Függönyök mögött a meggyötört tekintetek
Szomjazzák az elveszített, megfáradt életet.
S míg falhoz állít mindenkit a konok idő,
Megtelik múlttal a rozsdás temető.

Ott suttog még a kő alatt a szó,
Mit nem vitt el a szél, mert túl való.
A sírok közt a csend is fájón vérzik néha,
Ráfeszül a világra a holdvilág árnyéka.

De aki látott már sötéten virágzó derűt,
Tudja, a múlt is adhat menedéket, erőt.
Mert az ember szíve, ha ezer sebet rejt,
Mégis új tavaszt álmodik, ha fagy is a kert.

S ha egyszer majd a hajnal újra ér,
És megcsillan az árnyékban a remény,
A múlt porából új, vidám dal fakad,
A világ élni kezd új csillagzat alatt.

Mert nincs halál, csak álmodó pihenés,
A csend is hordoz még szívdobbanást, reményt,
S míg szól a szó, s a szívben ég a láng,
Az élet győz az Isten téridő oltárán.

TM