Emlékeim összetörték,
Napjaimat elcserélték,
Hitegettek minden jóval,
Áltattak sok hamis szóval.

Se éjjelem, se nappalom,
Se tegnapom, se holnapom,
Minek lenni, minek élni?
Meg kell egyszer úgyis halni.

Nem halnék én, nem sietnék,
Ráérnék még, itt maradnék,
Itt maradnék boldogságra,
Elmegyek az Úr házába. 

Pajkosan együtt suttogok a cikázó, őszi széllel,
Testvérként ölelkezem az öregedő tölggyel,
Orcámat színesítem a hajnali rózsa fényével,
Talpamat összesimítom az áldott anyafölddel.

Őszi szél borzolta fák tövén,
megbújik a hajnali fény,
harmat csillog a fű hegyén,
lassan felkúszik az árnyék.
Ébred a nap sugara,
a kies tájat beragyogja,
felszárítja a harmat könnyeit,
mindenkit jókedvre derít.
Ó, te drága napsugár,
szereteted ontod már
szeptembernek derekán.
Puhán, lágyan arcunkat simogatod,

Gyűröm az utat magam alatt,
A fölkavart por a szemembe mar.
Lábam alatt pár elveszett pillanat,
A távolban sötétlőn készül a vihar.

Már enyhül a nap ereje,
itt van szeptember közepe,
enyhe szellő játszadozik vidáman a sárguló falevelekkel.
A Balaton vizén fodrozódnak a hullámok,
szállnak a hófehér vitorlások,
vijjongnak a sirályok,
itt az ősz,
mindenki érzi a csontjaiban,
jönnek az őszi frontok,
s mi visszasírjuk a nyár édes csókját,

Harcoltak, mert fizettek érte,
akkor is, ha az életüket kérte,
öltek, ha a pénzért ölni kellett,
mindegy, asszony volt, férfi vagy gyermek.

Hitték páran, sebezhetetlenek,
vigyáznak rájuk messzi istenek,
de sebesülten, bénán jöttek haza,
nem köszönte meg senki, soha.

Lassan elbúcsúzik a nyár,
színesbe öltöznek a fák,
harmatosak a reggelek,
kellenek a pulóverek.

Dermedt légy az ablakomon,
gesztenyében botladozom,
már jól esik a déli nap,
hívogat egy üres pad.

Fényében arcom fürdetem,
csendességben elmélkedem,
kihozza apró könnyeim,
szerteszét gurulnak gyöngyeim.

Mit súg a levél a fának?
Isten áldjon, engem várnak.
Felkap engem, tovavisz a szél,
Bús elmúlásról nekem beszél.

Köszönöm, hogy védtél,
Karjaidba öleltél,
Köszönöm az életet,
Hogy veled élhetek.

Elbúcsúzok tőled,
Oly szép volt az élet,
Lehullok a földre,
Száram elhagy örökre.

Forrását veszített patak,
csak a száraz meder maradt,
utolsó cseppje elszaladt,
frissítő vize elapadt.

Hova lett a mesevilág,
elhervadt a búzavirág,
betonszáraz kemény kóró,
minden sárga napraforgó.

Zöldjét hullató erdő,
kékjét sirató felhő,
minden homok, sivatag,
gyere vissza kispatak.

Nem szólsz egy szót sem,
mégis érzem.
Szemed írisze
mindent elmond nékem.
Két karod kitárod,
ölelésem várod.
Én édes szerelmem.
Két karod kitárod,
ölekésem várod.
Én édes szerelmem.

Nélküled is van élet, azt hittem,
de én bevallom, nagyot tévedtem!
Szívem megszakad naponta százszor,
rájöttem, nem bírom elviselni a hiányod.
Minden ész érv hiába,
szívem fájdalmában ordít az éjszakába,
a hold sajnálkozva néz le rám,
vigasztalni ő sem tud már.
Nélküled fáj az élet minden perce,

Szivárvány ragyogott fel a szeptemberi égen,
Ölelve hegyeket, völgyeket szépen.
Üzenetet küldtem a szivárvánnyal néked,
Találkozunk még ott, fenn a magas égen.

Eső cseppje hullott, nap felragyogott,
Szivárvány az égboltra futott.
Ha láttad ragyogni szép színeiben,
Reményt vitt neked sárgában, pirosban, zöldben.

Forgatja fürgén fejét,
nézi, hol jár az estebéd,
ott él, ahol ember nem jár,
csak a félénk bagolymadár.

Kóbor lidérc itt heverészik,
őrként idők végeztéig,
régi rom az erdő mélyén,
rejtve áll sok éve békén.

Azt kéri, mit elvettek tőle,
fut a beszakadt háztetőre,
bekukucskál a tört ablakon,
tort ül száraz deszkahalmon.

a hangod után futok
mely hang nem vész el
mely fülemnek oly ékes édes dallam
s eljátssza szívem legszebb muzsikáját e dalban
a te hangod mely kimondja nevem
és ennek hallatán megnyugszik a lelkem
röppen
szökken
itt magamban futkos
simogat engem a te selymes puha hangod
elfeledtet velem minden fájó emléket