Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Független Újságírók Szövetségének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Konzili Edit
  főszerkesztő-helyettes

Polonkai Attila
  webadmin

Kiadványok
























 

Jelenlegi hely

Látogató a múltból

Mezei István
Mezei István képe

Nemzeti hajszálér- szűkület

Felhívott a majdnem-miniszter, távoli rokon

Egy ismeretlen hang szólt a telefonba. „Te vagy az, Isti? Emlékszel rám, Béla vagyok, az unokatestvéred, régen találkoztunk. Szeretnék lelátogatni Pamukra, a szülőfalumba. eljönnél velem”.

„Persze, nagyon szívesen, csak jelezd, mikor jössz,”- válaszoltam kissé meglepetten, de szívélyesen, aztán letettem a telefont, és végiggondoltam, hogy mit is tudok én erről a már-már feledésmerült, második unokatestvérről és családjáról. Talán egyszer, vagy kétszer láttam életemben, most úgy 75 éves lehet, az édesapja legkedvesebb unokatestvére volt az apámnak. Együtt nevelkedtek, mint cselédivadékok az egykori Máripusztán. A Béla sokra vitte, nyelvtudása, tehetsége és alkalmazkodó készsége révén a Pilisi Erdőgazdaság igazgatója lett, külföldi egyetemre járt, főleg oroszra, és bejárta az egész világot. 89-ben majdnem miniszter lett belőle, mint jó káder, de jött a rendszerváltás, kirúgták, és elvonult a magánszférába, ahol jól megszedte magát.
Persze nem így indult az életük. Az apja cselédgyerek volt a pamuki földbirtokosnál, elcsábította, és teherbe ejtette a lányát, a szép és naiv Dittikét. Volt nagy ribillió, verekedés, villás kergetőzés, de végül rangon aluli házasság lett a vége. Megszületett a Béla nővére, majd ő és a húga. Mindez a háború előtt és alatt történt, majd a világégés mindent elsöpört, rangot, birtokot, a kis kúriát, melynek egyharmadában kellett meghúzódniuk a társbérlők miatt, csak a szegénység és a nyomor jött. Az após meghalt, maradt a hat nyelven beszélő nagymama, a szegény életre teljesen felkészületlen feleség, a három kicsi és a nincstelen apa. A zavaros idők után az apjuk végül is megtalálta számítását, később helyi téesz elnöke lett, de addig bizony éheztek. Az aranyos Ditti néni könyveket olvasott,az itt rekedt gólyákat és beteg madarakat teleltette át, a nagymama nyelvekre  tanította az unokákat, hozzájuk járt a falu és a környék könyveket kölcsönözni, és ők büszkén, tartással viselték a szegénységet. Kedvenc különcei lettek Pamuknak. Öreglakról gyermekkoromban mi is párszor átlátogattunk hozzájuk, emlékszem a szegényes berendezésre, a kopott bútorokra, kopott padlózatra és az emberi melegségre.
Ebből a közegből nőtt, és tört ki a Béla, és futott be fényes karriert. Pesten, Zuglón, a Szugló utcában lakik, visegrádi és nógrádi nyaralóiba jár kikapcsolódni, kertészkedni, és családfakutatással foglalkozik, nemesi és paraszti ágon egyaránt. Így kerülhettem én is a képbe, mint a még élő, legöregebb Mezei rokon.

