(férjem: Vincze Ferenc névnapja)

Szomorúan ébred a hajnal,
Eső cseppje kopog az ablakon.
Neved napja lenne ma,
Hull a könnyem, jól tudom.

Megpihentél messze Szeged városában,
Ott jár veled gondolatom.
Szeretett városodban köszöntenek a harangok,
Megálmodójuknak, ma érted zúgnak.

Akinek a lelkében szeretet van,
Az segíti embertársát a bajban.
S a szeretet gyógyítóvá válik,
A tudás megerősödik kis kortól nagyig.

Ilyen lelkű a jó orvos,
Szeretete az emberek iránt fontos.
Mire megnő, s orvossá válik,
Szívvel, lélekkel gyógyítja betegek sokaságait.

Harcolni az életért
hatalmas feladat,
gyógyítani szenvedőt,
kell hozzá akarat.

Adni neki reményt,
legyen miben hinni,
hitet, ha már nem hisz,
és vele együtt bízni.

Mosolyogni őszintén,
kezét kézbe fogni,
hagyni, hogy a félelmét
meg is tudja gyónni.

Egy egér a fűben
magokat keresgél,
szimatol, majd megáll,
néha így körülnéz.

A vadász jól elbújt,
hogy ne vegye észre,
fel ne figyelhessen
a közelgő vészre.

Messziről figyeli
minden mozdulatát,
szimatolja bőszen
lába lenyomatát.

Nappal mosoly az arcomon,
ne lássa senki, mi a szívemnek fáj nagyon.
Éjjel zokogok érted,
mert nehéz nélküled.
Szeretnélek,
de nem lehet,
az életem tovább így nehezen mehet.
A messzeségbe veszett minden reményem,
tudom, hiába zokogok, nincs esélyem.
Volt egy villanás boldogság veled,
mely örökre bennem ég,

Csodálatos öröm ért minket,
megszületett Hanna, Katarina,
a másodok dédunoka!
Köszönjük drága Roland unokánk,
hogy megérhettük ezt a csodát.
Boldogságunk határtalan,
nekünk ő a legszebb baba.
Szülei büszkén ölelik,
ő biz a szemükfénye nekik.
Nőjj nagyra, Te piciny leány,
rajongva nézünk Terád.
Szép szemed, ha ránk nevet,

Kis tisztáson járva, apró csodát láttam,
Két fenyőfa állt ott az őszi napsugárban.
Törzsük egymás felé dőlt vágyakozva,
Szerelmüktől az öreg Hold is elpirulna.

Tűleveleikkel izzón, zölden felragyogtak,
Megsúgták titkukat a fénylő csillagoknak.
Ágaik, mint szerelmes karok összefonódtak,
Gyökereik a föld alatt egymásba gabalyodtak.

ó, mily csodálatos színkavalkád
rőt, sárga, barna és néhol még zöld
lenyűgöz, hiába is tagadnád
ősszel a legszínpompásabb a föld

2023. október 2.

Mérlegeljük, mi jó nekünk,
Jobbra-e, avagy balra,
Nézzünk szét a nagy világba',
Induljunk-e harcba?

Induljunk-e fagyban, hóban,
Jeges utakat törjünk-e meg?
Vagy dobjuk le láncainkat,
S menjünk előre, menjünk-e fel!?

Fel a dombra, fel a hegyre,
Minél magasabbra érni,
Elérni a csillagokat,
S nézni, nézni, nézni!

Arcodra fagyott a sápadt bőrszín,
Ajkadról eltűnt a csábító varázs,
Hideg testeden verejték gyöngyöz,
A félelem heve fut rajta át.

Mély gödröt ásott szemeid rettegve néznek,
Hallom hangodat, sikolt felém a bűntudat,
Labirintusban kószál ím a lelked,
Reménytelenséged már-már felakaszt.

zörgő, tarka avarszőnyegen csak a bús szél susog
sárga, piros és barna ruhába öltözött a föld
meztelenre vetkőzött fák ágain kis mókusok 
árva faleveleket kergetnek, végleg itt az ősz

Rám zárta ajtaját a magány,
Innen ki, se be nem juthatok.
Mit érdemlek én a sorstól,
Istenem, most megmutathatod.

Szomorú csendben telnek
Ünnepek és hétköznapok,
Csak a természet nyújt erőt,
De ott is a csend eluralkodott.

Szomorú arcú párok,
boldogtalan emberek,
ráncokban a bánat,
látszanak a jellemek.

Üres tekintetek,
mosolytalan száj,
látszik, hogy legbelül
valami nagyon fáj.

Fröcsög a düh másra,
mondja az igazát,
legyen az valós,
vagy éppen kitalált.

Őszi fák csupasz ágaival játszik a koraesti szél,
lassan lehullik minden levél.
Színes avarból a fák alá szőnyeget borít az őszi, süvítő szél.
Reggelre vár idő és tér,
amíg dideregve a nap,
a hideg hajnalokon szépen, lassan felkél.
Álmosan szárítja fel a hajnali harmatot
a gyöngyfüzérekként csillogó pókhálók