Ezt az éjszakát arra szánom, hogy megszólaltassam magamban a belső embert álarc, maszk nélkül, és mások, magam fogadatlan prókátora legyek önemésztő, antikarrierista hajlamaimat felélesztve. Megtehetem, koromnál fogva már nem sok éjszakám van hátra, az idő és a halál sem ellenségem. A tehetetlenségem az egyetlen erőm, a tömegvonzás tart helyben és össze.

   Csak hírfoszlányok jutnak el hozzám, de az is elég. Putyin megköszönte a 320 ezer kényszerbesorozott szerencsétlen orosznak, hogy megvédik az ő és a családja életét, senki sem veszélyeztette az életüket rajta kívül. A várható elesettek száma 40-50 ezer lesz.  Az amerikai elnök kijelentette februárban, hogy gázvezetékeket fog felrobbantatni, ha neki úgy tetszik. A székletét, vizeletét sem tudja tartani, de ezt kimondhatta, megtehette. Mert ismét oly korban élünk…

  x

   Az átlag magyar mindig ellentmondásos helyzetben volt. Apámat, aki a háború előtt segédjegyző volt, felelőségre vonták, ha nem ment el vasárnap misére, a háború után meg azért, ha néha elment. Ugyanazok előtt kellett mentegetőznie, csak asztalterítő már vörös volt. Öreglakon az 50-es évek párttag névsora 80 százalékban megegyezett a korábbi nyilaspártéval. Utána lehet nézni, de kit érdekel ez már ebben a gerinctelen, gátlástalan világban.
   A falunkban nem volt kulák, nem deportáltak senkit a szikre, de a Rákosi rendszer tébolya után érthető volt a népharag. Gyócsi Ádám nemzetőrparancsnok, akivel apám egyébként nem volt rossz viszonyban, adott apám kezébe egy papírt, ceruzát, hogy mondjon le a tanácstitkárságról. Ő örömmel megtette. Közben a rettegett párttitkár, kántorból lett iskolaigazgató egyházi énekes menetben a tantermek vörös csillagos címereit keresztekre cserélgette. Akkor páran átmenetileg mertek ezen nevetgélni. Ekkor jutott az eszébe, hogy neki krónikus vesetébécéje van, elpucolt a kaposvári urológiára, magára hagyva kiszolgáltatott családját. Az események után, februárban megjelent nálunk, már teljesem gyógyultan a párttitkár.
- Na, Imrém, most akasztunk - mondta vérben forgó szemmel.  Ekkor magszólalt az Édesanyám.
- Nem, Mihály, nem akasztunk.  Maga sehol sem volt, amikor itt felfordult a világ. Mi maradtunk, és mi továbbra is maradunk, amikor maga tovább lépdel mocskos karrierjének ösvényén a csillagokig. Volt maga kisgazda, nyilas, meg sok minden, most éppen kommunista... Itt élnek szüleink, itt leszünk eltemetve, ide köt bennünket a jó és a rossz, az élet és a halál. – Így is lett, mi maradtunk, a Miskából megyei pártbizottsági tag és kollégium igazgató lett.    

 x

   A megtorlás és a konszolidáció egy száműzött pedagógust sodort a falunkba, a Csúcs tanárt valamilyen forradalmi tettéért pár hónapra. Albérletben lakott a Méheséknél, a szerény, megfélemlített ember, de nem volt tüzelője. Édesanyám naponta megrakatta kis szánomat vágott fával, hogy vigyem el a tanár úrnak. Az igazgató Anti fia szervezett egy galerit Timur csapata néven, hogy leszámoljanak a maradék osztályellenséggel.
   Mivel ilyen a faluban már nem nagyon volt, jobb híján engem találtak, amint épp fát fuvarozok egy fasisztának. Négy évvel idősebb volt nálam a négytagú banda, kilestek, és agyba-főbe vertek, majd egy árokba löktek. Apám hivatalsegéde húzott ki a sárból, lucsokból engem és az összetört szánomat. Senki sem kérte számon a gaztettet, hőstettért. Én voltam a faluban az egyetlen, akit megvertek 56-ban, nem politikai okokból, hanem a politika mögött lapuló gonoszságból. Jött a március, április, a MUK az országban tízezreket juttatott Kistarcsára, Tökölre, százakat akasztófára. 
A szomszéd falvakból is hurcoltak el embereket, tőlünk nem. Április elején egy háromtagú kis társaság jelent meg a konyhánkban, a Gyócsi Ádám és két társa. Édesanyám elé álltak, és mélyen meghajoltak, majd megszólalt az Ádám.
–Tudjuk, min mentek keresztül, rettegésben éltek, bedobálták téglával az ablakaikat, kimenekültek a hegyre a nagyszülőkhöz, a férje állandóan töltve tartotta a sörétest, és még ki tudja mivé fajulhattak volna a dolgok, nem így akartuk, de maga mégis szót emelt értünk, forradalmárokért.
- Engedje meg, hogy megköszönjük és kezet csókoljunk Önnek. – Édesanyám a kezét nyújtotta, de csak kézfogásra.
- Nem a forradalom kiszámíthatatlansága számít, hanem az ember, az emberélet - mondta. Apám megdöbbenve hallgatott, én ebédeltem. Majd mind a hatan sírva fakadtunk, de talán nem is mi könnyeztünk, hanem a bennünk lakozó belső ember, a humánum, örömében. Akkor, ott, a konyhánkban tizenegy évesen döbbentem rá, mi az a kegyelmi állapot. Számunkra már nem volt felkelés, káosz, atrocitás, megszállás, tank és harckocsioszlop, dicsőség, vereség, karhatalmi tisztogatás, bebörtönzés, kivégzés, csak a legnagyobb dolog maradt meg mindenkinek, az élet folytatásának lehetősége, valamilyen módon.