Az életbe hívott egy kéjes éj egykor, 
nőve, elszakadva csenevész bokortól
fa legyek magoncból.

Ki voltam, az vagyok valahol, legbelül,
bár néha a szívem szorít, fáj, megszédül
az ember egyedül.

Bölcsen és higgadtan, mint egy tibeti bonc
maradtam tudatlan, megszeppent, kis tanonc,
szélbe-szédült magonc. 

Táncol bennem a pillanat balga bája,
roggyant virtusom egy vén szív kalapálja,
gesztem féreg rágja.

Az alap vagyok, törzs, gyökér és a fedél,
a lomjaim tépi és cibálja a szél,
az idő szemerkél.

Indulnék már, de innen nincsen kijárat,
agyam vibrálása lett a tükörtávlat,
a sorsa egy fának.

Kinek kell sejtésem keserű gombóca,
a héjamról lepergő sivatag sárga,
szikkadt oázisa.

Egy rám toppant, őszies, szilvakék estén
a gondolat, mint egy madár zuhant belém,
már én lehetek én.

2022. október 24.