Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Graholy Zoé
  főszerkesztő-helyettes
Takács Mária
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
  webadmin

Kiadványok




















































































 

Jelenlegi hely

Mezei István

Mezei István
Mezei István képe

Fecske-kottafejek

Rovatok: 
Vers

A drótokon ezer billegő kottafej,
vidáman fecsegve, készülve az útra,
már szédíti őket a távoli delej,
hallgat a vekkerem, bennem órák odva,

fényekben fürdetett gén-kódolt térképek
az övék, északon árnyak civakodnak,
ezen a féltekén szerényebbet lépek,
meleget koldulunk a téli napoknak.

Mezei István
Mezei István képe

Örömapaságom

Rovatok: 
Vers

Azért nevelgettem egy zsenge almafát
hogy érjen a nyárban az örömapaság
vad viharok tépték jeges szelek rázták
őrizte ágán az ígéret csodáját
mint mellettem sétál friss menyasszony lányom
átsétálunk ketten hetedhét határon
ő libbenve szárnyal én már sántikálok
nem térít el minket holmi gazos árok
a hála párája tiszta kristály vizünk

Mezei István
Mezei István képe

Augusztus teraszán

Rovatok: 
Vers

Az árnyaimnak teraszán ülök,
arról hegedül bölcsen egy tücsök,
hogy a körforgás végtelen örök.
Lágyan ciripel kedvesen, halkan,
ismerős nékem régen e dallam,
megnyugtat, csitít e zűrzavarban.
Az otthona egy titkos, rejtett lyuk,
homályos felette a sápadt Tejút,
a baglyok a fákon rá a tanuk.
Lassan tovaszáll az aszályos nyár,

Mezei István
Mezei István képe

Záróra elótt

Rovatok: 
Vers

A nyúló éj már újra itt van velem,
Behunyom alatta lassan a szemem.
Mert csodálója vagyok az egeknek,
Hűlő csillagokkal hadd sisteregjek.
Az elsápadt holdfénynek szélein túl
A környék álmosan, ásítva lapul.
A fák árnyai az útra fekszenek,
Neki is botlok olykor az egyiknek.
A sötét hosszabb a nappalok között,

Mezei István
Mezei István képe

A Vatikán koldusa, a világ koldusa

Rovatok: 
Vers

Kitotyog a térre a Pápa, most Ferenc,
nyomában sompolyog pár száz felkent kegyenc,
a járda szélén egy öreg koldusasszony
nyomorban kuporog, vonaglik, mint lasszón
a vadló, akit a sorsa rég kivetett,
hogy átlépjen rajta a közöny-körmenet,
gránit alapokon imbolyog a szentszék,
magába mereszti vak, hályogos szemét,

Mezei István
Mezei István képe

Hársaim illata

Rovatok: 
Vers

A szépségtől fogant nyári éjeken
holt csillagmáglyák fényénél virrasztok,
ünnepli magát a szürke, megszokott,
kihalt az utca, mégis mily eleven.

Ilyenkor kerekem bőszen tekerem,
az öreg pedál lábam alatt kattog,
hajlongva köszönnek balzsam-illatok,
otthon már vár rám szirom-kerevetem.

Mezei István
Mezei István képe

Átváltozások az éjben

Rovatok: 
Vers

Kacsintgatnak a vak kvazátok
hajnalig járok a Hold peremén
immáron pannon svábbogár maradok
több száz meg nem élt sors lehet így is enyém
egy vershéj tompa késem alatt
kinn a világ káros buzgalommal
az élet vetésén a halál arat
csendesen a csendem a magányról szaval
a látszatra már rég nem adok
míg lépteim figyelem, ügyelem

Mezei István
Mezei István képe

Egy rózsalugashoz

Rovatok: 
Vers

Szonett formában

Csak a nyárban imbolygó rózsalugas,
felkerekedve egymagam tákoltam,
akár egy rigó, fütyörészek halkan,
mert ilyenkor a lelkem friss, nem odvas.

