Egy öregkori vers is lehet fiatal
hitében, ha kinyílva búcsúzik a dal,
hajnal, naplemente ugyanarról mesél,
összefut a számban a borzadás és kéj,
a felhő tincse, mint kibontott bronzsörény
lobog körbe- körbe, az illata tömény,
bódító, selyem  árny-tornácán egy új est
vár most rám, szikrákat gyújt, és tejutat fest,

Már nem ütöm oly hangosan a vasat
egyre szűkülnek köröttem a körök
a hajnal csendesen halkabban hasad
az óramutató a falon pörög
lettem vagyok a rab és a rabtartó
 ki védi meg önmagától az embert
a fülembe hasít a mondat a szó
a teremtő Isten éles szemmel vert
keresem a csendet álombimbót
az origót földrajzi fokok felett

Nem kell a sírkertbe nékem kimennem,
hogy a hiány újra felízzon bennem,
míg élek csak cipelem csodás terhem,
ha akarnék, sem lehetne felednem.
A lelkünk egy nagy, bővülő temető,
nem kell a ravatal, a csiszolt sírkő,
hervad a csokor, a virág újra nő
azoknak, kiknek nincs jelen, nincs jövő.
Egy kedves gesztus, véletlen mozdulat, 

Mi az, min fordíthatok, és amin már nem,
honnan is, tudhatnám, hol a bölcsességem,
tán volt, de valahol elvesztettem régen,
hiába keresem földön és az égen.

Ne várjon sorsától gazdagságot, sikert,
Rakjon lombtalan ágból magának sátrat,
Nem mozdít sziklákat, nem dönt le hegyeket,
Adja át magát a mély megfontolásnak,
Ki ebben született.
Érezze bársonynak a durva darócot,
Keressen szépséget más dimenziókban,

Már mindenen túl, de még mindenen innen
a sebezhetőségem  egyetlen kincsen,
az aduim, ászaim nyíltan megmutattam,
míg szikrákat csiholtam szívemben, magamban,
Júdásom ugyan volt, köztők én az első,
a nyíltság, őszinteség önpusztító erő,
esőben felettem a tetőm beázik,
ez az örökségem, nem adatott másik,

Azt mondják, koromnak gátat vetve élek,
mivel nem vonzanak a divatos fények,
de régóta nem zavar semmi és senki,
hajnalok szelével szólalnak a sorok,
e beteg májusból velük kilobogok,
Apám hív most haza, Anyám virágai.

Országok zuhannak omlatag halomba,
egy vész tartja véres pallosát nyakunkra,
lángol Líbia, Szíria és Ukrajna.
Permanens hazudnak mind a Pátriárkák,
a valót sötét gyilkos tárnák zárják,
fejünkre omlott a szép, reneszánsz árkád.
A múlt század bűnös volt, sokat vétkezett,

Ahogy egymással bánunk, és magunkkal elbánunk

Szonett: 132.

Bátor nem vagyok, haláltól nem félek,
de nem mindegy, mily rögös hozzá az út,
kiknek nagy kegy, másoknak szenvedés jut,
mielőtt elmegy, ráköszönt a végzet.

A Földnek ki kell lassan várnia
Hogy elmenjenek az istenek
Nagy durranás helyett jön halk agónia
Aztán a madarak némán intenek
Búcsút a jel milliárd végső szárnycsapás
Az embert mert felfuvalkodot
Leteperi önnön ereje majd a lágy sorvadás

Mikor nappalba úszik át éjszakád,
és a Föld burkában egyet fordul,
reggel napfénnyel mosolyog reád.
ha olykor a bú tölt el álnokul,
smaragdzöldre festi lelked, ruhád,
hogy felvidámodj, és kedvre derülj,
ültet köréd ezernyi bokrot, fát,
a feketerigó, sok fürge fürj

Meredek laposon

Míg gyermekként örülni, ünnepelni tud,
bár tudja, elvesztette már rég az édent,
és sokszor úgy érzi magát, mint a kivert
kutya, de mindig van előtte új kiút.

Voltak és lesznek aszályok, jégkorszakok,
és véres harcban áll sokszor önmagával,
sebzetten és esendőn lelke ellen vall,

   Nyolcvanhat éves korában halt meg a nagyapám 68 tavaszán. Január elején temettük az 53 éves édesanyámat, fél évvel korábban a nagynéném férjét. A honkonginak nevezett vírusjárvány valamelyik aktuális hulláma váltotta ki a halálukat, de ott voltak akkor is az alapbetegségek, ott volt a legyengült immunrendszer vagy a kor.

Mikor már nem én szólok, nem is írok,
egy ismeretlen kezében van a toll,
sokasodnak a hevenyészett sírok
a távolban, közelben, majd mindenhol,
reánk lehel egy nagy maszkos, néma száj,
grafikon erdő, lázas statisztika
hangtalan motyogva új halált diktál,
teremtésünkbe becsúszott egy hiba,
kötél feszül a génspirálunk nyakán.

Változások idején