Gyertyák fénye mutat utat,
kivilágított temető,
sok emlék e sírok között
eszembe jut, jön elő.

Egy nevető, mosolygó arc,
a simogató, meleg kéz,
egy csésze forró teát,
egy illatot felidéz.

Papucsban és otthonkában
mindig dolgot kereső,
kertjében kiskapájával
puha földet egyengető.

Elcsitult bennem az est nyugalma,
hallgat a sötét éjszaka,
meghalt a kínzó vágy,
rideg, hideg az ágy.
Felsikolt a szenvedély,
neki ma nem jutott esély.
A szem meredten néz a semmibe,
neki sincs sok jövője,
nem perceg a szú sem,
elfáradt, úgy hiszem.
Könnyet ejt a vén hold,
bár nem bolond,
hol volt, hol nem volt,

Szívemből szól az én dalom,
szeretlek téged, édes angyalom!
Te vagy az éjszakám és a nappalom,
minden percem veled együtt élni akarom.
Válladra hajtom a megfáradt fejem,
te átölelsz féltőn, kedvesem!
Hozzánk szállt a boldogság kék madara,
s csodás dalát nekünk dalolta.
Trillája szállt fel az égbe,
s mi boldogságtól hevülten

Jöjj, kedvesem, ölelj át,
én úgy szeretem,
oly szerelmesen, oly kedvesen.
Fonjon körbe a két karod,
ugye, édesem, te is akarod!
Érzem, gyorsabban ver a szíved,
a vágyad is éled, szeretlek téged!
Érzem a puha,
leheletfinom simogatásod,
mellyel a vágyam lángoló tűzbe hozod.
Remegő testem téged vár,
oly jó, hogy ölelsz már.

Őszi rózsa,
halványlila őszi rózsa,
te vagy a szívem hírmondója.
Mondd el, hogy szeretem,
soha nem feledem,
itt van a szívemben,
örökre benn.
Őszi rózsa,
halványlila őszi rózsa,
illatod száll az éjszakába,
elviszi a szél a sóhajom,
éjjelente a kedvesemre vágyom,
róla álmodom.
Izzik a lég,

Mikor gyermekkorra visszatekintek,
Látom édesanyám, édesapám áldó kezedet.
Munkától megfáradt arcotokat,
Lassuló lépteitek, kedves mosolyotokat.

Nem tudtam már minden jót meghálálni,
Értünk, gyermekeitekért fáradozást megköszönni.
Arcotokról letörölni a könnyeket,
Ha néha szomorúságban volt részetek.

csak rohanok a futópadon
előttem egy cél lebeg
tíz kiló leadása után
plusz húsz kilót felszedjek

2024. október 17.

TM

amikor először rám néztél
a szívem rögtön hevesen vert
talán még meg sem érintettél
de pillantásod már felkevert

ahogy először hozzám értél
azt hittem, majd a tűz eléget
de ennyi volt, te továbbléptél
nem vártam mást, őszinteséget

Ha az idő visszafelé járna,
Nap nyugodna hajnalába zárva.
Esőcseppek szállnának fel, magasba,
Pocsolyákból a víz felhőkbe folyna.

Tenger otthagyná kisimított partját,
Folyó megtalálná újra a forrását.
Hajnal helyett alkony bújna át az égen,
Jövővé válna az egykor megélt régen.

Ki a szívemet akarja
Meg kell annak halni
Hogy énvelem
Újra tudjon élni
Ezerszer halni,
Ezerszer feltámadni
Hogy mást már ne tudjon
Sohasem szeretni

Éjszaka egy árny kopogtat,
kint maradtam, engedj be,
ott a helyem az ajtón túl,
nem egyedül elveszve.

Menj dolgodra, nincs itt helyed,
már nem ide tartozol,
neked is az lesz a legjobb,
ha szép csendben távozol.

Ácsorgott még egy darabig,
bebocsájtást nem kapott,
minden ajtó zárva maradt,
hiába is kopogott.

Gyorsan elszaladt ez az év,
tovaszállt az ifjonti hév.
A régi vágy most is itt a szívemben ég,
szeretlek téged, kedvesem, oly rég.
Nekem már nem terem babér,
a tüdőm tiszta levegőt kér.
Az idő minket nem kímél,
nemsokára jön a hideg, fagyos tél.
Az ember mindig szebbet remél,
s nem tudhatjuk,
ki, meddig él.

Elmegyünk,
egy szép nap mind elmegyünk,
itt hagyva földi életünk,
fájdalmainkat letettük!
Elmegyünk,
könnyeket ne ejtsetek miértünk,
hisz várnak,
kiket annyira szerettünk.
Elmegyünk,
pedig még úgy szerettünk,
de mi nem ellenkezhetünk,
már várnak ránk,
és őket keblünkre öleljük.
Elmegyünk,

Ó, én édes hazám, hányszor vívtad harcodat?
Hányszor hoztak fiaid érted áldozatokat?
Hányszor támadt ellened vad ellenség?
Áldoztad hiába hősök szent életét.

Gyászol a lélek, gyászol a magyar,
Nemzeti zászlónk félárbócot takar.
Lengeti őt a vad, nyugati szél,
A hősökről síró fájdalom beszél.

Jön az este,
lassan sötétedik az ég,
lehűl a levegő,
tudjuk, ősz van még.
Túl, messze a hegyeken,
vörösen izzik az ég alja,
a fák lombja lassan aláhull,
és a talajt betakarja.
Levetik lombruháikat lassan a fák,
vacogva kapaszkodnak egymásba már!
Az ősz átfesti szinte egy éjjel a tájat,
így ad neki csodás bájat!

Itt az ősz, egérke fázik,
melegre, ruhára vágyik,
kérdezi a falevelet,
belőled ruhám még lehet?

Sajnos, az én időm lejárt,
száradok, hagyom el a fát,
beborítom majd a földet,
nem találsz itt többé zöldet.

Kérdezi az öreg pókot,
szőnél nekem egy pokrócot,
betakarnám vele magam,
nem fázna meg a négy lábam.