Egy kis szerelem, mely mindenkinek kell,
egy kis szerelem,
amely a lelkünkben új reményt kelt.
Egy érzés, mire minden szív vágyik,
egy édes csók,
egy ölelés,
pár halk suttogó szó,
melyet hallani oly jó,
hogy téged szeretnek,
és nem kell soha más,
hogy nem múlik el soha
ez a csodálatos varázs!
Egy édes érzés,

- A csönd is egy dallam,
ragyog ezernyi sugallatban...

Kaktusz olyan különleges virág,
versírásra kedvet ad, inspirál.
tüske szúr, mint kit látni sem kíván,
de mit szívből ad, szeretetvirág.
 
Szára nincs, a vastag törzs táplálja,
hetekig a párkány díszvirága.
rózsaszínnek színárnyalatával,
kelyhéből néz sárga bibe bája.
 
Házi cica, ha mellette pihen,

Gyermekkorom legszebb nyara,
eldugott kis faluban,
döngölt, földes, kicsi szoba,
takarítva gondosan.

Libatollas meleg párna,
szalmazsákos vetett ágy,
kormot hintő fényes lámpa,
ablakban a holdvilág.

Gerendáról száraz virág
potyogtatta szirmait,
hallgatta az esti imát,
őrizte a titkait.

Az Idővonalak tejútrendszerében
ősi világok mutatják
meg magukat.

a széllel.
Nézd:
ahogy
libben ezernyi
falevéllel

égett a színpad, tombolt a közönség
eggyé vált a színész, a föld és az ég
rezgett a levegő a tapsvihartól 
a közönség tombolt az ámulattól

a taps nem csitult, bár kihunyt minden fény
a színész élte pompa, sikerélmény
elismerés övezi minden szavát
betanult szerepeit, mozdulatát

Ősi szellem arra kérlek,
támogasd a Magyar Népet,
halld a szívem s én a tiéd,
ébreszd fel mindenkiét!

Csöndben születik újjá
minden, ami benned van,
és igen... ilyenkor szótlan
az ember...

Az univerzum akkordjaiban
a kiteljesedett
létezések ragyognak.
Egybeolvadt világokat
simogat a szél.

Esőtáncot jár a szél,
csónak ring a tó vizén,
fa ágára madár száll,
dalol lombok illatán.

Esőtáncot jár a szél,
vándorlegény sosem fél,
szívében a napsugár
meséli, hogy merre jár.

Esőtáncot jár a szél,
ezüst haján szép az éj,
égbolton a csillagok
kinyitják az ablakot.

Azóta szomorú a tavasz,
s más a nyár is.
Halványabb még a napsugár is.

Azóta üres a nappal,
s álmatlan az éj.
A szív azt súgja,
boldogok ott fent, ne félj.

Azóta szomorúbb az ősz,
s hidegebb, sötétebb a tél.
Lelkünkön átjár a metsző hideg szél,
miközben Rólad mesél.

Urai ők a vidéknek,
őrzik a tájat,
láttak jönni gazellákat,
zebrákat, sok százat.

Ha eljön az ideje,
kergetőznek egyet,
az elejtett húsból,
mindannyian esznek.

Addig hemperegnek,
árnyékban pihennek,
vagy játszadozó
kölyköket figyelnek.

Városomban voltam,
de nem találtam haza,
nem volt ismerős
a sok ház és utca.

Bolyongtam, kerestem,
mindhiába mentem,
otthonom nem láttam,
sehol rá nem leltem.

Emberek árnyait
távolban véltem,
hiába siettem,
utol nem értem.