Domboldalon volt egy kis ház,
deszka kerítette körbe,
udvarán, míg tyúk kapirgált,
tisztára volt söpörve földje.

Rózsa illatozott a kapunál,
várta a vendégeket,
a színes hajnalokat,
és a csillagos estéket.

Kis pad a fal mellett
sok történet tudója,
most vidáman énekel,
rajta egy kabóca.

milyen erőt sugárzó a természet
a nap, a hold, az éj és a csillagok
s ha a fényüket látod, az enyészet
feledésbe merül, mint az illatok

2025. február 4.

Szeretem a csöndet

Kavicsot dobtak egy tóba,
hogy az eső elálljon.

Már olyan sokat éltem,
adtam, de sose kértem,
engedek helyet másnak,
átadom magam a csoszogó,
vénséges elmúlásnak,
de arra kérlek, édes Istenem,
olyannak adjad imádott helyem,
ki arra szintúgy érdemes,
és ad valamit ennek
az ostoba világnak.
Én csak picinyke jót akartam,
de ebbe egészen belehaltam.

TM

Csöndben születik újjá minden, ami benned van

Hajnalban fényszórók vágják az éjt,
egy város ébred, gépzaj. Gyűrődik a fék.
Neonkeresztek villódznak fent,
valaki lép a küszöbön idelent.

Nincs jászol, sem csillag, pásztor se jár,
csak egy utcán élő, rongyos kabát.
Szeme, mint égő mécsesek mélye,
csendben figyel, nem veszi senki észre.

Ha meghalok, ne hozzál virágot,
Részvétet se adj, ezek bolond álmok.
Ülj le a síromra, nézz bele a Napba,
Az, hogy ki voltam, csak az Isten tudja.

Csak játéka voltam az ember fiának,
Reménye csak egy leendő csodának.
Nevessetek, mikor sírom betakarják,
Dobj reám földrögöt, meg egy "Isten hozzád".

Tudom, sokszor fájt az élet,
Messze szállna már a lélek.

Egy kis lazítás

Olyan jó, ha van, akinek elmondhatod mindazt, ami bánt,
akihez odabújsz, ha elfáradtál,
aki megértően letörli fáradt arcodról az izzadságcseppeket,
és féltőn átölelve megnyugtatja háborgó lelkedet!
Olyan jó, ha édes csókját ajkadon ízleled,
és karjába zárva érzed, még mindig szeret!
Olyan jó érezni a mindennapok taposó malmában,

Úgy simulok bele a nagyvilágba,
mint tenger, a partjának karjába.

Egy pillanat minden, az idő pereg,
közben sokszor a szív megremeg.

Csak úgy repülnek a napok,
s velük az évek,
egyszer a temetőben találkozunk megint, félek.

Nappalok után újra éjek.
Vajon van még mit reméljek?

Peregnek a percek,
kint az erdőn, a lábam alatt vizes talaj serceg.

A lila fák holdudvarában...

Elkísér majd az egész életben,
s ha elhagy, az sem lesz véletlen.

Ott lesz veled ugyanúgy, egy virágos réten, a szerelemben,
mint a gyászban, egy hideg veremben.

Megfogja majd két kezed,
s a bajból a kiúton így vezet.

Lesz, hogy majd felcsillan, máskor úgy érzed, elszáll.
Pedig hidd el, akkor is, valahol rád vár.

Ősz volt, hullottak a falevelek.
Meghatódva tervezni mentem.
Emlékeim mindig visszatérnek,
Elém jönnek ifjúkori alkotó képek.
Mikor még összetartott az ország,
Mikor pártok meg nem osztották,
Mikor bankok nem gyötörték a népet,
Volt jövő, az lakott, ha épített.