Nem a búcsúk, nem felvonulások,
Orgonás kapu, ahol Édesanyám várt
Az óvodából, hol apám sírt ásott
Első kiskutyámnak, hol szilvalekvárt
Főzött Nagyapám, zamatot, ízeket
Haldokló fák alatt kavart kanala,
A koromtól kormos, örök szent helyek
El nem sírt könnyektől bennem áztatva.

Szonett 6l.

Sötétség hátrál a friss színek elöl,
A víz párája feszíti mellkasom,
Tűző Nap bizsereg fáradt vállamon,
A hideg küzd, de a harc lassan eldől.

Egy öreg költőnél nincs nevetségebb

La Dolce far Niente

Botcsináltán, sután, amatőr módra,
Megpróbáltam én is a lehetetlent,
Ráleltem a végső konklúzióra,
Ki itt született, az már marad itt lent.

Amikor Rád nézek félve titokban,
a megszokott nyugalmam rögtön elhagy,
felgyorsul pulzusom, a szívem dobban,
mert Te nekem a legszebb teremtmény vagy.
Könnyedén lépkedsz tavaszi pázsiton,
felizzik Tőled bús, szerelmes lelkem,
csak a bőrödről, ajkadról álmodom,
nélküled eddig nyugalmam nem leltem.
A bú, a szenvedés nyomban elenyész,

Korholod sorsod, nem visz már semmire,
Mert rád csordult a tény, az ájult törvény,
Vagy a véletlen, kiszolgáltatott lény
Az ember, semmivé foszlik vak hite.
A végzet ellen vesztes szélmalomharc
Lázadni, örvendj a múltad napjain
Bele törődve, és ne kérjed senkin
Számon, siker helyett, mért jött a kudarc.
A végén nem marad másnak sem egyéb,

Miért is indulnék, és hová mehetnék,
Visszatart, nem enged egy láthatatlan fék,
Itt volt, és van minden „hívem, kapcsolatom”,
Vadkacsát etetek koplalós partokon,
Izmos vadkanokkal komázok, esténként
Csörtetnek, taposnak hozzám széles ösvényt,
E társaságból csak károm van, nincs hasznom,
Feltúrja kertem malacos komaasszony,

Fodor András, Kossuth-díjas költő emlékére, aki Kaposmérőn született, Kaposvárott és Budapesten tanult. Fonyódon még ma is áll a villája, és szeretettel telve vallotta magát mindig itteninek.

Sosem volt szerencsém, jó lapjárásom,
Fortuna kegyeit hiába várom,
de csodás nyarakból vettem ki részem,
a szépségük, melegük még ma is érzem.

 Sok pénz hatalom sem jutott énnekem,
attól még valahogy szól az énekem,
a legtöbb barátom már rég meghalt,
ezért írok néha oly keserű dalt.

Bánatrácok és mélyülő barázdák
Homlokodon, szemed búját nem tudom
Megszokni, néha vigasztal az álom,
Várom az enyhet, az emberi csodát,

Kétségek szonettje

Attól féltem, tehetségtelen vagyok,
Mert  kétség kísért, béna kishitűség,
Éjben bolyongtam, csak a csillagos ég
Biztatott, oldották búmat friss
Habok.

Magam oktattam, ástam az alapot,
Nagyok mutatták, hol a kezdet, a vég,
A harmóniát, hogy  gyógyít a szépség,
Mit szegény fajunk az Istentől
Kapott.