Eljött hát idén is az október, 
csodálatos, simogató, napfényes a reggel.
Szép napok jöttek,
ölel a napsugár,
oly jó így élvezni még a nap aranyló, éltető sugarát.
Kis hazánknak szép tájain megérett
a sok-sok gyümölcs, szőlő,
lesz bőven jó pálinka, és lesz a szőlőből majd a finom nedű.
Ne késlekedj, drága barátom, igyunk egy kupicát,

Rám kacsintott a kora hajnal fénye,
A nap álmosan felkelőben,
Mintha függöny mögül nézne,
Úgy mosolygott a köd tengerében.

Fák közül egy árva rigó füttyent,
Így köszönt nekem jó reggelt.
Szép nap van ma virradóban,
Ősz aranyát szórja, szórja.

Vágyom az ölelésed,
de el nem érlek,
mégis reszketve kérlek,
szívem, lelkem ne hagyd cserben,
hisz te is vágysz a szerelemre.
Oly sok a szenvedés, tudom és érzem,
ezért most az Istent kérem,
adjon végre vissza nékem.
Érzem, szeretsz,
de ritkán mondod,
pedig oly jó lenne gyakrabban hallanom.
Fáj a szív, mely érted dobban,

Már hiába sírok, ordítok, nem hallja senki,
gyűrött lepedőm izzadságcseppjei
az éjszakai vergődésemnek tanúi.
A fájdalom, mely egyre tépi testemet,
lelkemet, nem szűnik.
Hol a lélek beteg, a test is az lesz,
örök érvényű igazság ez.
Test és lélek egy egész,
ha az egyik beteg, a másik is elvész.
Nincs kiút, nincs, ki ad vigasztalást,

Nézz fel az égre, mikor földig ér az éjjel,
csodáld amit látsz, légy tele reménnyel!
Érzed már, hogy mily apró is az ember,
és tele van örökös ősi vak gyűlölettel.

Keresi, kutatja folyvást a származását,
de nem veszi észre a teremtés csodáját.
Pedig csak a végtelenbe kéne belenézni, 
és az életet kéne kicsit jobban szeretni.

Az alfáig nem lehet már visszatérni,
Újrakezdeni sem érdemes.
Kordák közt haladni kell,
Változtatni már felesleges.

Égszínkék álmok közt
Születtem e világra,
Mások örömére, boldogságára.
Minden szépen haladt és haladt.

Később villanytalan szobában
Csak a sötét éjszaka és 
Viharban süvöltő fák
Tekintettek néha rám.

Hova lett a múló idő, nem lelem,
elnyelte valami hatalmas végtelen,
eltűnt, csak kergetem, keresem,
merre van a jövő, érkezik, teremtem.

Magamnak a sorsomat álmodom,
nem mindegy, siratom vagy táncolom,
a boldogtalanságom gyászolom,
vagy a boldogságomat számolom.

Itt hagytad a papucsodat,
mondd csak, nem hiányzik?
Az a gúnyos kis mosolyod
valahol még a fürdőben ázik.

Az ágy alatt találtam a süket csöndet,
sóhajod összegyűrve a lepedőre tapadt.
Kerestem, mi az, mi belőled enyém lett,
de csak az érintésed az, mi itt maradt.

Oly elvadult ez a világ,
nem számít, ki vagy, a sárba vág.
Lehetsz te költő, festő, író vagy bármi más,
van, hogy kialvatlan a szemed,
s a hajad kóc,
az életed színpadán így is te vagy a bohóc!
Mit hagytál magad után e földi létben?
Jut-e neked valamilyen érdem,
vagy eltűnsz a semmiben, mint oly sokan,

Itt van már az augusztus,
fenn az égen egy felhő sincs,
égetve süt a nap perzselő sugara
a sárgán izzó búzatáblára.
Kis hazánknak csodás földjén
megérett a búza.
Ring a búzakalász a nyári szélben,
táncot jár a pipacs és a búzavirág
a tábla szélében.
Kecsesen ring a pipacs tűzpiros szoknyája,
ahogy táncol a kékszirmú búzavirággal.

Az élet csírája lüktet szívünkben idebent,
és forr bennünk a féktelen élni akarás.
Megélni szerelmet, a múltat és jelent
úgy, ahogy még nem tette azt senki más.

Gyönyörű lelkünk a tétova időben
pillangószárnyon suhan át nesztelen.
S míg millió remény gyúl ifjúi szívünkben,
létünk benne örök, s a szeretet végtelen.

Izgalmas téma minden egyes laikusnak,
vajon, mi lehet a műtő ajtaja mögött?
Vajon megfelel-e minden a valóságnak,
amit régebben láttunk a képernyő előtt?

A gondolatot nagyon gyorsan tett követte,
s eldöntöttem, végére járok a dolognak.
Belebújok én is tehát a kék köpenybe,
s felfedem minden pillanatát a titoknak.

Bús, borongós őszi hangulat,
hűvös kézzel lelkemben kutat.
Hová futott el napfényes nyarunk?
Rőt avarágyon lassan ballagunk.

Messze szálló ökörnyál
mutatja, ha a pók útra kél,
elviszi új hazába,
új tájra az őszi szél.

Hajnali harmatgyöngyök,
szivárványt fest rá a nap,
és ez olyan csodaszép,
csak az nem látja, aki vak.

Agancsok csattogása
megtöri a csendet,
szarvasbikák harca és hangja
az egész erdőben zengett.

Pereg az óra, repül az idő, homály fedi emlékeink.
Szép a virág, szép az erdő, de ki öleli gyermekeink?

Ki öleli, ki szereti, ha majd elmegyünk?
Ki csókolja homlokukat, ha már nem leszünk?

Elmegyünk, s ők itt maradnak,
csak emlék leszünk
- semmi több!
S elhitetjük önmagunkkal, tán így örökké élhetünk.

2023. október 11. 

Az Ősz hideg szele lengedez,
Arcomba csapkodja hűs haját,
Még nincs tél, de én már fázom...
Nem ölel senki - át.

Néha még tágra nyitja szemét a Nap,
Sóhajtozik nagyot a réten,
Reggel és este a Köd barátja
Szomorúan néz rá a Csöndre.

Sötét, hűvös az októberi éjszaka,
fázik a muskátli virága.
Sötét fellegek az égen esőt ígérnek,
lassal elered, és az égből éltető
esőcseppeket permeteznek.
Avar alján dértől csúszik reggelente
színesre festett falevél,
bogárkák százainak ez most a menedék.
Október van, visszafordíthatatlanul itt az ősz,
öregszünk mi is,