Elvakít, mikor a téli Napba nézek,
mint bolygók ugrálnak fekete karikák,
vásznak nélkül több száz megfestetlen képet
tapintok, nyíljon rajtuk boldogabb világ.

Nem látom, csak érzem az éltető napfényt,
mely e világra hozott, s majdan elragad,
elébe állok sorsom vállalva önként,
tépjetek, szaggassatok foton-madarak. 

Adventi levél

Mezei István

 Reszket a vétlen embrió, ezer veszély
várja, a rothadást vak avar takarja,
még a héjában senyved beteg dióbél,
gyakran gondolok szegény madarakra,
tépi őket a szél.

Szonett 80.

A költő már lassan húsz éve halott,
Köréje gyűltek a ritmusok, rímek,
Már majdnem megfogta a mindenséget,
A legszebb sorokkal, mit fül hallhatott.

Búsan dúdolt, mint egy tuba vagy fagott,
És szerelme csak asszonyáért égett,
Sokan nevették a hűsége végett, Strófáiban ő csak Neki vallott.

   Decemberben korán zuhan ránk az este. A koravén alkonyokon egy kis, öklömnyi madár, az én árva széncinkém egyedül jön el hozzám.. Didergő teste és lelke az ereszem alatt talál fészek-melegre.

Gondolat Halottak Napján 2o21
Mezei István

    A verőfényes napsütésben végig autózom a környező falvakat meglátogatva elhunyt szeretteim sírját. Ha más nem, de némi pór marad belőlem is, ötlött fel bennem. Nekem vajon hol szorítanak helyet az arra illetékesek. Majd meglátjuk…!

Az ősz barna szeplőt bámulom, nézem,
a szürkeséget pettyezi falevél,
kis rozsdás foltok keringnek az égen,
decemberi felhőket érlel a szél.

A színözön majd szép lassan kifakul,
fagyok a fényeket mohon felisszák,
én tovább szomjazom olthatatlanul,
hogy megláthassam a ősz rejtett titkát.

Az ember ilyenkor kevéssel beéri
körtefa ágán két kánya károg
napfényben fürdő nóta a régi
rekedten károgó fekete fanfárok

az egyik gonosz szemmel engen nézeget
kezemet vezeti a gereblye
közben készítek pontos mérleget
hogy felmutassam a tárt azúrkék égre   

Kötöttségek pányvája

Pilinszky János emlékére

Oldódjon le rólam a kishitű pányva,
szelíden indulnék ártatlan kalandra,
kerüljön el engem a nagyképűség, gőg
epekedve várnak a letarolt erdők,
legyen józan mérték és egyensúly bennem,
mikor kopog majd az elkerülhetetlen.

Legszebb emléken kategória

Szivárványt sóhajtottam az égre még,
végre sem gondoltam, bár beteg voltam,
mert törött kezemben volt a messzeség,
édesanyám adta vigasztalóan.
Ősz eleje volt, fény-szülte szeptember,
a loholó lét hintája ott megállt,
a kifosztott jelenemben nem egyszer
láttam a múltból Dobót, a kapitányt.

Törzsasztalom
Mezei István

Már mennyi hatalom trónolt felettem,
melyeknek meg kellett volna felelnem,
utáltam őket, és elment a kedvem,
így ők mást toltak előre helyettem.
Mindezt most, utólag nem nagyon bánom,
a vergődésem csak rossz ízű álom,
mert az élet volt a legjobb tanárom,
a sok hazug brossura mára már lom.

Modern műélvezet
Mezei István

Óh, lánglelkű költői dicső időknek
tűzetek csodává nőhet a szívemben,
ti maiak hasztalan is, igyekeztek,
elhamvadtok bennem halványan, szelíden.

A poézisunk mára, rég szerte foszlott,
néha csak legyintek sorokra, papírra,
kiagyalt stiklik uralják a világot,
így lett a költészet az agyunk salakja.

Nem tudom feltenni verset.