Azért nevelgettem egy zsenge almafát
hogy érjen a nyárban az örömapaság
vad viharok tépték jeges szelek rázták
őrizte ágán az ígéret csodáját
mint mellettem sétál friss menyasszony lányom
átsétálunk ketten hetedhét határon
ő libbenve szárnyal én már sántikálok
nem térít el minket holmi gazos árok
a hála párája tiszta kristály vizünk

Az árnyaimnak teraszán ülök,
arról hegedül bölcsen egy tücsök,
hogy a körforgás végtelen örök.
Lágyan ciripel kedvesen, halkan,
ismerős nékem régen e dallam,
megnyugtat, csitít e zűrzavarban.
Az otthona egy titkos, rejtett lyuk,
homályos felette a sápadt Tejút,
a baglyok a fákon rá a tanuk.
Lassan tovaszáll az aszályos nyár,

A nyúló éj már újra itt van velem,
Behunyom alatta lassan a szemem.
Mert csodálója vagyok az egeknek,
Hűlő csillagokkal hadd sisteregjek.
Az elsápadt holdfénynek szélein túl
A környék álmosan, ásítva lapul.
A fák árnyai az útra fekszenek,
Neki is botlok olykor az egyiknek.
A sötét hosszabb a nappalok között,

Kitotyog a térre a Pápa, most Ferenc,
nyomában sompolyog pár száz felkent kegyenc,
a járda szélén egy öreg koldusasszony
nyomorban kuporog, vonaglik, mint lasszón
a vadló, akit a sorsa rég kivetett,
hogy átlépjen rajta a közöny-körmenet,
gránit alapokon imbolyog a szentszék,
magába mereszti vak, hályogos szemét,

A szépségtől fogant nyári éjeken
holt csillagmáglyák fényénél virrasztok,
ünnepli magát a szürke, megszokott,
kihalt az utca, mégis mily eleven.

Ilyenkor kerekem bőszen tekerem,
az öreg pedál lábam alatt kattog,
hajlongva köszönnek balzsam-illatok,
otthon már vár rám szirom-kerevetem.

Kacsintgatnak a vak kvazátok
hajnalig járok a Hold peremén
immáron pannon svábbogár maradok
több száz meg nem élt sors lehet így is enyém
egy vershéj tompa késem alatt
kinn a világ káros buzgalommal
az élet vetésén a halál arat
csendesen a csendem a magányról szaval
a látszatra már rég nem adok
míg lépteim figyelem, ügyelem

Szonett formában

Csak a nyárban imbolygó rózsalugas,
felkerekedve egymagam tákoltam,
akár egy rigó, fütyörészek halkan,
mert ilyenkor a lelkem friss, nem odvas.

Kezemben pár szeg, csavar, reszketeg vas,
szirom-gyülekezet illat-halomban,
igyekszem, mielőtt a nyár ellobban
gyorsan, az ember már felhőkből olvas.

Szonett formában
 

Tikkasztó hőségben, forró aszályban
is szivacs maradok, melyet víz nem ér,
távoli páráktól zúg bennem a vér,
az élettől magam rég átitattam,

hol csak hallgatag homoksivatag van,
hűs zuhatag-lelkem még mindig remél,
pórus-palotámban kóborol a szél,
a szomjat olthatom szelíden, halkan,

Mielőtt telet bocsátasz rám,
nézd meg, mily roskatag a házam,
milyen vékony, kopottas ruhám,
ne engedd, hogy reszkessek, fázzam.

Csak annyi terhet rakj vállamra,
menyit magam valahogy bírok,
két szemem a sós könny ne marja,
nyíljanak bennem rózsaszirmok. 

Én Istenem, jó Istenem,     
a szerény elet fényűzés,               
mindenem volt semmim sincsen, 
lelkemen seb, zsebemen rés.

A szárazságban, meddő tavaszokban
csőrében toll, sár, utolsó szalmaszál,
gyenge ág, levél, amit épp csak talál,
fészket rak, épít bátran, lankadatlan.

A romlás felé lopakodik halkan,
elvérzik az ember, csendben abortál
a lét, tiltott tartomány a zord halál
néki, vajon mit láthat a holnapban.

Jó gazda voltam e megkopott telemben,
fegyelem vezetett, vagy a vak véletlen,
mily magot vetettem papír barázdámon,
vigaszt nyújtott e a rímes ákombákom?

A hajnali fénnyel együtt tudtam kelni,
mihez kezd Isten, ha nem ébred fel senki,
 hüvelyébe visszakerül e a kivont
kard, ha összeomlik majd a keleti front ?

Részem a mindenségből
Mezei István

Keszthelyig nyúlik széles vízbirodalmam
itt nőttem fel már ide öregedtem
tépett vadkacsa pár tollászkodik halkan
Szigliget csonkja ködlik fel előttem
a természet célszerű csak ritkán hanyag
hullámzik felém a lenézett anyag

Lágy homokba rajzolt köreim tapossák
toprongyok, termeszek habzsolják életem,
harcias színekre átfestett vadhangyák
eltorzult arcán kifakult az értelem.

Ilyenkor az elmúlásunk tart főpróbát,
kövérre híznak a meszes tömegsírok,
dadogva lüktetnek a napok és órák,
okádó lövegek árnyékában írok.

Kisvárosi, téli rege járvány idején

Szonett

Február, március és az április
most ruhát váltanak, köntöst cserélnek,
közéjük állok szolgának, cselédnek,
pőrére vetkezem vénen magam is.

Az egyik ődzinte, a másik hamis,
a vadnak fényt terítenek a rétek,
féltem a gólyákat, a naiv gémet,
ki korai kikelet bájának hisz.