még a rév.

Csak arról szólhatok
Mezei István

Az ihlet elszállt, a pünkösdi áhítat szertefoszlott

Forró nap után az éj menedéke
marad mikor az emlék az emlékbe
ölelkezve egy nagy éber álommá
olvad mintha a mindenség hallgatná
hogy sistereg forr az agy a gondolat
mely csak senyved az ólom párák alatt
kitárul felettem a csillagos tér
már egyre rozogább a Göncöl szekér
az ember míg él keresi az utat

A megjött életem várt évszaka,
valaki kopog az ablakomon
éjszak, vár az ásó és kapa
majd reggel, ez lett hát az én sorsom.

Már felállok, hogy tán odamenjek,
mert akár asztalos, vagy lakatos
 lehettem volna, de öreg üveg,
a sorsom önmagamba foncsoroz.

Jézust vagy Barabást, Butter oder Kanonen, azaz vajat vagy ágyút akartok

Amikor átvágtam a város piacán
az éjben, a gyávábbik énem szólt hozzám.
Lehajtottam fejem, és fülem befogtam,
de csak suttogott hozzám lidérces, vén múzsám.

Akár tört lázmérőből higanycseppek 
barátok, meghitt szerelmek családok
gurulnak messze, szerteszét freccsennek.
Mérgezi az embert és kapcsolatot
az értetlenség és a ránk mért végzet,
a szívükön, nyelvükön ül már az átok.

Fényed árnyéka vagyok
Szonett: 96.

Már fényed követő árnyéka vagyok,
éveim súlyától megöregedtem,
gyorsul a szívverés, lassul a testem,
Neked most is ragyog Napod, csillagod.

Sebesen futó, illanó pillanatok,
teszek-veszek, de megtréfál a jelen,
 múltat feledni nékem lehetetlen,
mi volt rég mellékes, vagy a döntő ok.

Hetven év imája
Prózavers