Hátát az idő görbíti,
kosarában gondjai súlya,
vállait terheli a múlt,
ólomként földre húzza.

Sétál lassan, komótosan,
arcán ezernyi a ránc,
megáll, kicsit megpihen,
szemében még az akarás.

Öregségét fáradtan cipeli,
lelkében parázs pislákol,
egy régi dalt dúdolgat,
mi emlékeiben fellángol.

Lépteiben az évek zaja,
kacaj, könny, veszteség,
de minden reggel újra felkel,
mert a fényben ott a reménység.

Örökségét így mosolyogva cipeli,
mert tartja valami belül,
míg szíve egyet is dobban,
ő az életnek addig örül.

TM