„Az én nagy lázadásaim”
 

Éveket faggatok, múltamat kérdem,
A csendre olykor versekkel felelek,
Kócos, vidám kutyám a titkárom nékem,
Szemében hála, a szívében szeretet.
Egy komiszár szerint túl nagy volt a pofám,
Mert nem tapsoltam, csapoltam, nem csápoltam,
Nem tetszett a szavam, a stílusom profán,
A megtűrtek közé szorultam a sorban.
 Gonddal, gondolattal bélelt, szűk űröm,
Szellemi póráz, korhadt tilalomfa,
Kopott ingerküszöb szálkáit tűröm,
Emlékek örve feszül rá nyakamra.
„Nagy lázadásaim” az eszembe jutnak,
„Sötétben bujkáló ellenforradalmár,”
Mert Trianonról szóltam pár nebulónak,
Habzott, mint plakát a pártitkár.
Kötött regény vígasztal, pár puha lektűr,
A lázadások ideje  már rég lejárt,
Az ember mindent kibír, és mindent eltűr,
Hazudik magának bőséges leltárt.

Halk toll lett barátom, szelíd, nem vadul,
Csak egy szegény, történelem tanár voltam,
„ Mert a langyosakat mind kiköpi az Úr!”
Akár nyolcvanötben, vagy most tizennyolcban.

2018. szept. 21.