Didergő ujjaim árvasága,
és minden kósza gondolatom
vágyott már nagyon egy társra,
vidám összemosolygásra,
együtt tálalt vacsorára.

Magányomba gombolódva
belebújtam takarómba,
mozdulatlan, mint a fal,
sárba ragadt alvó avar.
Így múltak napok, hónapok,
ti erről mit sem tudtatok.

Ám egy téli délután, rajzóra után,
megszólított a kék pasztellkrétám,
és mint ki kezét angyalok vezetik,
egy angyalt rajzoltam, látod? Ezt itt.

Barna szárnya a földön tartott,
mennyet ígért aranyglóriája,
szeme kékje lelkembe nézett,
és társam lett mindörökre.

Tekintete, mint szelíd szó.
Beszél hozzám, némán, nem hallható,
biztat, elfogad, a jövőbe lát,
belőlem született, nem csak néz,
figyel rám. Beragyogja a szobát.

2026. január 5.

TM