Anyám magyar volt, nem szláv, vagy francia,
hagyatéka a szeretet- restancia,
felcsobog bennem e szkeptikus credo,
a kétkedve mardosó szelíd hitvallás,
kubikus soványan a lelkembe leás,
hallgat a messiás, nincs reveláció.

Ide bilincselt, hű lokálpatrióta
maradtam, társam lett pár tétova strófa,
a májfoltos kezek, a meszes érfalak,
a homlokom, arcom összegyűrt térképe,
hogy az idő majd az egészet széttépje,
a hajnal a vigaszom, a mosolygó Nap.

Adósa vagyok másnak és önmagamnak,
önvádló csákányok még mélyebbre ásnak,
miért is torpantam meg az alsó fokon,
megbetegített a lázas életszepszis,
 számolok szüntelen, és jut is marad is,
megszáradt kenyerem, kalácsom majszolom.

Hiába is csépeltek, az orrom vére
 még nem eredt el, a privát világvége
késik, bizonyosság helyett, ezer talány,
a dombokról robajos, fényes lavina
hömpölyög felém, rám, mint megmentő ima,
lépek, akár ama Jákob a lajtorján.

2020. 02. 15.