Csak mosolyogj, ha sírnod kéne,
Ha a dalodnak lesz majd vége,
A könnyeknek már nincs értelme.
Ne bánd, mikor vége a nyárnak,

Libbenve sétált be kietlen utcámba,
A levegő megállt, aludt a Szélkirály,
Felém vezette Istene akarata,
Vagy a véletlenek egy vak Véda nyomán, 

 Ima a magányban

Írta: Mezei István

Egy lúzer nyári dala
Öreg gramafnonon

m. i.

A virágkelyhek nevetve nyílnak,
könnyeznek síkos harmaton,
koronát viszek egy öreg sírnak,
tavam tajtékzik fehér habot.

Szonett

A lét pünkösdi királyai vagyunk
akár hetven évre, vagy három napra,
miénk a dicsőség csálé kalapja,
sokszor buktatóktól lesántul lovunk.

Lazul fogunk, hiába ősz a hajunk,
dalunk zamata szíveket itatja,
sercen a tollunk, és peng lantunk húrja,
csak énekelünk, ha bele is halunk.

Sors borzolta hajjal, ősz gondborostával,
az értelem alig lát, csak gyanít, megsejt,
beletörődök, amit az élet kínál,
feszül bennem az atom, fellüktet a sejt.

Ha nem káromkodik, költő minden magyar,
prózában beszél, de mégis dalol, szaval,
elméje csillogó, mire is megy vele,
kezéből már régen kiesett az eke,

Hat vagy hét, de lehet, már nyolcmilliárd,
Egymást taposva tör, nyílik életre,
Nyög a Föld, mert kérge vékony, nem szilárd,
Megroppan súlyunktól talán örökre,

Anyák napjára és minden napra

Írta: Mezei István

Térdeimre ereszkedem előttetek!

Mikor köztetek járok, csak susogjatok
gyengéd szeretetet, empátiát felém,
lassan magam sem értem már,  ki is vagyok
e kitárulkozásban, május elején.

.

Ha volt múzsám, már rég eltemettem,
Fájdalom simogat, mint lágy selymem,
Bizonyosság helyett csak sejtelem,
A dallam lassan elhallgat bennem,
Csendesen ölel át a rejtelem.

Sétálok hullámzó, fűtengeren,
Világom bejárom e szép helyen,
Ami véges is végtelen nekem,
Nem töröm fejem okos verseken,
Úgy is megteszik mások helyettem.

Ne legyek olyan mogorva öregember,
Kinek minden tétova, keserű napja,
Mint a fénytelen homályos december,
Csak sötét holnapba, éjbe rohanna.
És bánatát ismétli ezerszer.

Zokognak, rügyeznek bennem az ünnepek,
és a beteg televény már bolondgombát
hasztalan terem, többé nem lehetek
rossz álom túsza, hiába a spórák.
Örökre húsvét gyermeke maradok
a nagyszombati csodát, remélve, várva,
mielőtt még elnyelnek a mérges habok,
kapaszkodok az isteni szalmaszálba.
Nagyhét van bennem és birtokló ünnepek,

Magányos lovasként a magyar makadámon

Az áprilisi földbe mélyre elásom
haragom, bánatom, kicsorbult fegyverem,
letisztítom rút, csatakos csatabárdom,
csak béke jöhet tovább az úton velem.

Virágzó barackfák között sétálok,
óvatlan rigók a mellemre ülnek,
mint a télben elporladt, holt világok,
sárguló könyvek, felszáradó könnycsepp.