Igaz, hogy rendőreink, akik egyébként a törvényesség és erkölcsünk őrei, cinikus mosollyal a szájukon a bíróságok előtt büntetlenül hamisan tanúskodnak, miután megesküdtek a bibliára, köztársaságra, és az édesanyjuk lelki üdvére, vagy ami épp aktuális, de ne mérgelődjetek, ne mérgezzétek magatok!

Szerelmüket a szürke égbolt látja,
Mint a csalfa ősz a nyárral cicázik,
Nászágyúk már a sárga, kopott pázsit,
Takarójuk a rőt avar kabátka.

A ég sóhajt, még szerelemre várva,
Az ősz, ki mindent letiporva csábít,
Megcsillantja a rafinált csodáit,
Odább áll, mikor ráun már a nyárra.

Őszire váltott a nyári ég.
A ködben búsuló őszikék
Már a te szemedtől várják,
Idézzék kettőnk ifjúságát.
Mintha már az élet sem kéne,
Se vers, se dal, se a lágy zene,
Még a szomorkás őszi szélben
Is szerelem illatát érzem.
Mert biztos, hogy van még haladék,
Hát a karjaidba omlanék.

Történetek a félmúltból

Ma már nem söprik a falusi házak padlásait a kötelező beszolgáltatás ürügyén, ma egyszerűen  csak elveszik bútorostól, ha valaki adós, hogy aztán elárverezzék, a tulajdonost meg családostól kipenderítik az utcára. Ez semmit nem von le az ötvenes évek tragikumából, abból, ami a falusi parasztságot akkor sújtotta.

A harmattal mosakodom reggel,
megtörölközöm a felhőkkel.
A kávéfőzőm rekedten hörög,
a mánia, rossz szokás már örök.

Magadban mindig új kutakat ásol,
néha felfeslenek rejtett rétegek.
Megsárgult képekkel kifakult mából
menekülnél, de sajnos nem lehet,
kifosztott termekben magad keresed.

Szonett

Fonnyadó bőröd, nekem most is bársony,
Leheveredek zizegő almodra,
Estém a szerelmet Veled álmodja,
Eltakar minket a rőtszínű vászon.

Túlteszünk mi minden gonosz varázson,
Belevágunk egy bús, szélfutta dalba,
Szebb véget az ember mért is akarna,
Mert összebújunk, hogyha jő az alkony.

Tallián Tamás Tamásnak, Barátomnak ajánlom e verset

Nagyapám fényképe került kezembe,
bátran, felheccelve indult csatába,
Ferenc Jóskának nyalka katonája,
a virtus sodorta és nem az eszme.

Az Isonzóból életét mentette, 

„Az én nagy lázadásaim”
 

„ Korcsosult, koldus sors kutyája vagyok,
Kivertek, elűztek meleg otthonomból,
Az éhség a társam, és koplaló napok,
Hiába álmodok szép, velős csontokról.

Már vonatra szállt…
Mezei István

Éjféli vonatra szállt megváltva jegyét,
Bár láthatatlan, tölgyek és jegenyék
Mélyen a földig hajolnak előtte,
Útja nem vezet semmilyen jövőbe,
Nincs megálló, állomás, nincs megtorpanás
Benne, csak elmúlhatatlan elmúlás.

Mennyei királyságom e szegény köztársaság
 

Anyám a virágok közt harmatot járta,
Apám hidakon át bátrak közt lépkedett,
Anyám nyitott szívével várt a csodára,
amíg Apám csak titkolta a vétkeket.