Ma arra ébredtem, hogy megöregedtem,
tegnap harminc, tegnapelőtt még húsz voltam,
évtized-gondolák sodródnak mögöttem
fényesre festetten, aztán megkopottan,
álom-ízű hajnal, keserédes alkony,
nemrég a szavaim tüdőm zengve fújta,
már sosem szállok ki az aranyló parton,
immár sodródom  a végsőkig kihúzva,
még virágot szedek, és kötöm szép csokrait
hullámnak, bokornak, várva gyógyulásra,
de az idő mállaszt, a szürke köd vakít,
jaj, fogytán a remény egykori varázsa,
apró, kis csodáknak kacagva örültem,
és időm is jutott okos érvelésre,
tágul az irtás is szép, dús erdeimben,
lassul a tollam, mint karom érverése,
vajon azé lesz végül az isteni kegy,
ki ifjan száll alá, ereje teljében,
és örülhet ott lenn, már nem érhette meg,
hogy korának nyűgét hordozza majd vénen,
hasznosat és ártót tudatlanul tettem,
az ólomsúly bénultság most felszabadít,
évtized gondolák sodródnak mögöttem,
utolsó otthonom egy odvas, kis ladik,
nem tesznek boldoggá a modern, nagy csodák,
még forralja a vérem az éltető Nap,
mert kiteljesedhet bennünk e szép világ,
a létünk, nem más, csak villanó pillanat.
Társakat már csak a felhőkben keresek,
ha néha kitárom pókhálós ablakom,
a nyílását lesem az ígéreteknek,
hogy kitapogathassam siketen, vakon,
Az imént voltam ötven, előtte negyven,
az élet hajt romokon, futó homokon,
összekevert órák, percek és hónapok,
hogy figyeltem őket, ma már nem számolom,
zuhognak, torlódnak kimért kegyelemben,
egy szürke hajnalon arra riadok, hogy
esendőn, szegényen, de kikezdhetetlen
ember voltam, és most már az is maradok…  

2019. május 13.