Én nem akarok fejemre ünneplő babért,
kíváncsi szemek tüzében hamuvá égni,
csak dalolni csendben önmagamért,
és csak az Istennek földig meghajolni.

Babérkoszorú hogy állna ősz fejemen?
Nevetne rajtam ez a hazug világ,
a babért a levesben jobban szeretem,
és eltörölném a hamisak torz mosolyát.

Ha az utolsó napomon még tudatomnál leszek,
Egy szűz-fehér papírra írom fel a neved.
S míg várom, hogy kinyíljon nekem az ég
Elkortyolok egy üveg zamatos Chardonnay-t.

S míg a pohár csókjától lassan  elernyedek,
Megkérem Istent, frigyünket áldja meg.
Míg a papírlapot veled egészen teleírom,
Az utolsó csepp bort a szádról még lecsókolom.

Az árnyék átölel, de sosem enged szabadon. 
A gyertyaláng kicsi, de fénye áttör a falon.
A sűrű ködben elmosódik minden út, a táj. 
A hajnal fényében ragyog minden, mint a kristály.
Törött tükörben ezer darabra hullt az arcom. 
Tiszta vízbe nézek, egy új arc... fényesnek látom.
Zárt ajtó mögött hallgat a múlt, de a kulcs a kezemben:

Kigyúl az ablakokban
a fények villódzó sora,
megáll még a zaj is
egy röpke pillanatra.

Karácsony illata száll,
szívekben a várakozás,
napról napra közeledik
a béke, s vele a megnyugvás.

Az asztalnál más a szó,
szebben csillognak a díszek,
a színek halk üzeneteket
a lélek mélyére visznek.

Ki segít a népnek, ha üres a keze,
ha dolgozik némán, még sincs sose tele,
az asztal, a zseb a holnap reménye,
és rátelepszik a csend súlyos terhére.

Ki segít a népnek, ha elfogy a szava,
ha kérdez, de választ nem kap többé soha,
ha az igazság nehezen értelmezhető,
és csak félelme nő az ígéretektől.

Csend érkezik a reggeli fényben,
párás ablakon kúszik át a nap,
megpihen egy pillanatra minden,
s a rohanó idő most lassabban halad.

A szív ilyenkor halkabban dobban,
mintha hallgatná a világ szavát,
az ébredő nap arany porában
megszelídül minden tegnapi vád.

Csönd van, és a fényben
megpihen a táj,
az asztalon gyertya ég,
mely karácsonyra vár.

Összegyűl sok lélek,
mint égen a csillagok,
a pillanat erejétől
mind megszépül, felragyog.

Az ünnep itt lakozik,
szavak közt, a szemekben,
meleg mosolyokban,
az áhítat csendjében.

Voltak karácsonyok,
mikor sírtam.
Szinte a fára ránézni sem bírtam.
Hárman ültük már csak körül,
szívünkben még friss emléked élt legbelül.

Az élet ott, a szobában
mellettünk oly gyorsan elhaladt,
s én közben felnőttem egy perc alatt.
Sajnos, akkor már utánad csak a könny
s a néma csend maradt.

Oly gyorsan futnak fölöttünk az évek,
szívünk még szeretne pár boldog évet!
Fájdalom, hogy egyre fogyunk,
pár baráttól idén is búcsúztunk!
Fájdalmunk határtalan,
elvesztésük pótolhatatlan!
A régi barátok nagyon hiányoznak,
remélem, föntről ők minket látnak!
Megöregedtünk és ez a tény,
már megkopott a régi fény!

Az éj sötétje halk szavakkal hív,
gyertya fényében táncot jár a szív.
Szélben megzizzen fenyőág s a jég,
csendben várjuk, hogy szikrázzon az Ég.

Négy kicsi láng, fényes, mint négy remény,
meleget áraszt, s hordoz tenyerén.
Elárasztja lelkünket advent s fény,
a szeretet lesz bennünk az erény.

Itt állok egyedül, a vízpart szélén, 
ahol a vízcseppek már nem kérdeznek. 
Alattam a kavicsok emlékeznek 
régi és új gondolatok ösvényén.

Láttam szerelmet, csendet és néma gyászt, 
bús elengedést és vidám nevetést, 
víztükörben szikrázó vad jelenést 
s fergeteges percnyi tiszavirág nászt.

A nap ragyogva kúszik az égre,
tündék ébrednek nesztelen,
szárnyuk csillan ezüstként az égen,
aranyfény simít végig a réteken.

Fák között titokzatos szél susog,
patak csobban, hívogat, mesél,
kavicsok közt vízcseppek táncolnak,
apró lábak neszeznek, hangjuk el sem ér.

Lassan kúszik bennem a csend,
mint falhoz tapadt fekete penész,
nem fáj, csak megtelepszik,
és belülről emészt.

Szó, akár csorbult kés,
szívemben apró repedés,
és mire ráeszmélek,
az árny már csupa nevetés.

Lassan kúszik tovább a csend,
már a falban szétterült,
először csak finoman behálóz,
majd cseppjeivel telehint.