Szonett: l5o+n

Tisztelem ki keresi a szépet jót
kínlódva szenvedve és számkivetve
a  szegények közt  lelve a békére
amire a lélek mindig úgy vágyott

Félem ki hitében merev és konok
 vélt igazából semmit sem engedve
tüzeli magát bigott gaztettekre
mert a szíve mélyen megátalkodott.

Óh, fellengzős, sistergő, komisszárok
tomboltatok folyvást, és röhögtetek,
a ruhánkon virsli és mustárfoltok,
ezt hozták nekünk a vörös ünnepek.
Elébünk állt a szilánkos aknazár,
ha reszketve hosszú utakra keltünk,
mert szegényes volt a keleti bazár,
vidám barakkban kapáltuk a telkünk.   
Szabadon várom az elsápadt napot,

Feladtad a leckét egykor jó anyám,
holtadban is csüngök minden egy szaván
szeretetednek, nem hagyom a porban
kedves képed emléktől jóllakottan,
hangod, mosolyod rábízom a szélre,
tőled vagyok, zubog testemnek vére,
erre a világra te szólítottál,
majd eltűntél végleg egy szakadéknál,
porontyként sírtam utánad eleget,

Jobb és baloldal, pártburzsoázia
nagyjai gyertek közéjük, és közénk,
üljetek vonatra, rázós buszokra,
ne viszály hozzatok, de reményt és fényt.
Szerencsejáték, ki hová született,
az élet nem más, mint végzetes lutri,
sokaknak sovány az egy havi kereset,
egyiknek palota, másiknak putri.
 Zárjátok be a parlament ajtaját,

Az éjjel mindig meghozza forró lázad,
fehér harmattal borogat a hajnal,
szövetek szövevénye mégis lázad,
nem tudsz megbékélni kapott sorsoddal,
gyógyíthatod magad vagyonnal, pénzzel,
minden kevés, és valami hiányzik,
kapzsiságod az eléghez nem ér fel,
mert folyton zavar, mit kapott a másik,
fojthatod bánatod borba, mámorba,

Megkésett rekviem korán elhunyt barátomról, Hosszú Károlyról, ki Somogyváron született, és Esztergomban van a sírja.
Mezei István

Változik az ember az idő méhében,
nem páváskodik oly dölyfösen, kevélyen,
a lelke fiatal, öregszik a teste,
nincs már ideje a jelentéktelenre,
ha a megtett útra nagy ritkán visszanéz,
elszorul a torka, a szíve is nehéz,
magát sem ismeri, nemhogy a világot,
szeméből a könnye erekben szivárog,
csak néha döntött jól,és sokszor tévedett,

Mim maradna, ha hiten sem lenne,
rám rakodott az évek salakja,
álom sem szállna éber szememre,
 nem lenne hitem, akkor ki szólna.
Ha nincs a Nap, nem lenne élet,
csak letarolt hegyek, alattuk por,
nem volna gondolat, sem ígéret,
sem kegyelem, ha a gonosz szól.
Kerüld az üres számító embert,
ki akar használni, ellened tör,

Elég volt a meleg, enyhülésre vágyok,
hevítsenek csak késői fényfoszlányok,
hol vagytok asszonyok, hajdani szép lányok,
és hová jutottan én, szegény, vén legény,
minden nyaraim után, már a legvégén,
a ködökön át úszik felém a tört fény,
amit gondolok, mondhatom, leírhatom,
rideg a valóság, felejtem az álmom,

Ki nem gyógyítja, de feltépi sebedet,
fordulj el tőle, és magadhoz ne engedd,
legyél  szelíd szírt, melyre a büszke sas száll,
csak szorító szíved szavára hallgassál,
hagyd, hogy simogasson a semmi lágy selyme,
árnyék nem telepszik ott fenn a lelkedre,
ha mégis kínoz a csended hallgatása,
figyelj a csillagok szép, okos, útjára,

Pislog a gyertyaláng

Mennyi remény és terv vallott itt kudarcot,
de fénylő Nap felé fordultak az arcok,
mert a vágy, akarat és az életösztön,
bennünk tovább maradt most és mindörökkön.

Édesapám sírjánál
Mezei István

Harminc éve már e kő Apám sírja,
kora és neve keményen bevésve,
most megállok egy röpke pillanatra,
 hogy emlékezzek szeretetére. 

Bénít minket a ravatal békéje,
megszeppent félelem, néha pár csepp könny,
ennyi marad az életünk végére,
utána feledés, és szürke közöny.

Mezei István gyermekkori zarándoklata

Gyáva voltam ifjan, izmosan, erősen,
most, hogy már semmit sem veszíthetek,
nem tart vissza kétely, gátlás, félelem,
feltárom gyengeségem  előttetek.

Mert könnyű élni szeretni frissen, üdén,
és fáradtan, megtörve mindez mily nehéz,
de régi önmagamat vissza nem kérném,
még tisztán látok mindent, nem remeg a kéz.

Mezei István

 Szomorkásan: 52.

 Ha elhagyott a feledékeny Isten,
vasbányász rabok verseid szavalták
fejből, szobáid lettek sötét tárnák,
és nem jött senki, hogy rajtad segítsen.

 Villonon, ékes Shakespeare-en
merengtél, párizsi rablót és szajhát
örökítettél meg, és tilalomfát
vágtál ki, merészebb nálad ma sincsen.

Az idő kútja feneketlen és mély,
mindenkinek jár egy utolsó esély,
a test megfárad, és a lélek kiég,
az élet vízéből nem lehet elég.

Megvívtuk már a csatánkat, a harcot,
fürödjenek fényben megfáradt arcok,
egy nap, egy hónap, talán pár rövid év,
nyílt tengeren járunk, messze még a rév.

Csak arról szólhatok
Mezei István