Szonett formában
 

Tikkasztó hőségben, forró aszályban
is szivacs maradok, melyet víz nem ér,
távoli páráktól zúg bennem a vér,
az élettől magam rég átitattam,

hol csak hallgatag homoksivatag van,
hűs zuhatag-lelkem még mindig remél,
pórus-palotámban kóborol a szél,
a szomjat olthatom szelíden, halkan,

Mielőtt telet bocsátasz rám,
nézd meg, mily roskatag a házam,
milyen vékony, kopottas ruhám,
ne engedd, hogy reszkessek, fázzam.

Csak annyi terhet rakj vállamra,
menyit magam valahogy bírok,
két szemem a sós könny ne marja,
nyíljanak bennem rózsaszirmok. 

Én Istenem, jó Istenem,     
a szerény elet fényűzés,               
mindenem volt semmim sincsen, 
lelkemen seb, zsebemen rés.

A szárazságban, meddő tavaszokban
csőrében toll, sár, utolsó szalmaszál,
gyenge ág, levél, amit épp csak talál,
fészket rak, épít bátran, lankadatlan.

A romlás felé lopakodik halkan,
elvérzik az ember, csendben abortál
a lét, tiltott tartomány a zord halál
néki, vajon mit láthat a holnapban.

Jó gazda voltam e megkopott telemben,
fegyelem vezetett, vagy a vak véletlen,
mily magot vetettem papír barázdámon,
vigaszt nyújtott e a rímes ákombákom?

A hajnali fénnyel együtt tudtam kelni,
mihez kezd Isten, ha nem ébred fel senki,
 hüvelyébe visszakerül e a kivont
kard, ha összeomlik majd a keleti front ?

Részem a mindenségből
Mezei István

Keszthelyig nyúlik széles vízbirodalmam
itt nőttem fel már ide öregedtem
tépett vadkacsa pár tollászkodik halkan
Szigliget csonkja ködlik fel előttem
a természet célszerű csak ritkán hanyag
hullámzik felém a lenézett anyag

Lágy homokba rajzolt köreim tapossák
toprongyok, termeszek habzsolják életem,
harcias színekre átfestett vadhangyák
eltorzult arcán kifakult az értelem.

Ilyenkor az elmúlásunk tart főpróbát,
kövérre híznak a meszes tömegsírok,
dadogva lüktetnek a napok és órák,
okádó lövegek árnyékában írok.

Kisvárosi, téli rege járvány idején

Szonett

Február, március és az április
most ruhát váltanak, köntöst cserélnek,
közéjük állok szolgának, cselédnek,
pőrére vetkezem vénen magam is.

Az egyik ődzinte, a másik hamis,
a vadnak fényt terítenek a rétek,
féltem a gólyákat, a naiv gémet,
ki korai kikelet bájának hisz. 

A feltétlen szeretetről
 

Egy kereszt nyoma kopott falamon
német turisták tréfából ellopták
azóta folyton magamban kutatom
és keresem a hétköznapi csodát
az elvesztett Urat én vigasztalom
nem történt hasztalan a kálváriád
mindig gyilkolt a féltékeny hatalom
keresztre feszíti az ember fiát
ha adódott rá alkalom.

Most, hogy itt hagytál, már nem lesz többé kutyám,
búcsúztatlak öreg diófám árnyékán,
elment a gyorsvonat már mindkettőnk mellett,
enni, inni adtam, csak ennyire tellett,

Unokatestvéremnek, Horváth Verának
 

Egy érem két messze néző lapja vagyunk
én csak írás lettem és te lettél a fej
halmozzuk salakunk és ontjuk aranyunk
én tollat koptatok te bűvölsz ecsettel

Elvakít, mikor a téli Napba nézek,
mint bolygók ugrálnak fekete karikák,
vásznak nélkül több száz megfestetlen képet
tapintok, nyíljon rajtuk boldogabb világ.

Nem látom, csak érzem az éltető napfényt,
mely e világra hozott, s majdan elragad,
elébe állok sorsom vállalva önként,
tépjetek, szaggassatok foton-madarak. 

Adventi levél

Mezei István