Goethe szerint a kereszténység az emberiség legszebb gondolata, csak még senki sem élt a Földön, aki be is tudta volna tartani az elveit. Azaz, egy valaki volt, de köztudott, mi lett a vége.  Gyermek- és ifjúkoromban Boldizsár Dezső, Gedeon Pál, Ipper Pál vasárnapi, déli jegyzeteit figyeltem a rádióban a Csinn  Bumm Cirkusz után, akik kissé ugyan kásás hangon, de ízes magyarsággal prédikáltak arról, hogyan lehet élni, túlélni a becstelenség évszázadában  a hétköznapokat becsületesen, még keresztény hit nélkül is, emberséggel, persze az akkori szocialista relációban. Ma már ezek a nevek az ötven év alattiaknak semmit sem mondanak.  Böjte Csaba, a nemzet kincse, hatezer árva gyermek istápolója, a minap úgy nyilatkozott, hogyha benne a krisztusi szeretet már két-három százaléka megvolna, a világ legboldogabb embere lenne. Hát, igen: szerénység, szeretet, a megbocsátás képessége, mily emberi és emberfeletti tulajdonságok az erő, az erőszak századában. Itt tartottam a gondolataimban, amikor a templomi orgona fals hangja visszarántott a jelenbe, mert kismisén voltam éppen, és Zoltán atya prédikációja, bibliai idézetei után az orgonista hölgy véletlenül mellé ütött egy billentyűt, talán még a magvas gondolatoktól elrévedve.
Igyekszem elmélyedni, ilyenkor messze az időkbe tágul a múlt horizontja, és résnyíre szűkül a jövőmé, de az a résnyi fény mindent betölt bennem. 

x

 A Svejkben Katz, az ittas tábori lelkész így ripakodott rá a szószékből a katonákra, amikor azok nagyon vakaróztak a misén 1915-ben, ”a lelki üdvösségeteket keressétek, ne a tetveket, elkárhozott bagázs." „Nagyon csípnek, Atyám”, kottyintotta közbe Hasek málé Svejkje. „Kuss, a misén nem pofázunk,!" - harsogott a lelkészt játszó Agárdi Gábor. Valamit még akart mondani, de a kiabálásra az álmából felriadt kántor játszani kezdett az orgonán, eltévesztette a zsoltárt, azt hitte, még a kocsmában van, és a Schneider Fánit billentyűzgette. Így aztán nagy egyetértésben a lelkész és a gyülekezet együtt zendítettek rá a kuplerájos dalra. Hiába, ezek a csehek, ezek a bohém atyafiak tudnak, tudtak valamit. Már megint elkalandoztam. Miért nem tudok a Miatyánkra jobban koncentrálni, és az miért nem tud rám, ránk?       

x

Privát credo

Uram. Te tanítottad meg az embert imádkozni, hozzád szólni, de érzed, hogy a monoton, mechanikus, átélés nélküli ismételgetés mit sem ér belső metamorfózis nélkül. Ezért most saját botladozó, dadogó szavaimmal fordulok hozzád a Te szellemedben. Kevélyek a föld nagyjai, Istennek képzelik magukat és hatalmukat korlátlannak, azt hiszik, övék a világ, az ország, gátlástalanul hajszolják a dicsőséget, pedig mindez a Tiéd, miképp a Mennyben, úgy itt, a Földön is.
    Tépd ki lelkemből a folytonos elégedetlenséget, a kínzó vágyat a még többre, hogy érjem be adományaiddal, add meg a mértéktartás képességét, legyek elégedett azzal, amim van. Nagy az én vétkem, önzőn saját örömömet hajszoltam akár másoknak szenvedést okozva. Add meg a kegyet, és bocsásd meg vétkeit hívőknek és a hitetleneknek is, hogy parancsaid szellemében ember módjára élhessenek, ne törjék meg a világ harmóniáját, ne mérgezzék a lét édes mézét. Szabadíts meg az ellenségeskedéstől, a harag körforgó láncreakciójától, a gyűlölet pusztító és önpusztító mételyétől. Sokszor azon bűnükért korholunk másokat, amelyeket mi követtönk el ellenük. Másokért, szeretteimért esdeklem nálad. Sokszor segítettél a bajban, és én észre sem vettem, szóltál hozzám, de én befogtam a fülem, szépet és jót mutattál fel előttem, elfordítottam a fejem, megérintettél a szellő lágyságával, leráztam magamról, mert kevély az ember és sokszor megátalkodott az önmegvalósítás féktelen tébolyában. Gyengeségnek tartja az alázatot, pedig az alázathoz kell a legnagyobb erő, de már erőtlen vagyok támaszod nélkül. Adj türelmet a sors csapásaival szemben, és gyógyítsd meg az én lelkem. Akár üres a templom, akár hívekkel telve, hozzád zarándoklom, és hajlékomba is magammal viszlek. Lelkem ajtaja nyitva előtted, bűnbánatom ablakai kitárva. Legyen meg a Te akaratod, hisz másképpen nem is lehet!

  Míg magamban mormolom imám, nyolcvanhárom éves barátom, Béla korát meghazudtoló, zengő baritonján zsoltárokat énekel. Tán követném a példáját, de már rég oda a nótás kedvem, a hangom  elgyengült, azért a végén, a Himnusznál, azért én is bekapcsolódok.

x  

    Még reggel, nyolc óra tájékán, miután befejeztem a vállalt mindennapi félórás munkámat, és bezártam a „hivatalomat", megjelent nálam a kísértés János barátom személyében, aki sakkozni tért be hozzám. „Ma csak kilencig játszunk, az első harangszóig”- közöltem vele. Így is lett. Teljetek ezzel vasárnap délelőttök, egy kis munkával, játékkal, imádsággal, írással, olvasással, békével.

     Délután, amikor e jegyzetet írom a januári napfényben fürdő üvegteraszomon, a nyitott ablakon át vértelen szúnyogok tancolnak be hozzám, déli szél söpri ki az ereszcsatornából az ott rekedt nyírfalevelet, csak ritkán látom gomolyogni a havat, hideget jelző, fekete kányarajokat. A virágoskert  nem a hótól fehér, hanem a hóvirággal egyszerre nyíló pipitértől, itt-ott az orgona rügye feszül, de tudom, nem marad el a tél.

   Ha esik az eső, és a nap is süt, cigány veri a feleségét. Ha meg jól megy a sora, jobb idők járják, leissza magát, és a gyerekét veri, mert majd rosszabb idők jönnek.  

2023. január 21.