Az állat belehal, az ember túléli,
mert reményt ad néki az ostoba semmi,
résnyit a sötétben .

Mit előre tudtam, húsz évre rá igaz,
csak egy vállrándítás volt mindig a vigasz,
a gaz már ellepett.

Látok viharokat, villám villanásit,
legyint a közönség, és nagyokat ásít,
vidámabb jóslat kell.

Ne legyek soha több, ne legyek kevesebb,
 mint feltépődő, újra begyógyuló seb
másnak, önmagamnak.

A nagy vad elpusztul, ha ketrecbe zárják,
engem megmentenek kedves emléktárnák,
árvát befogadva.

Még gyermeki kezem nagyapám tenyerén,
ezzel parolázott tizenhárom telén
Habsburggal Mezei.

Fagylaltosra vártam Szent Imre szobornál,
hogy mélyre merüljön tégelyben a kanál,
pár talált tojásért.

Tél elő, november és mennyhideg hátha,
vajon belém rúg-e az Úristen lába,
vagy mégis megkímél.

Ha egy ostoba kovakőre találok,
csiszolok, dörzsölök belső szabadságot,
lángok öleljetek.