Lelkemre hull, behavazok lassan,
e lágy selyem susog szakadatlan,
a szélben szikkad, szárad az ajkam,
odafenn tízezrek tejben, vajban,
idelenn nyomor, nagyon nagy baj van.
Mert érzi az ember, tudja az ész,
hogy közeleg, a végzet, a vész,
nem segít rajta vatta, tiszta géz,
véres szennyé válik majd az egész,
a szépség szétfoszlik, és elenyész.
Még átitat e békés hangulat,
félem a jövőt, tudom múltamat,
mint az ijedt, didergő madarak,
a körbe pompázó falak alatt
a kegyetlen valóság itt marad.
Mindent elfed a jótékony lepel,
az ember már csak keveset hisz el,
nem éber a szegény, és nem figyel,
sóhajok szállnak a magasba fel,
elfogy a bizalom, és lejár a hitel.
Az éteren át, a finom csendben
a békémet kéne megkeresnem,
robbanás, van a kristálypehelyben,
a tollamat már néha elejtem,
segíts felemelnem, Jó Istenem.
Ami most zizegve csillogó por,
a természet kegyesen felvakol,
nem más, mint íztelen, hamis cukor,
egy gép lucskot, latyakot elkotor,
bennem keserűség sajog, és forr,
nem enyhíti azt vers, sem rímbokor.
2017. Január