Ilyen nagy hullámot vajon mi váltott ki,
méhraj tanyája a bimbós tulipánfa,
mily bátran virágzik rétek ibolyája,
bárhogy akarnék, nincs honnan plagizálni.

Csak Isten eszel ki ekkora rabságot,
aranyeső bokrok velem térdepelnek,
a lakatját rázom megkopott hitemnek,
sűrűsödő hegek, ráncosodott rácsok.

Bazalt bútorok közt csermelyekből iszom,
enyém a néptelen magyar Riviéra,
csattog a vesztegzár lobogó zászlaja,
hol van a globális felmentő irgalom.

Március egének kékjébe öltözöm,
talán annyi idő-haladék még maradt,
hogy jóllakassak pár baráti madarat,
a szívemben dongás, méhes sziromözön.

Gerjesztett Apokalipszis
A korona vírus hisztérikus reagálása kapcsán

Az Apokalipszis már bennünk csírázik,
de makacsul remélünk mind a halálig,
hogy azért van, ami folytonos és örök,
tán béke lesz egyszer az olajfák fölött. 

Visszatérve a másik önmagamból
Széles, járható utakon lépkedek,
Sokat plagizáltam már a másiktól,
Szűk rácsok közé szorítom a teret,
Se versek, se rímek.
Mit képzeltem, és mit is gondolhattam,
Mikor megráztam a szürke hegyeket,
Mit hallhattam meg a szirén- hangokban,
Papírra ragadtam, mint naiv legyek,
Szállnék, de nem lehet.

Vastaggá híznak a fekete árnyak,
énem közepén vacognak telente,
idelenn törvény most a káosz rendje,
böjti szelektől pattannak a zárak.

A virágok reszketve belül nyílnak,
illat-spórák remegnek eleresztve
sápadt, áttetsző, tavaszi terekbe,
kis ágyást kapartam pár szerény vágynak.

Zsuzsanna, Zsuzsannák

Anyám magyar volt, nem szláv, vagy francia,
hagyatéka a szeretet- restancia,
felcsobog bennem e szkeptikus credo,
a kétkedve mardosó szelíd hitvallás,
kubikus soványan a lelkembe leás,
hallgat a messiás, nincs reveláció.

Szenzációs story
Mezei István

Önirónia
Mezei István

Mily keserédes öröm a káröröm,
nem ízesíti az önirónia,
karcoló, kevergő kakofónia,
 hibáim felett nevetve körözöm. 

Vakon néző tükröm átfoncsorozom,
fedett teléreket napfényre tárok,
 téves döntések, ó, édes botlások,
vén, kehes lovam benéz az ablakon.

Új évi kívánságom
Békét, Nyugalmat, Harmóniát

Akinek egyszer volt, megadatott, annak a gyermekszoba örökre megmarad

 Ahogy zsugorodik az idő, szűkülnek a lehetőségek, fakulnak az ingerek, úgy tágulnak, világosodnak ki s belső termek, terek, egyre valóságosabbá válik az, ami addig csak a képzeletében élt, emlékeiben bújt meg,

Most már mindenki szeret Téged
az életed halálod így kerek
szitált szemedben a bús-mosoly
csak pár száraz szeretet-szelet

kenyér a közeli a boltból
csitította volna éhedet
kivetett magából a hazád
és lenézett Balatonszárszó

Szózat egy nyírfához
Mezei István

Szonett: 15l + n

 Őszöm követik a dermedt téli-kék
mily örömmel mennék de rég nincs hova
sánta az idő egykor szilaj lova
már bennem él csak pár édes menedék.

 Hajnal hidegétől felhasad az ég
nem figyelek a mondatra szavakra
mindenki  igazát mondja hadarja
marad  áttetsző, kristályos üveg kék.

A lét nem más, mint álom az anyagban,
méltóbb élethez fejemen kalap van,
lehet, szürke, barna, mindig őszinte,
a fejembe csapom erre az őszre,
akár nemezből, vagy szelíd nyúlszőrből,
véd az ármányos, fejfájós szelektől,
néha nem emlékszem apró dolgokra,
nem teper le a fárad agy pánikja,
büszkén viselem, bár csak szolga vagyok,

Szonett: l5o+n

Tisztelem ki keresi a szépet jót
kínlódva szenvedve és számkivetve
a  szegények közt  lelve a békére
amire a lélek mindig úgy vágyott

Félem ki hitében merev és konok
 vélt igazából semmit sem engedve
tüzeli magát bigott gaztettekre
mert a szíve mélyen megátalkodott.

Óh, fellengzős, sistergő, komisszárok
tomboltatok folyvást, és röhögtetek,
a ruhánkon virsli és mustárfoltok,
ezt hozták nekünk a vörös ünnepek.
Elébünk állt a szilánkos aknazár,
ha reszketve hosszú utakra keltünk,
mert szegényes volt a keleti bazár,
vidám barakkban kapáltuk a telkünk.   
Szabadon várom az elsápadt napot,

Feladtad a leckét egykor jó anyám,
holtadban is csüngök minden egy szaván
szeretetednek, nem hagyom a porban
kedves képed emléktől jóllakottan,
hangod, mosolyod rábízom a szélre,
tőled vagyok, zubog testemnek vére,
erre a világra te szólítottál,
majd eltűntél végleg egy szakadéknál,
porontyként sírtam utánad eleget,