Feszülnek a rügyek, nincsenek levelek,
virághavazásban minden oly üde, friss,
az ember ennél többet már nem is kérhet,
kit e partra sodort egykor a genezis.

Szirmokban fürdik a testem és a lelkem,
pedig már korhadó, öreg fatörzs vagyok
nyugalmamra eddig még sehol sem leltem,
szállnak, szállnak a hófehér menyasszonyok.

Rózsaszín barackfák, ringó almaágak,
rigófütty siklik át a hűvös pagonyon,
ígéret-fűzére a távoli nyárnak.
de honnan e könnycsepp megfáradt arcomon.

Szelek feszülnek odakinn, a vízen,
hullám ostromolja a mólót, stégeket,
tövises szívemet most elébük viszem,
várnak a fövenyek, és várnak a terek.

Életet havaznak a szilvák, mandulák,
én már látom, hisz sokszor tanúja voltam,
hogy fonnyad, majd hull semmibe az ifjúság,
ami méhek üdve ma, holnap a porban.

A sárból, anyagból őszökön vétettünk,
ebbe a tavaszba bele nem halhatunk,
most vészterhes felhők serege felettünk,
elvakult gőgjétől beteg lett a fajunk.

Havazzatok, gyümölcsfák, csak havazzatok,
a szép pillanatok úgyis olyan ritkák,
várom őket vénen is, mint a kamaszok,
talán ti sejtitek az öröklét titkát.

2020. március 20.