A Földnek ki kell lassan várnia
Hogy elmenjenek az istenek
Nagy durranás helyett jön halk agónia
Aztán a madarak némán intenek
Búcsút a jel milliárd végső szárnycsapás
Az embert mert felfuvalkodot
Leteperi önnön ereje majd a lágy sorvadás

Mikor nappalba úszik át éjszakád,
és a Föld burkában egyet fordul,
reggel napfénnyel mosolyog reád.
ha olykor a bú tölt el álnokul,
smaragdzöldre festi lelked, ruhád,
hogy felvidámodj, és kedvre derülj,
ültet köréd ezernyi bokrot, fát,
a feketerigó, sok fürge fürj

Meredek laposon

Míg gyermekként örülni, ünnepelni tud,
bár tudja, elvesztette már rég az édent,
és sokszor úgy érzi magát, mint a kivert
kutya, de mindig van előtte új kiút.

Voltak és lesznek aszályok, jégkorszakok,
és véres harcban áll sokszor önmagával,
sebzetten és esendőn lelke ellen vall,

   Nyolcvanhat éves korában halt meg a nagyapám 68 tavaszán. Január elején temettük az 53 éves édesanyámat, fél évvel korábban a nagynéném férjét. A honkonginak nevezett vírusjárvány valamelyik aktuális hulláma váltotta ki a halálukat, de ott voltak akkor is az alapbetegségek, ott volt a legyengült immunrendszer vagy a kor.

Mikor már nem én szólok, nem is írok,
egy ismeretlen kezében van a toll,
sokasodnak a hevenyészett sírok
a távolban, közelben, majd mindenhol,
reánk lehel egy nagy maszkos, néma száj,
grafikon erdő, lázas statisztika
hangtalan motyogva új halált diktál,
teremtésünkbe becsúszott egy hiba,
kötél feszül a génspirálunk nyakán.

Változások idején

Feszülnek a rügyek, nincsenek levelek,
virághavazásban minden oly üde, friss,
az ember ennél többet már nem is kérhet,
kit e partra sodort egykor a genezis.

Szirmokban fürdik a testem és a lelkem,
pedig már korhadó, öreg fatörzs vagyok
nyugalmamra eddig még sehol sem leltem,
szállnak, szállnak a hófehér menyasszonyok.

Ilyen nagy hullámot vajon mi váltott ki,
méhraj tanyája a bimbós tulipánfa,
mily bátran virágzik rétek ibolyája,
bárhogy akarnék, nincs honnan plagizálni.

Csak Isten eszel ki ekkora rabságot,
aranyeső bokrok velem térdepelnek,
a lakatját rázom megkopott hitemnek,
sűrűsödő hegek, ráncosodott rácsok.

Bazalt bútorok közt csermelyekből iszom,
enyém a néptelen magyar Riviéra,
csattog a vesztegzár lobogó zászlaja,
hol van a globális felmentő irgalom.

Március egének kékjébe öltözöm,
talán annyi idő-haladék még maradt,
hogy jóllakassak pár baráti madarat,
a szívemben dongás, méhes sziromözön.

Gerjesztett Apokalipszis
A korona vírus hisztérikus reagálása kapcsán

Az Apokalipszis már bennünk csírázik,
de makacsul remélünk mind a halálig,
hogy azért van, ami folytonos és örök,
tán béke lesz egyszer az olajfák fölött. 

Visszatérve a másik önmagamból
Széles, járható utakon lépkedek,
Sokat plagizáltam már a másiktól,
Szűk rácsok közé szorítom a teret,
Se versek, se rímek.
Mit képzeltem, és mit is gondolhattam,
Mikor megráztam a szürke hegyeket,
Mit hallhattam meg a szirén- hangokban,
Papírra ragadtam, mint naiv legyek,
Szállnék, de nem lehet.

Vastaggá híznak a fekete árnyak,
énem közepén vacognak telente,
idelenn törvény most a káosz rendje,
böjti szelektől pattannak a zárak.

A virágok reszketve belül nyílnak,
illat-spórák remegnek eleresztve
sápadt, áttetsző, tavaszi terekbe,
kis ágyást kapartam pár szerény vágynak.

Zsuzsanna, Zsuzsannák

Anyám magyar volt, nem szláv, vagy francia,
hagyatéka a szeretet- restancia,
felcsobog bennem e szkeptikus credo,
a kétkedve mardosó szelíd hitvallás,
kubikus soványan a lelkembe leás,
hallgat a messiás, nincs reveláció.

Szenzációs story
Mezei István

Önirónia
Mezei István

Mily keserédes öröm a káröröm,
nem ízesíti az önirónia,
karcoló, kevergő kakofónia,
 hibáim felett nevetve körözöm. 

Vakon néző tükröm átfoncsorozom,
fedett teléreket napfényre tárok,
 téves döntések, ó, édes botlások,
vén, kehes lovam benéz az ablakon.

Új évi kívánságom
Békét, Nyugalmat, Harmóniát