Karácsonyra nagy könyvet kaptam egy éve,
de üresen, címe: Nagymama meséje,
a régi emlékek hű megőrzésére,
hideg, kemény telekről írok ma éppen.

A szántás, vetés készen lett Márton napra,
pihenhet a föld, a magvakat takarja,
istállók, ólak vigyáznak az állatra,
gondozás csak a gazda szép feladata.

Nos, ezt is megértem. Betöltöttem a 80-at!
Nem gondoltam a sok betegség után.
Számolj egyesével 80-ig, 40-nél már feladod.
Látod, már ezt is hamar megunod...

Az ünnepet családommal töltöttem.
Ők adták a boldogságot s örömet.
Ajándék volt ez a mai nap,
 az idő ilyenkor gyorsan halad.

Fúj, süvít, tépáz
hideg januári szél
vacog a világ

2024. január 23.

Hópihe csillog
száll, táncot jár az éjben
fényben oly szépek

2024. január 23.

Ősz haját kendő takarta,
takaros kis kontyba rakta,
csökkent az éveinek száma,
ha néha egy fodrász levágta.

Az elmaradhatatlan kötény,
mi védelmet borított körém,
zsebében mindig volt valami
finomság, egy kicsi hazai.

Új év köszönt rám a tegnapi Nappal,
fényét lélegzem,
visszatükrözöm megfáradt arccal.
Az elmúlt év napjait hogy vártam én egy éve.
Nem hozott semmi jót, de ezer volt vesztesége.
Most bátortalanul nézek az újévnek elébe.

Nem látlak, de elképzelem,
ahogy hóemberes bögrémben
elém teszed a forró teát,
rám teríted kedvenc takarómat,
ezt a szürke, fehér csillagos puhát,
mellém ülsz, átölelsz, de csak néha nézel rám,
mert meccs van éppen, és a Barca ellen vezet a Reál.

Verseim színes sora
apró kavicsok szivárvány árnyalata.
Minden szó egy színes kavics,
szívemből szóló mesés szín.
Összeköti lelkemet
éggel és földdel egymásután,
mint a szivárvány,
ha rá a nap süt eső után!
Oly tiszták, oly szépek e színek,
lenyűgöző szívemnek, lelkemnek.
Leírom, lefestem, mit a szívem diktál,

Süt a januári nap,
csilingel az eresz alatt
a jégcsap,
cinke röppen ágról ágra,
száll szegényke fáról fára,
magot keres éhes kis begyébe,
felröppen a tiszafa tetejébe.
A tiszafa édes eleséggel várta,
a kis cinkének így tele lett a begye mára,
öröm lett ma az élete,
holnap is jön estebédre.

Dél van, delet harangoznak,
De más ez a harangszó,
Lelke van a dalnak, harangnak.
Más, mint eddig szólt,
Most a” Himnuszt” zengi
Fel az égig, Isten is örül neki.

Dél van, lelke van a harangnak!
Magyarok, hallgassátok, nektek dalolnak
Hegyek, völgyek, Duna is visszhangozza,
Legyen már szívetek, fületek e Himnuszunkra!

Múlnak a hónapok, az évek,
de a testem nem felejt téged,
téged hív, téged szeret.
Lehet reggel, dél,
est vagy éjjel,
minden porcikám téged hív kéjjel.
Téged óhajt, téged vár,
nem múlhat el a perc nélküled már.
Eggyé váltunk egy éjjelen,
neked adtam mindenem.
Azóta nincs nyugtom,
ha rád gondolok, vérem forr,

Arcomat simogatja az esti csend,
mellém ül, érzem,
s én némán kérdezem, 
mivé lesz porszem életem
ebben az eldurvult világegyetemben.
Nincs szó, nincs hang,
és nincs felelet,
csak a templomi csend van,
mi egy pillanatra megszorítja
a kezemet!
A sóhaj, mi keblemből előtör,
könnyíti lelkemet,

Álmomban harcoltam,
de nem karddal, fegyverrel,
csak a rútul rám hömpölygő
éjfekete rémekkel.

Kergettek, én futottam,
de ólom lett a lábam,
ránéztem, mi oka van,
hát leragadt a sárban.

Kezemmel nem találtam
életmentő kötelet,
rám zártak egy rettenetes
kőből rakott fedelet.

Még egy utolsó nap
(UNIÓS csatlakozás 2004. május 1.)

Még egy utolsó nap, olvadunk!
Mindegy akarunk, vagy nem akarunk!
GYŐZELEM! UNIÓ! Kivel, mivel?

A földünk még a mienk,
Alólunk tűnik el!
Versenyben leszünk a semmivel!
Ha bírjuk, igen, ha nem, ELVESZÜNK!
Keserű lesz életünk!!

Öreg kastély, ami szép volt,
még falai állnak,
köztük talán senki más,
csak holt lelkek járnak.

Hova lett a szépsége,
hangulatos bája,
parkjának vigyázott kertje
és sokszínű fája?

Elhagyták a gazdái,
talán meg is haltak,
nem maradtak itt mások,
csak fekete varjak.