A bölcs öszvér sétálgatott,
egy kertbe bekukkantott.
Furdalta a kíváncsiság,
szép almafa, csoda világ,
 
A nagy fán pici almák,
alatta dinnyéket talált.
Épp arra járt egérke,
az öszvér orcáját nézte.
  
Sehogyan sem értette,
gondolkodásra késztette.
mit szeretne az öszvér,
fára akasztani dinnyét?
  

Ha a fáradt leveleket elfújja a szél,
Hívatlanul, hóval beköszön a hideg tél.
Ha majd jégvirág nyílik az ablaküvegen,
Szikrázik a nap fénye egy huncut hópelyhen.
 

Áll még a ház, susognak ősfái a parknak,
ahonnan indult két gyermek, s maradt magyarnak,
áll még a ház, zárt udvarából hol a virág,
már két idősödő férfit körbefog álomvilág,
áll még a ház, kezeik között az érzésvilág.

Viasz testünkre nyomjuk egymás pecsétjét
Mint a megbonthatatlan szerelem jelképét
Bárhová lépnünk hordozzuk egymás lenyomatát
Mindig érezzük a másik visszahúzó útját

Ajkad között maradjon meg a vörös Napgömb
Az ablakrésen beszűrődő csalfa fény
S nekem az emlék mintha gyermekkorombon
Két óriási vörös luftballont fújtam volna fel

A szegény ember sorsa
A földi reménygazdagság
A szegény ember sorsa
Úrnak megtermelni vagyonát

Csakhogy ez az úr nem isteni
Ez az úr a földi kapzsi
Ki hiszi vagyonával
A mennyeit is megszerzi

Gyermekét szerető úr urat farag
A pór földforgató szolgát
Mely a gépezetben csak nyersanyag
Míg az úrfi pompát öröklő hajcsár

sokszor mondtam magamban
sose bízz meg másokban
ne higgy az irigy, önző
és oly álnok szavakban

Peti majom fára mászott
fentről nézni a világot
fa tetején, jaj, megcsúszott
s a farkával kapaszkodott

Ahogyan magunkba zárjuk
Egymás első tekintetét
Örökké visszük annak emlékét
Visszük az első érintés
Ébresztő varázsszavát
A megízlelt másik nem
Már vágyott csodáját
Tested a forró homoksivatag
Vándorútra térek rajta
Én a szomjadat oltom
Nedvesítve a homokszemek
Vágytól sugárzó tekintetét
S a szerelem forrásaiból

Kagylóban feküdtél előttem
Egyre felajzottabban feltörtelek
Ott voltál bent szépséges meztelen
Borostyánban káprázva csillogón
Lefejtettem a megkövült gyantát
Ott voltál a rózsaszín test mámorán
Én elterültem kagylód szép mosolyán
Mint fehér márványkádban
Kagylód édes tavában szürcsöltem
A mennyei étkek andalító zamatát

 A vers, igéző villanás, -
Nem csak inspiráció?
Véletlen kincsek Krőzus gyűjteménye?

Mennyi szín, micsoda varázslatos pompa!
Elvérzik a park több száz éves lombja.
Talán csodára vár, ugyanúgy, mint régen,
hogy képe meg se moccan a víz tükrében.

Én csodát látok, valami gyönyörű szépet,
mikor pihenni vágy a megfáradt természet,
míg búcsúzik a tó vizétől, mind a két oldalon,
gondolkodom, mégis mit álmodhat vajon?

Én még tavasszal nem tudtam, hogy jössz,
hogy ily hosszan minket ünnepel az ősz,
bár hűvös lehelettel érint már a fagy,
de meg nem dermeszt, ha közelemben vagy.

Nap éltető erejére,
Gomolyfelhők vízcseppjére,
Természet frissen kivirul,
Tavaszi zsongás elindul.
 
Fák rügyei kipattannak,
Levelet csak később hoznak.
Kiskertemnek barackfája,
Rózsaszín minden virága.
 
Mintha koszorúslány lenne,
A festőt is megihlette.
Az ezernyi virág nevet,
Lefesti a festő ecset.
 

Békés az este csendes, a hold sarlója fényes.
Égbolt most csodásan kék, a csillagok festették.
Szikrázóan ragyognak, és szerenádot adnak.

Volt egy vitéz nagyon régen
Szolgált ő nagy seregében
De szíve nemes volt, s kegyes
Szegényekkel tettei emlékezetes

Szonett: l5o+n

Tisztelem ki keresi a szépet jót
kínlódva szenvedve és számkivetve
a  szegények közt  lelve a békére
amire a lélek mindig úgy vágyott

Félem ki hitében merev és konok
 vélt igazából semmit sem engedve
tüzeli magát bigott gaztettekre
mert a szíve mélyen megátalkodott.

Ha ülsz, ha állsz, ha fekszel,
Ha szeretsz, ha veszekszel,
Ha maradsz, ha menekülsz, 
Ha csendben csak elvegyülsz,
Ha már unnak, ha hiányolnak, 
Ha szeretnek, ha kigúnyolnak, 
Ha azt hiszed, hogy vége van az útnak, 
Míg mások a havas csúcsra jutnak, 
Gondolatod cikázik sebesen, 
Mert az elméd egy percre sem pihen.