Te verőfényes októberi Budapest,
Ereidben lüktet az ország.
Láncait ledobva vonul a diákság,
Éljen a SZABADSÁG!
Ezer torok kiált.

Tömeg egyre dagad,
Fojtott keserűség fakad.
Nincs megállás, nincs kegyelem,
Mint kiáradt folyó,
Dördül a tank és a golyó.

Egyik nap öröm,
A másik nap bánat,
Az idő halad,
De meg nem állhat!

Ma szegény vagy,
De holnap talán gazdag,
Ma alig bírod,
De holnap talán jobban!

Egyszer csüggedsz,
Kétszer fáj,
Háromnál állj meg!
Ne menj tovább!

Egyszer így,
Másszor úgy,
De nem lehetsz mindig,
Mindig csak szomorú!

Már nem az vagyok, aki voltam,
Én már el nem gyengülök!
Az élet terhe lehúzta a vállam,
De mégis... hűen cipelem őt!

Farkasokkal kellett szembe néznem,
Démoni erőkkel vívtam csatát,
Fojtogatott mindennap a sírás,
Amikor orvul támadtak reám.

Őszi fák közt ballagok
Elkísérnek ők, kicsik s nagyok
Ágaikat nyújtják az ég felé
Sóhajuk a lehullott leveleké

Elsárgult levelek zizzennek lábam alatt
Lassuló lépteimmel visz a gondolat
Fáj ez a magány, s az elszállt idő
Lelkem csendjében a szomorúság nő

ült az utca hideg kövén, kopottan, csendben
csak a kezét nyújtotta néha esdeklően
kék szemében deressé vált könnycsepp csillogott
egy régen elmúlt szép világról álmodozott

már nem is hallotta gyomrának vad korgását
már nem érezte kezén a fagy harapását
elgémberedett tagjai cseppet sem fájtak
gondolatai már egy más világban jártak

Én már nyugdíjas vagyok,
teszek, veszek, mosogatok,
sütök, főzök,
horgolok, kötök,
örülök, ha hozzám jöttök.
Festegetek, verset írok,
persze, amit egészséggel bírok.
Dédunokáknak mesélek,
figyelnek is rám éberen.
Csillog a szemük énrám,
boldogabb nincs nálam senki talán.
A virágaimat is szeretem gondozni, nyesni,

Poros falon lóg egy üres képkeret,
jobb sorsot képzelt el szegény keret.
Pókháló szövevénye veszi körül,
aminek ő nem nagyon örül.
Üres már a régi ház,
hol ő is jobb sorsot kapott tán.
Ő volt akkor régen a fő helyen,
benne az ifjú pár ragyogott a fényben.
Mindenki megnézte, ki megfordult a háznál,
dicsérték a pár csodás mosolyát.

Mit tettetek a jövő nemzedékkel?
A gyermek keservesen zokog,
Sír anya, vagy apa után,
Nem esik meg szívetek a könnyek láttán?

A gyermek ártatlan lélek.
Kicsi szívét nem kíméltétek.
Mindkét szülő szeretetére vágyik,
Kis szívét kegyetlenül gyötritek.

Ha majd itt leszel egyszer, talán velem,
s az arcodat forró ölembe temeted,
és majd érzed a vágyam ütemes dallamát,
mely feléd száll.
Én akkor letörlöm homlokodról
a gond verejtékcseppjeit,
és elfelejted majd a világ által neked okozott sebeid.
Átadod magad a boldogság mámorának,
s kiisszuk együtt a szerelem vérvörös bódító borát.

A pókháló fogságában reszket a lélek,
a testem beteg, már alig élek.
A vágy tüze még életre kelne,
de belátja, már semmi esélye.
Szétfoszlott remények,
ködfátyolos éjjelek,
vajon, még mit remélhetek,
meddig élhetek.
Szerelem nélkül mit ér az élet,
ha nem szerethetsz,
s téged nem szeretnek,

Még süt a nap,
de már hűvösek az esték
és a hajnalok.
Várom,
hogy eljössz hozzám egy ködös napon,
hogy újra szálljak veled szabadon.
Szerelemtől ittas bódulatban,
oly boldogan,
átlépve a tér és idő végtelen határát,
hol többé nincs akadály.
Várok oly hűen,
mint galamb a párját,
ki mindig vele együtt tárja szét

Szép gyermekkor,
vidám élet,
de jó is volt akkor élnem.
Nem volt semmire se gondom,
pedig volt min gondolkodnom.
A homokba oly sokszor rajzoltam,
a pajtásaim ámuldoztak rajtam.
Bogáncsból építettünk házat,
benne apró bútorokkal,
evvel játszottunk a unokatesókkal!
Közel volt az erdő hozzánk,
mi boldogan fára másztunk,

Amida G. festőművész kiállítására

Ott pirosult a házak mögött, a
dombokon át a messzit ölelte.
Minden övé lett. A sok ág közt törött
a fény árnyéka, a nyár melege.

Az ősz. Vele zenél, a szél hegedűje
sokszor halkul, de bömbölve tör, zúz
majd lágyan újra csendesülne,
a nem várt hideg vele jött, nagy úr.

Találtam egy hidat,
de nincs alatta patak,
kiszáradt a víz,
többé már nem szalad.

Deszkája megkopott,
kicsit meg is rogyott,
kéz a korlátján már
többé nem hagy nyomot.

Zöldes bársonnyal
benövi a moha,
a fényes szegeket
megeszi a rozsda.

Hideg szívben
hideg a vér,
fagyott a mosoly,
fagyos a kéz.

A lelke reszket,
fázik, didereg,
teste az ölésbe
beleremeg.

Öl szóval,
öl gondolattal,
tettei gonoszak,
rosszindulatúak.

Gyilkos az ösztöne,
ördögi a szeme,
gyűlölet szülte őt,
a démonok Istene.