Költők, ti meglátjátok a szépet,
halljátok a halkan fújó szellőt,
az égen a szivárvány kapuját,
a finoman fodrozódó felhőt.
Ti lelketekben hordozzátok a jót,
a magasztos szavakkal teremtést,
megmutatjátok vak szemeinknek
az élet csodás rejtelmét.
Szeretitek a ragyogó napsütést,
ablakon kopogó esőcseppeket,
a gyorsan rohanó időt,

Elmondom nektek szép mesével, egyszer láttam, összetalálkozik ősz a széllel.

Mikor a fecskék tovaszálltak,
hirtelen vége szakadt a nyárnak.
Egy erdőszélen szembetalálkozott az ősz s a szél.

Odasúgta ősz a szélnek.
Veled többet nem beszélek!
Minek rontasz úgy a fáknak?
Hullik levél, törnek ágak,
nem jó ez így senki másnak!

(Brucsek Józsefné, Jutka,Juci)

Oly ritka a csend,
az a puha, rezzenés nélküli,
suhanó, néma pillanat,
amiről nem szólnak szavak,
csak a szíved dúdolja, zümmögi,
mert valahol, nagyon mélyen
bennünk lakik a csend hangja.

Magam keresve kérdem,
ki vagyok én, hol van a helyem?
Tükörbe nézve, egy arc.
Benne, ha nem mozdulok is,
él szemem.
Íriszén hol öröm, hol félelem.
Hetvenöt év, ez már történelem.

*

Ma régi levelek kerültek kezembe.
Szüleimhez szólók, és testvéreimnek.
Kicsi gyermek voltam, még alig tizenegy,
amikor elkezdtem írogatni őket.

Isten házának kertjében

2024. november 5.

TM

Azon a napon nincs benned
szándék, sem elhatározás,

2023. október 29.

TM

Mikor megszülettünk, észre sem vettük, s felszálltunk egy olyan vonatra, mely ki tudja merre tart.

Ez az Élet vonata.

Utunk, nem tudni, hány sínen fut majd, milyen gyönyörű tájakra, s hány szíven át vezet.

Milyen hosszú lesz az út, ez mindenkinek más, nem tudhatod, hány megállónál látsz majd integető kezet.

Halkan pengettek egy gitárt,
bűvös hangja messze szállt,
a kis szökőkútnál turbékolt egy galamb,
és megszólalt a távoli harang.
Nyíló virágok között sétáltam,
meg-megállva szépségüket csodáltam,
ma oly jó volt velem a világ,
hallottam egy régi melódiát.
Kedves, szép emlék egy nyári napon,
csillogó fények játszottak hajadon,

Mikor hasad a hajnal, ébred az erdő halkan.
Ég alja vörös, virrad, első napsugár villan.
Rezzen egy faág halkan, madárka dalra fakad.
Mókus odúból inal, ágról ágra át illan.
 
Röffen vaddisznó nagyot, oly meleg még a vacok.
Homály egyre kevesebb, erdő máris fényesebb. 
Tisztáson virág ragyog, öreg róka andalog.

Mikor a napot eltakarják sötét fellegek,
egyedül ballagsz a hóban, nincs, ki rád nevet,
e ködös reggel a szél se lengedez,
s közben a
szomorúság járja át lelkedet.

Mikor megérint egy kéz,
szeme rád mosolyogva néz,
s szívedben mindent megigéz,
vele a boldogság kapuján belépsz.

Mikor a tó hullámzó vizén megcsillan a fény.
Látod a lombkoronát, ahogy a napsugár töri át.
Az ember felkapja fejét, ha megérzi az esőnek szelét.

Hullócsillag tűnik fel a sötét egen,
mikor a Hold fénye táncol a tengeren 
Olyan jó érzés lesz úrrá minden emberen. 

Ha majd föld takarja testemet,
s eljönnek ködös reggelek.
Megérzem jöttöd, s álmomból felkelek.
Mikor kijössz hozzám, nem kell a sok virág.
Hogy elmentem, nem dőlt össze a világ.

Az erdőt s mezőt járom most is én,
mint a Bakonyban annak idején.
Ott születtem egy kis faluban,
a Somlóhegy lábfején.
S egyszer majd ígérem, visszatérek
még földi létem idején.

Mit súg a levél a fának?
Isten áldjon, engem várnak.
Felkap engem, tovavisz a szél,
Bús elmúlásról nekem beszél.

Köszönöm, hogy védtél.
Karjaidban öleltél.
Köszönöm az életet,
Hogy veled élhetek.

Elbúcsúzok tőled.
Oly szép volt az élet.
Lehullok a földre,
Száram elhagy örökre.

Hozzád bújok, édes kedvesem,
válladra hajtom őszülő fejem.
Ugye, érzed, ahogy a szívem dobog,
velünk a szerelem aranyhintója robog!
Ölelj át, édes angyalom,
csókodra vágyom oly nagyon!
Kezed lágyan simogat,
úgy érzem, ez csodás varázslat,
ereinkben izzik a vér,
szívünk csodás éjszakát remél!

Szeretni tiszta szívből, igazán,
nem nézni, mit szól hozzá a világ!
Szerelmes szavakkal elhalmozni,
az égről a csillagokat mind lehozni.
Minden perc róla mesél,
szíved húrjain egy csodás dalt zenél.
Vágyad lángol, sír érte,
már a szívedet elérte,
ez lett kettőtök végzete,
s azt mondod, így is megérte!