Hetven év imája
Prózavers

Egy sárgult fénykép került a kezembe,
Anyám, Apám sétált a rengetegbe,
Vagy csak a szélén üdén, fiatalon,
Mit remélhettek, tudni sosem fogom.

Lépések, mosoly és gyengéd kézfogás,
Ölelés, csók, hatás és ellenhatás,
Majd vad évtizedek szakadtak rájuk,
Gyűrött és tépett lett szűzi ruhájuk.

Talán valahol még engem is várnak,
hol letehetem ólomsúly málhámat,
előtte halkan, illendőn kopogok,
nekem fénylenek a karcolt ablakok.
Magamnak már magam vagyok az élmény,
illanó fény e sötét erdő mélyén,
kopott az ingem, és rojtos a gallér,
csézámra pattanok, mit egy gavallér.
Majd hunyorogva a Napba nevetek,

Halhatatlan zsarnok az örök felejtés,
elvtársi, úri főnökök együtt, külön,
rongyos haragom már nadrágomba tűröm,
áldott demencia, kínzó emlékezés.

Hasztalan indok, kérés, keserves kérvény,
végzettség, gyermekek és a népes család,
 most is látom a főnöki gőg arcát,
„ a munkahely nem szociális intézmény.”

Hétköznapi ballada Édesanyámhoz

Aztán ki folytatja napkeltétől napnyugtáig

Én-vers harminc sorban
Mezei István

Gondolatok a rezsicsökkentésről, a vissza nem térintendő tőkeinjekciókról és a vámpírkapitalizmusról
/ Összeesküvés elméletek nincsenek, csak megvalósulnak május 1. előtt és után. /                          

Zokogva rügyeznek bennem az ünnepek,
és a beteg televény már bolondgombát
hasztalan is terem, többé nem lehetek
a rossz álom túsza, szállnak a spórák.

Már örökre húsvét gyermeke maradok
a nagyszombati csodát, remélve, várva,
mielőtt még elnyelnek a mérges habok,
kapaszkodok az isteni szalmaszálba.

Szonett

Már fénnyel írok, mit a Naptól kaptam,
felhőkben lapozok, ha szélvész támad,
fogytán vagyok az égi vegytintának
sugárözönben, mégis megkopottan.

Olykor frissen, máskor lassan, fáradtan,
mint a lángok tépte berki madarak
a ködökből szövöm trillás jajomat,
a káosztól megóvva, védve magam.

Az áprilisi földbe mélyre elásom
haragom, bánatom, kicsorbult fegyverem,
letisztítom rút, csatakos csatabárdom,
csak béke jöhet tovább az úton velem.

Magamban mindig tereket hagyok,
hiába izzaszt nyár, szorít a tél,
bennük él még Anyám, ki rég halott,
és szól hozzám, ha hallgat is mesél.

Tudta, én nem hittem, gyorsan elmegy,
a világ üres lett, csendes a ház.,
képek, tárgyak, nagy rideg termek
maradtak csak, és az örök gyász.

Ha megóvod önmagad lényegét,
nem lesz gondtalan és könnyű a lét,
a szavad, a hangod pusztába vész,
veszélyes itt a szabad gondolat,
középszerűség selyme fojtogat, 
megtartva magadat nem sokra mész.

Bocsánatkérés

Az idő bennünk egyre nagyobb űrt ás,
morzsolja csontunk hatás, ellenhatás,
már minden perc veszély, próba, kihívás,
végső mentsvárunk marad az áthárítás.