Ilyen nagy hullámot vajon mi váltott ki,
méhraj tanyája a bimbós tulipánfa,
mily bátran virágzik rétek ibolyája,
bárhogy akarnék, nincs honnan plagizálni.

Csak Isten eszel ki ekkora rabságot,
aranyeső bokrok velem térdepelnek,
a lakatját rázom megkopott hitemnek,
sűrűsödő hegek, ráncosodott rácsok.

Néma reccsenéssel remények zuhannak,
gyanútlan juhnyájra süvölt rá a végzet,
még így is dobog a leredukált élet,
búcsút inthetünk a szerény megszokottnak.

Megriadt rigóraj gyűlik kis karéjba,
most se fütty, se ének, se szép emberi szó,
mert mély léket kapott a nagy világ-hajó,
sebet ütőt rajta az új vész zátonya.

Felhőkből szitáló negatív, torz ihlet, 
őselem foltok az asztalom négy sarkán,
tölcsérét formálja egy sosem volt orkán,
életünk és végünk reménytelen ötlet.

Hétmilliárd lélek egy épp beteg testben,
hideget árasztó, kihűlt emberakol,
szűz jázmin csokrokon halálszellő landol,
zsúfolt az alvilág, kiürült a mennyem.

Legyetek a kardom, ti bátor ibolyák,
aranyeső bokor, jázmin illatcsokor,
nem lesz úrrá rajtunk e vad, vírus pokol,
kiheveri lázát e legyengült világ.  

2022. márc. 19.