Ha lehangolt is már, pendíts meg a húrt,
Holnapról álmodj éjeid párnáján,
Csendüljön meg benned a jelen, a múlt,
Fekete, fehér ködben a szivárvány!
Heteid, napjaid nagyon becsüld meg,
Bármelyik lehet az utolsó, végső,
Akár nyitott, akár bezárt a szíved,
Széthasítja egy láthatatlan véső!
Haragra, gyűlöletre ne tékozold
Magad, a kis időd, mi még adatott,
Hiába is uszít a gonosz kobold,
Tárd ki az égre pókhálós ablakod!
Furfangos fenn a nagy, égi kocsmáros,
Kinek üres, másnak tele pohara,
Utad kövezett, vagy göröngyös, sáros,
Te legyél büszke egyedi magadra!
Esők itassanak, és tiszta párák,
Az ózondús ligetek bódítsanak,
Ők sosem hagyják magára az árvát,
Szüleid néked, mint az égen a Nap!
A magány a gondolat televénye,
Az egyetlen veled a végső percig,
Árnyaid fesd át az arany színére,
Sorsod bármilyen sötétnek is látszik! 
Szunnyad a természet, fázik az ember,
Mindennek színt adni nehéz feladat,
Lelkedben a varázs, ősi csodaszer,
Becsüld éveid, őrizd meg magadat!

Már tépett, laza, de érintsd meg a húrt,
Éltet a jelened, vígasztal a múlt!

2018. 12. 28.