Egy árnyék az ablak előtt, esős délután,
magányos napjain vajon mire vár?
Arca ráncos, haja ősz, megfogta az idő,
de szívesen elmeséli, régen ki is volt ő.

Motorral járta a világot, egyedül vagy bandában,
élte az életét vagány gondtalanságban.
Az erdő adott menedéket, ahol ázott, fázott,
börtönévei alatt szabadságra vágyott.

Megláttalak fent az interneten,
azóta hiányzol, én drága kedvesem.
Egy üziben írtam, mily szép a szemed,
és te smájlival nyugtáztad üzenetem.

Rózsákkal szórtad meg inboxomat,
és postaládám egyre csak dagadt.
Vettem azóta még több tárhelyet,
legyen hova küldened a műszíveket.

Repce virága,
oly délcegen sárga,
szerelmesen néz fel
az alkonysugárra.

A Nap ölelné,
de nagy a távolság,
csókot dob, s küldi
mosolysugarát.

Érintené is,
de mert el nem éri,
az esti szelet
szépen megkéri,
ölelje helyette
a kedves virágot,
vigye el néki
a szerelmes álmot.

Fehér liliom illatozik kertemben,
Tavaszt hozza minden évben.
Nyíljál hát, liliom, szép virágom,
A szépséges színed megcsodálom.

Fehér virágszál emlékeimbe fűzve,
Kitől kaptam, szívembe zártam örökre.
Drága, jó László öcsém ajándékként adta,
Ha kinyílik, szívem mindig boldogítja.

A szegény ember megbecsülte,
nélküle csak az éhség volt, mi nem kerülte.

Otthon éhes szájak nyúzták,
ekéjét nagy ökrök húzták.

Vetett földbe érte magot,
mit előző évről gondosan elrakott,
ha majd kikel, látja a napot.

Aztán évközben naphosszat csak kapált,
mígnem az éj sokszor leszállt.

Most kell, hogy szerelmesen dalolj,
s e dallammal szívemig hatolj.

Most kell, hogy selymes szoknyád fodrait lengesd,
s közben szívem gitárján, lelkem húrjait pengesd.

Most kell, hogy idebújj hozzám közel,
mint mikor pirkadat után a melengető napfelkelte jön el.

Langyos már a tavaszi szél,
virágoknak halkan mesél,
csalogatja rügyeiket,
színes, apró gyöngyeiket.

Fagyot elűz havasokon,
patak csordul hegyoldalon,
szalad kora reggeleken,
jeget olvaszt ereszeken.

Harmatvizes hajnalokon
rigó fütyül fenyőágon,
üdvözli a kikeletet,
farsang űzi el a telet.

Szemünkbe tűzött a Nap,
kezem arcom elé kaptam.
Átöleltél, hagytam,
és szinte egyszerre fordítottunk hátat
a Napnak, a tónak, és minden másnak.

Átöleltél újra, egymást néztük,
szemünkben öröm és vágy, és hála,
szívünkben, mint a tó hulláma,
lüktetett, élt, ragyogott
a szerelem áramlása.

Tudod, nem írtam még a puszikról,
mikor arcod, arcom előtt táncolt,
és kerested azt a pontot,
amelyik még nem kapott bókot,
mert amikor te rám néztél,
minden porcikámat mókásan becéztél,
szemembe gyémántcsillagot meséltél,
arcom gödreibe fülig szerelmes lettél,
fürtjeim halk sóhajoddal érintetted, lágyan,

Mindig mondtad: - „Mutassunk példát!”

Megszokott utamat járom, szakad a hó.
Mégis szívemben napsütés, ragyogó.

Látom a túloldalon a kicsi üzletet,
hol nem is oly rég,
egy forró nyári hétköznapon,
délelőtt volt, vagy talán dél,
szemünkbe csillámport szórt a jókedv,
és te oly boldogan nevettél.

Felettem fellegek, azt írod, nem kellek.
Induljak el egy hosszú úton, nélküled?
Mennyi szép hónap áll mögöttünk,
nem is oly rég még a tóban fürödtünk,
örök szerelmet ígértél, megfőztél.
És most csak azért, mert kifestettem a körmömet,
képes voltál utcára tenni engem és a bőröndömet.
Az is lehet, hogy esni fog,
kéne esernyő, és egy vándorbot.

Dél-Budai estikék égen,
a házak fölötti ösvényen,
dalolva sétált a Hold.
Vénusz fénye kedvesen
mellette ragyogott.

Vonzotta szemem ez a szép páros,
érezte szívem, már nem magányos,
mert ki e két lámpást az égre helyezte,
annak szíve mindig szeretettel telve.

Várom az időt!
A tegnap már elmúlt.
De a holnap talán még érkezik.
S ha eljő, itt lészen, és új reményt ígérve,
lelkem zimankós oldalára
a fényt szívembe ülteti.
S jönnek immáron jobb napok,
a múlt sáros útjait már nem járom végig,
s nem nézem vissza könnyes két szememmel
rabságban élt napjaim.

Ma új csillag született ott, a Hold körül

Amikor méteres hó esett,
az égen fényes csillagokat láttunk,
fiatalok voltunk és gondtalanok,
az életről volt ezernyi álmunk.

Amikor figyeltük a felhőket,
arcokat és alakokat,
fiatalok voltunk és gondtalanok,
nem hívott haza a filmsorozat.

Napjaim egy másik csendben élnek,
itt már várakozás az élet,
elnémul minden gondolat.
Szívdobbanásom hallom csak.
Befelé nézek, nagyon mélyre,
mégis fellátok, fel, a magas égre.

Ott várnak ők, az angyalok.
Mellettük mind, kik szerettek,
úgy lennék már veletek!
Vajon mire szán még engem a földi lét,
Hol fény ölel itt, hol a sötét.

Amikor a tó vizéből
feléd integetnek a csillagok,
és a szíved mélyén
egy apró nap felragyog,
az a csend,
amit akkor hallasz,
én vagyok.

Velem vagy reggelente,
könnyben fürdő arcomon,
a némán folyó, szerteágazó

szerelempatakon, és partjain,

a szavaid gyöngyéből kikelő,
égszínkék virágokon.