Ahogy erősödik a szél fúvása,
egyre vadabbul táncolnak
a színes, tarka, hulló levelek,
s lám, már elmúlik a nyár.

Még erőlködnek a nap sugarai,
de olykor erősen ropognak
a fák ágai a hideg északi szélben,
mert az ősz már sajnos visszatér.

Amikor azt hittük,
itt béke van,
az emberi élet zavartalan,
mindig békésen kelhetünk,
nyugalmunk van már nekünk.
Bizony, tévedtünk nagyot,
minket a jó Isten
tán el is hagyott.
Szomszédunkban megdördült az ég,
Ukrajnában beborult a lég.
Kicsit tőlünk távol
gonosz szellem verte fel a sátort.

Amikor az éjszakát
a hajnal váltja fel,
az égbolton hajnalpír a jel.
A nap a hegy mögül
lustán jön elő,
hűvösre ébred a felkelő.
A nap ugyan felkelt,
de még szuszog a csend,
kávé illata a levegőben leng.
A fűszálakon csillog a harmat,
még nincs ereje a napnak.
Lassan ébredezik minden,
itt szomorú ember nincsen.

A nyár már éppen őszbe hajlik,
kis kertekben a virágok
az illatot öntik.
A gólyák készülnek,
hosszú útra kelnek,
melegebb vidékre, Afrikába mennek.
A gyerekek is készülnek izgatottan,
nemsokára ők is
mennek iskolába.
A nyár azért még nem adja meg magát,
a nap bőven önti a sugarát.
A nyaralók most jól kifogták az időt,

Itt már semmi
nem olyan, mint régen,
ezen a tájon megváltozott minden.
Akármerre nézek,
még virág sincsen.
Én itt vagyok, tovább indulok,
de bármerre megyek, tovább nem jutok,
minden irányban zsákutcába futok.
Olyan üres  minden itt, még ember sincsen.
Nem hallani szót, se dallamot,
az élet már elkopott.

A  nyár tombol
hét-ágra süt most a nap
a fejemről lecsúszik a kalap.
Verejték folyik az arcomon,
mi van itt? Nem tudom.
Nyár van, koranyár,
na de ilyen meleg?
Nehezen viselik el az emberek.
Mintha a természet eltévedt volna,
Afrika helyett ide jutott,
nekünk a melegből jó sokat hozott.
Bizony, meg kell szokni ezt a meleget,

Már napok óta nincs időváltozás,
a nyaralók élvezik a nyaralást.
Hét-ágra süt a nap,
a forróság mindenen áthat.
A járda is olvadozik,
a növényzet kókadozik.
Ember, állat szenved a melegtől,
enyhülést kérünk az égiektől…
Délutánra valami megváltozott.
Az égbolton vastag felhő sorakozott,
erősen kezdett fújni a szél,

Vadvirágos réten,
dús lombok alatt
olyan jó volt nekem,
hogy újra láttalak.

Ott, túl a vízparton
ránk sütött a nap,
virágzott az akác
a kertek alatt.

A sok madár csicsergett,
zengett a határ,
magasan, fent szállt
a gólyamadár.

Az erdő oly csendes,
mikor szél sem lebben,
madár csicsergése hallik csak a csendben.
Nem jár itt senki, nem látsz itt embert,
csak az erdőőr néha jön erre.
Az erdő pázsitja virágokat lenget,
nyugalmat sugároz,
nyugtatja a lelket.
Jó tudni, hogy erre kerülik a vegyszert,
friss levegő fogadja az ideérő embert.

Augusztus van, nagy a meleg
a nap bizony már csak éget,
átfesti ő a zöld rétet.
Sárgából lesz rozsdabarna,
rá se ismersz már a tájra.
A föld nedve mind kiszárad,
szikkadt föld fedi a tájat,
a szikkadt föld repedezik,
mint az üveg töredezik.
A gyümölcsök is leperegnek,
forró naptól gyorsan érnek,
nem is győzzük szedni őket.

Ma olyan jó magyarnak lenni,
arról beszél itt ma mindenki.
Szokásaink, hagyományaink,
ma rólunk beszélnek,
elmondják, hogy  milyen
jó  volt itt régen az élet.
Ezen a napon emlékezünk nagy királyunkra,
a magyarok szent királyára,
Szent István királyra..
Szembesülünk a magyar múlttal,
megismerkedhetünk régi szokásainkkal.

Olyan gyorsan szálltak el az évek,
ideje, hogy kicsit visszanézzek.
Számot kell vetni az életutamról,
az események minden zajáról.

Már csak magam élek a múlt árnyában,
egyedül vagyok örömben, bánatban.
Életemnek útja nem volt virágos,
itt-ott voltak benne kanyarok.