Kezemben pár szeg, csavar, reszketeg vas,
szirom-gyülekezet illat-halomban,
igyekszem, mielőtt a nyár ellobban
gyorsan, az ember már felhőkből olvas.

Mezei István
Mezei István képe

Immár átitatva

Rovatok: 
Vers

Szonett formában
 

Tikkasztó hőségben, forró aszályban
is szivacs maradok, melyet víz nem ér,
távoli páráktól zúg bennem a vér,
az élettől magam rég átitattam,

hol csak hallgatag homoksivatag van,
hűs zuhatag-lelkem még mindig remél,
pórus-palotámban kóborol a szél,
a szomjat olthatom szelíden, halkan,

Mezei István
Mezei István képe

Miután, mielőtt

Rovatok: 
Vers

Mielőtt telet bocsátasz rám,
nézd meg, mily roskatag a házam,
milyen vékony, kopottas ruhám,
ne engedd, hogy reszkessek, fázzam.

Csak annyi terhet rakj vállamra,
menyit magam valahogy bírok,
két szemem a sós könny ne marja,
nyíljanak bennem rózsaszirmok. 

Mezei István
Mezei István képe

Láthatatlan küszöbök

Rovatok: 
Vers

Én Istenem, jó Istenem,     
a szerény elet fényűzés,               
mindenem volt semmim sincsen, 
lelkemen seb, zsebemen rés.

Mezei István
Mezei István képe

Csupán megézés

Rovatok: 
Vers

 

Mezei István
Mezei István képe

Az örök fészekrakó

Rovatok: 
Vers

 

A szárazságban, meddő tavaszokban
csőrében toll, sár, utolsó szalmaszál,
gyenge ág, levél, amit épp csak talál,
fészket rak, épít bátran, lankadatlan.

A romlás felé lopakodik halkan,
elvérzik az ember, csendben abortál
a lét, tiltott tartomány a zord halál
néki, vajon mit láthat a holnapban.

Mezei István
Mezei István képe

Válasz nélkül..

Rovatok: 
Vers

Jó gazda voltam e megkopott telemben,
fegyelem vezetett, vagy a vak véletlen,
mily magot vetettem papír barázdámon,
vigaszt nyújtott e a rímes ákombákom?

A hajnali fénnyel együtt tudtam kelni,
mihez kezd Isten, ha nem ébred fel senki,
 hüvelyébe visszakerül e a kivont
kard, ha összeomlik majd a keleti front ?

Mezei István
Mezei István képe

Részem s mindenségből

Rovatok: 
Vers

Részem a mindenségből
Mezei István

Keszthelyig nyúlik széles vízbirodalmam
itt nőttem fel már ide öregedtem
tépett vadkacsa pár tollászkodik halkan
Szigliget csonkja ködlik fel előttem
a természet célszerű csak ritkán hanyag
hullámzik felém a lenézett anyag

Mezei István
Mezei István képe

Magyar Olimposzon

Rovatok: 
Vers

 

Mezei István
Mezei István képe

Zavarják köreim.

Rovatok: 
Vers

 

Lágy homokba rajzolt köreim tapossák
toprongyok, termeszek habzsolják életem,
harcias színekre átfestett vadhangyák
eltorzult arcán kifakult az értelem.

Ilyenkor az elmúlásunk tart főpróbát,
kövérre híznak a meszes tömegsírok,
dadogva lüktetnek a napok és órák,
okádó lövegek árnyékában írok.

Mezei István
Mezei István képe

A szokás hatalma

Kisvárosi, téli rege járvány idején

Mezei István
Mezei István képe

A tavasz csodája

Rovatok: 
Vers

Szonett

Február, március és az április
most ruhát váltanak, köntöst cserélnek,
közéjük állok szolgának, cselédnek,
pőrére vetkezem vénen magam is.

Az egyik ődzinte, a másik hamis,
a vadnak fényt terítenek a rétek,
féltem a gólyákat, a naiv gémet,
ki korai kikelet bájának hisz. 

Mezei István
Mezei István képe

A feltétlen szeretetről

Rovatok: 
Vers

A feltétlen szeretetről
 

Oldalak