A harmattal mosakodom reggel,
megtörölközöm a felhőkkel.
A kávéfőzőm rekedten hörög,
a mánia, rossz szokás már örök.
A rémhíreket nem hallgatom,
csak postás előtt nyitva ajtóm,
csekket, felszólítást be-bedob,
eladósodtam, nem nagy dolog.
Ködsál rajtam, ködnagykabát,
akár a hegyeken odaát.
Sétámon csak árnyékom követ,
a teámba tépek útszéli fövet.
Egy régi kép ferde a falon,
a kazánház lesz most a szalon.
Beborul közben kinn az ég,
vigasztal benn a sok semmiség.
Egyre szűkösebb már a keret,
vendégül látok két egeret.
Egy fecnire firkálok valamit,
az ingerszegénység elbutít.
Lapozok sárga oldalakon,
majd könyvem a sarokba dobom.
Órám ingája unottan leng,
semmi a trendi naprend,
kicsit szürke, unott, nyomasztó,
de még nincs kimondva a végszó.
Bőkezű az Isten énhozzám,
így lettem szerény és puritán.    

2014. szept. 7.