Utazás a Balaton Patyomkin fala mögé

 A szürke, októberi délelőtt megérkezett a távoli rokon, és már indultunk is délre, az ország 33 leghátrányosabb régiójának egyikébe, amely közvetlenül a magyar Riviéra mögött lapul a maga meghökkentő leépülésével, szegénységével. Béla tájékozott és kellemes útitárs volt. Felváltva soroltuk a pusztulás mérföldköveit, a dimbes-dombos, festői tájon a kanyargós macadámon lassan haladva. Hol van már a feketebézsenyi tőzegdaráló, a hatalmas disznóhizlalda, a híres pusztaberényi ménes, posta, iskola, a pusztaszentgyörgyi téglagyár, dohánygyár, a lengyeltóti kórház, kereskedelmi központ, az ottani munkahelyek? Az egykor népes lengyeltótiban alig láttunk embert, csak az önkormányzat előtt kígyózott hosszú sort, épp segélyosztás volt. A háromezer lakos közül ezer cigányszármazású, Kisberényben, Baráti-hegyen hasonló népességcsere zajlott le. A rég csodás kis tanyákkal büszkélkedő Tatárváron ma néptelen romok. Öreglak felett, Vasadon hatalmas, üres marhaistállók, előttük körkörös betonhizlaldák, mint elhagyott géppuskafészkek. Besliában három ház lakott, itt egykor kegyetlenségéről hírhedt török szpáhik állomásoztak, onnan a név. Vidámháza, Oszó eltűnt a föld színéről, akár csak Mári-puszta, Hegyesd. Somogyvár hátsó utcája is roskadozik, Somogyvámoson a krisnások tartják meg még azt a kevés lelket. A Kupa –csárdát épp tatarozták, kevesen tudják, hogy vele szemben, az erdős földhajlat mélyén volt a híres Koppány vezér földvára, főhadiszállása. A brézai erdő még áll, amelyet még gróf Széchényi Imre idejében telepített többek között a nagyapám is, mint béresgazda. Vityán, ahol ma tízmilliárdokban számolható állattenyésztési beruházások voltak, most egy tyúkot sem látni. Egyébként majdnem itt lincselték meg Herényi Károlyt egy kortes útja során, mikor megemlítette, hogy szegény ide, szegénység oda, de nagyobb tisztaságnak és rendnek kellene lenni. Nagyon öntudatos, érzékeny fajta lakik errefelé. Pamuk előtt a laskai gödörben voltak a vitézi telkek, tanyák, már csak a gödör maradt. Itt élt, és gazdálkodott egykor feleségem nagyapja is, Vitéz Geszti Vendel. a vitézség már a temetőben nyugszik a domboldalon.

Pamuk, a zsákfalu

Törökül a település neve szövetet jelent,Törökországban egy nagy bankhálózat is működik ezen a néven. Béla találkozott a Pamuk nevű, Nobel-díjas török íróvak is, miközben én csak környékbeli falusiakkal, ő mesélte neki mindezt. A völgykatlanba legurulva sorolgatni kezdtük az itteni családneveket: Ember, Fejes, Galambos,Salamon, Rabóczky, Dora…, a nagyanyám Dora lány volt.
Mindkettőnk déd nagyszülei és nagyszülei itt éltek századokon át, és a fél falu rokonságunk volt innen vagy onnan.

A vízimalom rozoga kultúrházzal együtt eltűnt, bolt, kocsma, orvos nincs, csak két roskatag utca ás elhanyagolt kápolna. Jószágot, baromfit nem láttunk, csak kóbor és lánchoz kötött kutyákat. A völgykatlan közepén hatalmas elvadult, elhanyagolt rét, egykori kaszáló. A házak fele lakatlan, jó részük romokban. A rokon megmutatta szülőházát, az egykori, sárgára meszelt kúriát. Apja halála után egy festőtelepet tervezett ide, de a korrupt, KISZ titkárból lett polgármester miatt eladta egy külföldi gazdálkodónak. A polgármester felesége volt a boltos-kocsmáros, ahol kamatos hitelre ment minden. Aztán a hó végén a polgármesteri hivatalból a kocsmába vándorolt közvetlenül minden segély, fizetés.  A vállalkozó ma a téesz istállók maradványai közt marhát, disznót tartat az itt maradottakkal éhbérért. Ez az egyetlen munkahely. Aki itt él húsz évvel látszik idősebbnek a koránál, az egész faluban nincs három összerakható fogsor, ruhát, cipőt, kerékpárt a hetvenes években vettek utoljára. Szávica is elnéptelenedett, a múlt század elején telepítettek ide Erdélyből iparokat űző, oláh cigányokat, ők bújtatták a nagyapámat 19-ben három hónapig, amikor pofon vágott egy Lenin fiút, mert erőszakoskodott egy lánnyal. A szávicai cigányok először leszivárogtak Pamukra, majd innen is elköltöztek. Ki és hol bújtatná most a nagyapámat?

