Lelkemre hull, behavazok lassan,
e lágy selyem susog szakadatlan,
a szélben szikkad, szárad az ajkam,
odafenn tízezrek tejben, vajban,
delenn nyomor, nagyon nagy baj van.

Ünneprontó vers

Micsoda telek úsznak havas múltunkban,
mily forró nászok, mily mélyfekete gyászok,
de a hidegben, a fagyban is élet van,
januárokban is fogantatást látok.

Száz, kétszáz éve is így csikorgott a hó,
én is gyermek vagyok egykori telekben,
siklik, és csilingel a szán, vágtat a ló,
és a nevetésed mily nagyon szerettem.

Teleket túlélve, nyarakra várva
a lélek rőzséjét hordom nyalábba.

A játékos ember

Én, a dérlepte réten sétáló férfi,
a fagyott fűnek, zúzmarás dombnak dalom
adom, mint akinek van még mit remélni,
omló partokra bátran felkapaszkodom.

m. i.

Áldott, Békés Karácsomyi Ünnepeket és Boldog Új Évet kívánok minden Magyarerő tagnak.

Aranyvasárnapon mit vegyek Neked,
Szívednek jegét mivel oldhatom fel,
Üresedő zsebek, tétova kezek,
A dömpingvásárlás ide most nem kell,

Egyre sűrűbb bennem a fojtott hallgatás,
Attól félek, hogy kitör, nagyot kiáltok,
Sodor, eltemet e féktelen robbanás,
Ha leomlanak a helyi Olimposzok,

A virágos fény mostanság elkerül,
de a agyamnak tevékeny műhelyében,
valahol a mélyben, ott lenn, legbelül
egy-egy makacs sugár nem huny ki mégsem.
Hiába emelkednek körém a falak,
 szabadon szárnyal messze a gondolat.

„Emeld fel a követ, megtalálsz,
Vágd ketté a fát, ott leszek. „   Holt- tengeri tekercsek

Itt leltem már honomra a tavak mentén,
most elérkezett a telünknek ideje,
nyugalmamat másutt hasztalan keresném,
a reménnyel együtt itt lesz eltemetve.

Mert ideje van fagynak, hóesésének,
jégkását kever a mólóköz, az öböl.
A napfelkelték is egyre inkább késnek,
a reggel az éjtől fagyhalált örököl.

Megdermed a lélek, kőkemény a hant,
Az égbolt mégis ünnepektől csillog,
Suhanó angyalok suttognak titkot,
Bennem is felpendül egy lehangolt lant.

Ott, fenn pompa, fény, de sötétség alant,
Kifakult erdők, ligetek nádasok,
Magam mögött, mint egy árnyék ballagok,
Csak Teremtő talán, ki reám pillant.

Télfélő őszikék

Csorognak az ablakon, kopott falakon
az esőcseppek, könnyezik november,
tépi őket a szél , fakasztja fájdalom,
de a szomorúság is elmúlik egyszer.

Ködöt lehel most a gyümölcsösöm felém,
a hervadó málnással együtt zokogok,
már jóval túl az életem szebbik felén
szaladnak előttem az évek, hónapok.

Sem  győztes, sem vesztes nem voltam, nem vagyok
Kitártam, de zárok pókhálós ablakot.