Rózsaszín felhők úsznak az égen,
tündérek szállnak virágzó réten,
soha nem esik, mégis zöld minden,
betegség, halál, többé már nincsen.

Álmodhatsz magadnak egy szép világot,
selyemcukorkás boldogságot,
mindent, mi kellene néked,
mindent, ahogy kellene élned.

Mily kórság ette lelkét ennek a világnak,
itt már alszanak az angyalok, hogy nem vigyáznak?
Mi történt az emberrel, miért ilyen balga,
nem tudja, hogy kezében a nagyvilágnak sorsa?
Miért engedi, tűri a Teremtő,
miért nem szól, hogy ember ébresztő!
Önmagadnak ne légy ellensége,
jóra teremtettelek, békességre.

(A gyönyörű magyar könyvek alkotójához)

Gondolatban látom, ahogy munkálkodsz,
Szíved, lelked a könyvben benne,
Hogy örömet szerezz új könyveddel,
Az írókat, költőket így ünnepelve.

S elkészül a mű, kincs minden sora,
Aki kezébe veszi, azt mondja, csoda.
Öröm a szívnek, csoda a léleknek,
A köszönöm szó kevés az embernek.

Őszi tájon veled megyek,
Barnul a dió, s levél pereg.
Fácán rikolt, csibéit hívja,
Nem jön válasz, nagy riadalma.

Fogoly szalad, párját félti,
Megnőttek már az ő csibéi.
Kukorica sárga tenger,
Megérett a cső, törni kell.

Szívemben úrrá lett a fájdalom,
miért nem tudok segíteni annak,
akinek szüksége lenne rá oly nagyon!
Gonosz és kíméletlen ez a világ,
szegény embereknek
a megélhetése is gond már.
Szeretnék segíteni,
de nem tudok,
pedig a szívem vérzik érte
oly nagyon.
Éheznek,
hisz a nyugdíj oly kevés,
beosztani nagyon nehéz.

Borzongva, remegve fázik a lélek,
szívemben reszket a vérem,
mégis remélve élek.
Hideg, őszi eső kopog a rideg bádogtetőn,
akire várok oly rég egyszer, talán újra eljön.
Lassan lehullik az utolsó levél is a fákról,
avarszőnyeget fúj az őszi szél a bokrok aljáról.
Itt a hideg, szívem vacog,
kedvesem, ölelj át,

Vannak még igaz, gyógyító emberek,
Kiknek az esküszó szent és becsület,
Kik önmagukból úgy adják a legtöbbet,
Ahogy azt csak lélekből, tisztán lehet.

Elfogódás nélkül fogadják a betegeket,
Ítélkezés nélkül figyelik az embereket,
Kik hozzájuk fordultak gyógyulást remélve,
Mindnek elárulja kínját megtört tekintete.

Hiányzol minden percben,
de benne vagy minden levegővételemben,
ha vállamat simogatja a lágy őszi szél,
tudom, velem vagy,
érzem, rólad mesél.
Hiányzol reggel, délben, este és éjjelente.
Szívem neked adtam már örökre,
kérlek, szeresd, ne tedd tönkre!
Hiányzik a kedves szavad, a mosolyod,
a simogató, ölelő két karod,

Beleégtél a szívembe, 
feledni én nem tudlak,
míg az égen a bárányfelhők
szép sorban elsuhannak,
addig szívem azt üzeni neked már,
hogy téged egyre vár és vár.
A kék ég alján egy szürke fodros felhőből
égnek könnye alászáll,
őszi avar száz színén
az esővíz cseppje ezüstösen csillog ám.
Könnyeim az esővízzel keveredve hullanak,

Gyűszűnyi öröm
élet a köbön
uram én megköszönöm
fogtad a kezem
tápláltad hitem
még dobban a szívem
mindenem adtam
a pofon mit kaptam
terajtad csattan
valamit kerestem
hitem megleltem
aztán elcsesztem
de büszke vagyok
nyomokat hagyok
jó ember maradok
nem kértem sokat
csak áldásodat

Narancsos alkonyban néma árnyak,
hullámok simogatják lábukat,
a nap utolsó sugarában állnak,
mely elhozza végső álmukat.

Búcsúznak a földi élettől,
holt lelkek ők, magányosak,
nem látják a földi szépséget,
aranyhomokot és sirályokat.

Fuvallat,
mely arcomat simítja lágyan.
Gondolat,
ami szívekbe szállhat.
Hópelyhek
csillogása a téli fényben.
Levelek
hullása az őszi szélben.
Szivárvány
ébredése az égen.
Hold
ragyogása az éjben.
Virágok
futkosása a réten.

Meddig megyek még
a sárban tántorogva?
Meddig gyaláz még
az élet engemet?
Tán mostoha gyermeke
vagyok én a létnek?
Kit csak üt, de soha
meg nem szeret?

Rozsdás lett a kapu,
alig engedett,
kulcsa, ki tudja már
mikor, elveszett.

Minek kéne zárni,
rég nincs ott már semmi,
értéktelen minden,
mit el lehetne vinni.

Ami kincs ott maradt,
már csak nekem számít,
emlékeket őriz,
és szívemet fájdít.

Nem keresem azt,
ki sose hív engem,
nem hiszem, hogy ettől
bús dalt kéne zengnem.

Meg vagyok nélküle,
megmaradt a mosoly,
mindegy, hogy az barát,
vagy egy hűtlen rokon.

Ha eddig nem keresett,
nem is hiányoztam,
nem zokogom éjjel teli
párnám magányomban.

Leteszem verskoszorúm,
Leteszem szomorún.
A haza hős fiai hantjára
Emlékezek versvirággal.

Október hónap, te hősök gyásza,
Emlékeztetsz minket az örök fájdalomra.
Aradi tizenhárom vértanúságára,
A nemzet miért borult gyászba.

Mikor világra jöttél,
nem szóltak üstdobok,
legfeljebb a szoba
lámpája pislogott.

Talán nem is vártak,
nem örültek néked,
nélküled is nehéz,
bús volt már az élet.

Hiába, te sosem
voltál benn a tervben,
cseperedtél mégis,
mint gyomok a kertben.

Kezdődnek a hideg napok,
keresem a nagykabátom,
jönnek a hajnali fagyok,
elküldeném, még nem várom.

Öreg hölgyek évszakával
kiegyeznék egész évben,
langyos őszi éjszakában
maradhatna voltaképpen.

Itt kellene velem éljen,
míg színeit megcsodálom,
hova siet, nem is értem,
most kereshetem a kabátom.