A Fonyódot Kaposvárral összekötő vasút és macadám úttól nyugatra és keletre még néptelenebb és elvadultabb a vidék. A somogyfajszi házablakok egyharmada bedeszkázva. Somogyország térképén terebélyesednek a fehér foltok, ember nem lakta és járta régiók. Csak az égbolt fekete felettük, mint Ázsia közepe éjfélkor. Végül kimentünk a temetőkbe, a nagyszülei sírjához. A sírköveken moha, a lankákon a pusztulás penésze ült, a tájon sűrű, őszi köd, melyet aranylón áttört a déli napfény. Az élet kezdetének a vége, vagy a remény végének a kezdete?

Szürreális hangulatban              

Talán a nyomasztó élmények, a felidézett mozgalmas gyermekkortól hazafelé szinte ellentmondásosan szürreális hangulatba kerültünk. Felidéztük a Hanes emlékét, a rendes nevét senki sem tudta, aki tíz falu csavargója, bolondja, versfaragója, koldusa, mindenes szórakoztatója volt. Lehet légnyomást kapott, mert hadarva adta elő verseit, mondókáit, de inkább szándékosan tette, hogy érdekesem legyen. Kopott, kitűntetésekkel, bádogokkal telitűzdelt Ferenz József kabát volt a téli, nyári öltözete, és valahonnan szerzett egy 48-as honvéd sapkát. Ő minden háborúk, harcok és az élet rokkantja és obsitosa volt. Hatalmas, földig érő kard lógott az oldalán, és ha a Kinevezés című rigmusát adta elő. nagy köröket és kereszteket rajzolt a levegőbe, ilyenkor messzebb kellett állni tőle.  Amikor végig csörömpölt a falun, népes gyermekraj követte. Jobb házaknál reggelit, ebédet kapott, de csak farakásokon ülve szeretett enni. Minden sarkon, téren, kocsmánál megállt előadva műsorát. Az autóban hazafelé egyszerre mondtuk nevetve a Hanes töredékeket. Hirtelen 60-70 évet zuhantunk vissza.

 Ágyúból lövik a cinegét,
Madzagon táncoltatják a medvét,
Én kinyitottam az ablakot,
Beröpültek rajta a bivalyok,
Kalickába zártam őket,
Még ma is vígan éldegélnek….    Nemzetköziség: Magyar kislány német fiúval spanyolfal mögött francia módra.., a fiú a végén skótul fizet, és angolosan lelép, hetekre rá csehül áll a helyzet…
Aztán kifogytunk, ennyit hagyott meg bennünk a memória a klasszikusoktól. A Hanest végül elvitte egy fagyos január. Nem tudni, hol tűnt el szikár, csenevész teste. Aztán elkomorult az addig nosztalgiázó rokon. „Évtizedek múlva 5,6 millió lakosa lesz az országnak, a fele nyugdíjas, a másik fele meg..”, és kimutatott az ablakon, az út szélén üldögélő barna bőrű közmunkásokra, akik két pihenés közt, épp pihentek. Majd csendben maradtunk Fonyódig, és valószínű mindketten egyre gondoltunk. Kedves mezőgazdasági, területfejlesztési miniszterek, közgazdászok, összeverődött politikusok, szociológusok, mit szólna ehhez Illyés Gyula, Veres Péter, persze nem is ismeritek őket. A puszták után, most a falvak haldokolnak, a nemzet hajszálerei elhalnak, lassan a végtagokat is eléri az érszűkület, a trombózis. Vagy nincs is szükség már lábakra, kezekre, annyi autót és gumiabroncsot gyártunk.  Mindketten egyre gondoltunk, ha nem is mondtuk ki, csak én most le is írtam. De kinek, de minek?

2018. okt. 18.                  

Rovatok: 
Történelem