(Halottaink emlékére)

Este, mikor a gyertyák csendben égnek,
lelkünk lágy húrjai másokért zenélnek.
Tárd ki hát a szíved, és nyiss a mának,
és ne adj esélyt most az elmúlásnak.

Ma végtelen az éj örök, hű szerelme,
miénk lesz ma este a jó tündérek lelke.
Bánatos a mosoly, de csupa-csupa jóság,
nem vendég ma nálunk a földi valóság.

Mivé legyek,
ha üldöz a kétség,
mivé legyek,
ha ordít a fáj?
Gyermekszívemben
diadal dúl,
s Anyám bölcsőmet
már nem ringatá.

Kétkedve várom
a hűs, őszi reggelt,
itt lakik bennem
a bánat, ki társ,
félek kinyitni
ablakát szememnek,
redőnyt húz rá
a csend, a magány.

Hova jöttök keresni engemet?
Nem látjátok, hogy nem itt vagyok?
Elmentem egy szebb s jobb világba,
Nézzétek a csillagot, én amott vagyok.

A gyertya lángja szívetekben égjen!
Nem mécses kell, mely széttörik,
Emlékezzetek a lelki szemetekkel,
s szeressetek, ha nem is vagyok itt.

Temetői csendben halkan lépdelek,
száraz faág a talpam alatt megreccsen.
Krizantém csokrom
Édesanyám sírjára hozom.
Hideg márványváza, melybe virágom teszem,
imára kulcsolva kezem,
némán könnyezem.
Hiányzol jó anyám énnekem, míg élek,
úgy érzem, velem vagy, így nem félek.
Gyertyák égnek, könnyeim hullanak,

Szívemet
vasmarokkal tépi az élet,
szorítja erősen,
olyan, mint egy rám rótt ítélet.
Nincs menekvés, hiába már minden,
szívem elvérzik csendesen.
Úgy érzem, megcsalt a remény,
az élet velem kőkemény.
Vágyálom nekem a boldogság,
egy percre velem volt,
de gyorsan tovaszállt.
Szívemben oly nagy a fájdalom,

néma csend és örök, meghitt tisztelet
gyertyák fénye őrzi végső álmotok
lelketek már rég nem érez terheket
de én még mindig veletek álmodok

2023. október 31.

negyvenhét éven át mi ketten
együtt jártunk apám sírjához
de három éve már én csendben
csak hozzászoktam a síráshoz

te is elmentél, apu hívott
s én maradtam árván, egyedül
csak a lelkem fájón ordított
akkor is, s most is csak menekül

Régi úton járva emlékezem,
magamat látom ott sétálva,
hazafelé az iskolából,
táskámat kezemben lóbálva.

Soha nem volt semmi sürgős,
lassan, játék közben ballagtam,
meg-megálltam a patakparton,
víz csobogását hallgattam.

Gyere, ölelj át,
csendesen, némán,
nem kell a beszéd,
a sok ámító szó,
mely semmire nem való.
Ölelj, szoríts magadhoz,
érezzem a szíved lüktetését,
és lássam a szemedben
a vágyad ébredését.
Ne szólj, csókolj,
mézédes csókoddal
oltsd el szerelemre ittas,
végtelen szomjamat,
ne alkudj meg a múltbéli sorsoddal.

Vágyódom kedvesem,
ó, miért is?
Tátong a hiányod,
látni még az űrből is.
Szeretni szeretnélek,
ó, miért is?
Ki tudja,
Ámor csalfa nyila eltalált engem is.
Vágyom érintésed,
ó, miért is?
Testem, lelkem beleremeg a gondolattól is.
Szerelem, szenvedés,
ó miért is?
Kín és tüzes szenvedély,

Az édes bor árkot vájt a torkomon,
tüzet szított a szédült képzelet.
Agyamban már új világok nyíltak,
íriszembe árulkodott pár fénylelet.

Eladtam akkor ott józanságomat.
A kufárság piacának önző tündérei
nem mutattak nekem másik kiutat.
Betemettek önnön elmém örvényei.

Azt hiszed, ismersz, á dehogy,
csak az indulataimat látod és komor haragom.
Meg azt, ahogy szeretem vagy nem szeretem ezt az életet,
de nem látod igazán, milyen is vagyok.
Nem látod, mekkora bennem a világ,
nem hallod szívem szeretet ritmusát.
Nem látod komor arcom mögött a valódi szépet,
csak a fájó, buta, tettetett szürkeséget.

Riadt kutyák kertek alatt
keservesen vonítanak,
talán rosszat álmodhattak,
ki tudja, mert nem hallgatnak.

Lelkek járják a vidéket
holtak napján csendesen,
keresik az életüket
elhagyatott helyeken.

Holdvilágnál halvány fényre
sátor borul, ködlepel,
nem lelik a nyugodalmat,
békétlenül hunytak el.

Állok a temetői csendben,
fenn sírnak az égiek,
szürke fellegek szállnak,
a fákat a viharos szél rázza.
Kezemben a virágcsokor,
szeretteim sírjára rakom,
könnyezve néznek rám
a hófehér krizantém ázott szirmai,
ők is átérzik fájdalmas veszteségeim.
Imára kulcsolom a kezem,
az eső áztatja mindenem.
Sírnak fent az égieg,

Bacchus, vigasztalan, hosszú volt ez a nyár,
De a tőkék közt hamar új vigaszt talál.
Érett gyümölcse a közeledő ősznek,
A szőlőskertek vígságot szüretelnek.

A csúf világ gondját jó lenne feledni,
A bronzszínű őszben jobb életre lelni.
Vígságtól hangosak ősi szőlőskertek,
Nektárban fürdenek az aranyló szemek.

Korán van,
de újra itt a reggel.
Látjátok?
Véget ért az éjjel.
Elvitte magával
messze a múltat,
hogy szeretni kell,
mondta a napnak.

Mosolyogjunk,
mert így szép az élet.
Tisztán nézzünk mindenkor
egymás szemébe.
Szóljunk,
de ne bántsunk senkit,
a reggel még ezt is
- intőn - megemlíti.

Ó, te szép Madár! Csak szállsz ágról ágra,
Törött szárnyad nincs senki, aki meggyógyítsa,
Nincs senki, aki védne a hideg, fagyos hótól,
S melengetné szívedet a gondtól és a bajtól.
De szállj csak kis Madaram,
Repülj fel az égig,
Szállj szabadon, s ne nézelődj annyit,
Mi látni való volt itt, a lenti zöld mezőkön,