Behunyom a szemem,
és érzem, itt vagy velem, válladra hajtom őszülő fejem,
te csendben, lágyan átölelsz,
s fülembe súgod, mennyire szeretsz!
Messze vagy, és hiányzol már nagyon,
ezt őszintén megvallhatom!
Várom, hogy újra lássalak,
a két karomba zárjalak!
Szeretlek téged, kedvesem,
nélküled mit sem ér az életem!

Még nem búcsúzom,
még itt vagyok,
szeress, ha még kellek neked,
ha úgy érzed, jó még velem,
ha hiányzom, és vágysz még rám magányos éjszakán!
Még nem búcsúzom,
még itt vagyok,
bár messze vagyok tőled,
nekem te nagyon hiányzol,
hiányod megszokni sosem fogom, nem is akarom!
Süt a nap, és csodálatos szép kék az ég,

A határtalanságon túli létezés idővonalán új csillagképek születnek.

Hozzád simulva oly szép az este,
szívem a szívedet kereste,
boldog volt, mikor meglelte,
örökre magáévá tette,
s betakarta összefonódott testünket az éj leple!
Szívem sohasem feledte,
amint sétáltunk a tejútrendszerben,
kéz a kézben.
Azóta sokszor újra álmodom,
átölel újra a két karom,
én nagyon akarom,

Várlak ma is, pont úgy, mint régen,
ahogy a csillagok világítanak az égen.
Várlak minden nappal és éjjel,
várom,
hogy mellettem legyél minden éjjel,
mikor a szerelem szívünket feszíti széjjel!
Várlak, amíg dobog a szívem,
amíg nyílik a virág a réten,
és csillag ragyog az égen!
Várlak minden percben, veled lenni ebben az életben!

Ülj mellém és hallgasd a csendet. Ez a nyitja minden kikeletnek.

Elmennek, akiket szeretünk,
s utána már nem oly őszintén nevetünk.
Eszünkbe jut majd sok kép,
egy ismerős mosoly, mely oly szép.

Elmennek, akiket szeretünk,
s ez ellen semmit nem tehetünk.
Marad a sok emlék, mikkel kezemben úgy feléd mennék.

Megmarad egy ismerős illat,
mi még a közelséged hitében ringat.

Lennél-e e gyűrű igaz hordozója,
s hitvesi csókot adnál-e énnekem.
És amikor eljön majd az óra,
fognád-e az Isten előtt kezem.

Lennél-e életem egyetlen meséje,
hol a jó jutalmát valóban elnyeri.
Lennél-e imámnak ájtatos füzére,
mikor az Isten azt csókjával illeti.

Ülök egy vonaton, épp a lányom felé utazom.
Kinézek a tájra, melegség jár át, ahogy vár már a Drága.
Zakatolnak a sínek,
fejemben kavarognak a rímek.
Elhalad utam sok szép tájon,
hogy megöleljem, már én is nagyon várom.
Közelségére mindig vágyom,
akár télen, akár nyáron,
hisz
ő az egyetlen, drága kislányom.

Most már hallgatok, az univerzum mesél helyettem, minden dimenzió itt van mellettem.

Egyszer az időnek meg kellett állni,
nem tudott már tovább szállni.

A saját fogságába esett,
egy vekkerből, mi nem járt,
csak kifelé lesett.

Megtanulta, mi az csak várni,
s egy órásüzlet kirakatában tétlenül állni.

Az utcán sem történt semmi,
hisz állt az idő,
ott sem haladt senki.

Van az úgy, hogy megfárad már a létem,
de amit belém kódolt a csupasz éltem,
azt magamból ki kell, hogy énekeljem.
Még pengetem lantom rendületlen,
bár az időm lehet, hogy ehhez már kevés,
de amíg van bennem csipetnyi józan ész,
addig hadd éljek úgy, mint egy naiv kis zenész,
aki eldalolja minden örömét és bánatát,

Eljön hűvös szelek szárnyán,
novemberi éjnek táján,
minden csillog tőle, mint a márvány.

Ahol fehér lován halad,
zúzmara lesz lépte alatt.
Hirtelen ködös lesz,
s megdermed minden,
vacog a szív is itt benn.

Csend honol a folyó felett,
élettelen lett a táj,
nem vijjog a sok sirály.

Ó, március, te kikeleti varázs,
Ragyog a fény, csábítva int felém.
Érzi-e a szíved, amit én,
Új életre kelt március reggelén.

Ó, mondd, kedvesem,
Érzed már, jön a tavasz csendesen,
Virág nyílik, rügy pattan, ébred az erdő,
Simogatja szívedet a szellő.