Egy vers, egy könyv ezer újabbhoz vezet,
 írások halmaza nem rongyos lomtár,
zárva előttem a siker övezet,
ki nem cserél mundért, az mindig így jár.
Nem álltam be hamisan hízelgőnek,
most írni tanít az analfabéta,
nem gurult előttem a piros szőnyeg,
nem szalutáltam se jobbra, se balra.
A kapcsolati tőke kamatozik,

Graham Greene: Monsignor Quijote ihletésére
Mezei István

Nyugtat a csend a patakparton
a világ zaját nem hallgatom
nyírfáim hulló levelének
zizegése ünnepi ének
fáradt dobhártya menedéke
a hangok nem törnek kerékbe
töröm a diót és a fejem,
vaddisznó konda kertemben
a remete élet nem sivár
ha az ember csak vadakat vár
vakondtúrás nekem a metró
elandalít a rozsdás retro 

Szonett: n + 74

A mennyország friss tejét kéjjel iszom
hajnalban a világ vidám kakukkja    
ébreszt a szeretet bársonya barna
mosolyog reám az áldott irgalom

a bőség szaruja délceg vállamon
aperitif nektár ebédre manna
füttyös nótáimat mindenki hallja
őket hamisan is büszkén vállalom

Pátosz nélkül csak úgy, mint közönségesen
Mezei István

Mi ezer éve egyedül harcolunk,
míg másoknak adtunk, addig alattunk
rengett a föld, de most ebben a napban
mély, sötét bűn van, megbocsáthatatlan.
Labanc, áruló móc a kozák muszka
halált, áruló kötelet vetett a nyakunkba.
Európa még most is alkudozik,
a magyar vér mindig jól kamatozik.
Őket kinevetve, odavetette

 Már jártál itt..

Hétköznapi, /vulgáris/ bölcselkedés

Ha szépen szólsz, a válasz trágárság,
emberséged miatt puhánynak tartanak,
a munkád gyümölcsét leárazzák,
leszólják, te akkor is maradj, aki vagy.

Ha olvasol, vagy írsz, kinevetnek,
segítesz, szegénynek, a rászorultaknak,
zsákmánya leszel tolvaj kezeknek,
ne keseredj meg, maradj olyan, milyen vagy.

Szonett: 106.

Köszönöm erényem erőm hibáim
ocsúdik hajnal altatnak alkonyok
megszülethettem  még mindig itt vagyok
bár tüzem irigyli testvérem Káin

dühöngő gyűlölet harag odakinn
lelkembe hívom a Holdat a Napot
így rőzsehalmom új tüzet foghatott
nem fagyoskodom nem teper le a kín

Magadban mindig új kutakat ásol
néha felfeslenek rejtett rétegek
megsárgult képekkel kifakult mából
menekülnél de sajnos már nem lehet

Csak könnyedén, játékosan

A lényegem mindig is ugyanaz marad,
húsomba ágyazott, barna almamag,
halálomig vállalom magamat.
Ha jött a sötét, és igaztalan támadt,
„sohasem fogtam be a peres számat,” +
bár tudtam, hogy marginalizálnak.       
Idebenn csend honol, odakinn áll a bál,
a környezet bontogat, majd renovál,
egyenes a gerinc, bár fáj a váll.

Szonett

A lélek napozik, ellustul a tett,
toronyiránt mennék, át a kerteken,
füstölgő, rozsdás salakhegyek helyett,
harmat- fűtengerben száz emlék terem.

Rég halvány képek egyre élesebbek
álmomban vagy éberen, fenn az éjben,
 a lőrebort iszom, mint méz-édeset,
varázslatos őszöm, szép szeptemberem.

Sírkő minden egy kivágott facsonk
akár egy széttépett könyv vagy szótár
a tölgyek törzse új ágakat bont
hogy ne legyen a világunk sivár

Lelkembe vájok vaskarommal
a szorongásom ellenem vall
tehetetlenül  temetetlen
merítőhálóm túsza lettem
van ki hivatásból fél retteg
van kit busásan megfizetnek
vitatkozik a pokol az ég
csak gyarapodik a veszteség
untatott az öncélú törvény
sziklák közé vetet az örvény
becsapott a szabad akarat
véresre kapartam magamat

Barátom, sajnálni engemet nincs okod,
jutottak évek, számosak és szép napok,
átéltem vészt, homályt, fásult szürkeséget,
darabokra törve egész volt az élet,
mert egykoron én is vadul futottam ám,
mint a vadász a legvadabb szépség után,
hogy befonva, bontva mellette leljek helyt,
fenékig igyuk a mámort adó kehelyt,

Az augusztus teraszán ülök
arról hegedül bölcsen egy tücsök
hogy a körforgás végtelen örök
lágyan ciripel szépen és halkan
ismerős kedves nékem e dallam
a teremtésben nagy hiba baj van
az otthona titkos egy rejtett lyuk
a feje felett sápad a tejút
a vén baglyok a fán rá a tanuk
az ősztől már régóta nem félek