Ezen a forró nyári éjszakán
szerelmes szívem csak rád várt.
Szenvedélyesen ölelj most át,
érzem szíved gyorsuló dobbanását!
Egy ilyen fülledt nyári éjszakán
szerelmes szívem te is érzed tán.
Mindenem neked adom,
szerelmedet én cserébe
tőled kapom.
Tudom, Te is szeretsz oly régóta már,
nem voltál boldogabb soha talán!

Kaktusz olyan különleges virág,
versírásra kedvet ad, inspirál.
Tüske szúr, mint kit látni sem kíván,
de mit szívből ad, szeretetvirág.
 
Szára nincs, a vastag törzs táplálja,
hetekig a párkány díszvirága.
Rózsaszínnek színárnyalatával,
kelyhéből néz sárga bibe bája.
 
Házi cica, ha mellette pihen,

Születésnapod közeleg,
Gondolataim sorban gyűlnek.
Mit is írjak kedves, szép emléket neked?
Közös, szép emlékekre emlékezek.

Szavak nélküli kapuban állok,
vén fák ágai suttognak,
a nap fénye köztük átragyog,
ősi titkokkal biztatnak.

A tűz körül megáll a világ,
lelkem lángjai fellobbannak,
a szikrák vigyáznak rám,
s én követem ősi utamat.

Történt egyszer, nem is oly rég,
Hogy az égen új csillag kélt.
Felragyogott, visszatérő,
Csillag élete ismétlődő.
Erőt gyűjt, hát halványodik,
Egy év múlva, a sötét égen,
Kitörése fényesedjen.
Nyári égbolt alatt vándor,
Szemed gyönyörködjön látványától.

TM

Csendmanó hintán ring ide-oda,
holdfényből fonta kis sapkáját.
Nem szól, csak dúdol, nincs zenebona,
majd becsukja lassan ablakát.

Piheg a ház, az ágyban a párna,
bújik a csend hűs paplan alá.
Szuszog az este, halványul árnya,
csillag sem fénylik, nem csacsog már.

Mit kérnék, ha lehetne, pontosan nem tudom,
de magam előtt ezt látom, ha szemem behunyom,
hogy szeretnék békét, szép új világot,
egymás mellett jól megférő, sok boldog országot.

Az öregek nevető gyerekeknek mesélnek,
és nem gyűlnek felettük sötét fellegek,
a földön nem lenne más, csak örömkönny,
és mindenki szép ruhába öltözzön.

Megannyi számtalan szebbnél szebb gondolat,
mely elvetélt a hosszú, gyötrelmes, szenvedéssel töltött évek alatt,
most visszatekintve öregen,
egyet s mást már másképp csinálnék, úgy hiszem!
A világ megváltozott,
az ifjúság nem érti, mi miért sírjuk vissza
azt a régit!
A gondolatom messze száll ma,
néha jó lenne, ha idő egy kicsit megállna!

Rossz álom kísért sötét éjben,
suhanó árnyak, nincs menedék,
a néma csend felébresztett,
mintha valamit megéreznék.

Egy kapu nyílik a falon,
függönyön túl a titok bújik,
idegen arcok, de mind ismerős,
álmomba egy emlék kúszik.

Lágy fény a fák között,
csendben ringó gondolat,
egy titkos eldugott helyen
a lélek messze szárnyalhat.

Ott, hol nem köt tér, sem idő,
csak képzelet sodor tova,
színekből szőtt halk rejtekű
álomvilág színpada.

Ahol minden szó és dallam élt,
egy perc, mi végtelenné vált,
a holnap sem oly távoli,
és már semmi nem fájt.

Üzenem a világnak,
ellenségnek és minden barátnak,
kik szép szavaimban hibát találnak,
szeretni jöttem el közétek,
egyszerű szavammal az Életről mesélek,
mielőtt még elfelejtenétek,
szeressétek egymást,
a Szentlélek szavát szívetekhez közel engedjétek.

Ma megint láttalak,
mert felvetted angyalruhádat,
hogy felidézz egy napot,
melynek délutánján,
a melegtől olvadozva,
kedves szavaid hallgatva,
a távolból, forróságtól sóhajtozva,
ott voltam lélekben veled,
hol délelőtt
még képedet festetted,
és láttam, amint elmesélted,
most az árnyékban húzódtál meg,

Holdfény sző hálót a lombok közé,
ezüst híd vezet a végtelenbe,
az est csendjében csillagok ragyognak,
mindent rábízva a képzeletre.

Lassan köd hull a völgybe,
ősi, elfeledett mesét regél,
eltakarva a csillaglámpást,
vezet a láthatatlan felé.

Lassan kihuny a hold ezüstje,
suttog az erdő, a sötétség lehelete,
fák között fények táncolnak,
a ködön át lelkek hajolnak.

A csend beléd mar, mint ősi varázs,
szólít oda, ahol nincs már határ,
de a csillagok szeme mindent lát,
hívlak, suttogja, míg világ a világ.