Szeretni és szeretve lenni,
a legszebb érzés így boldogságban élni.
A szeretet nem ismeri a határokat,
átível óceánokat, tengereket, magas hegyeket
és legyőz mindent az önzetlen, feltétel nélküli szeretet.
Mit neki az Alpok, vagy a Himalája,
nem számít az emberek közti távolsága.
A szeretet az életünk legszebb csodája,

Mért loholjak vágyam csalfa képzetében,
S a valóság csapdájában mért merüljek el.
Mért higgyek a világ önző, hazug felében,
Mikor a világvég itt van egészen közel.

Igaz vágyak hazug bolondja lettem,
Megírt a sors, gyűrött, rongyos lapon.
A mondat végén a pontot kerestem,
Szoborrá meredtem repedt talapzaton.

A zengő, örök természettel élsz,
Virágok kelyhében vagy az álom.
Fotóiddal mind minékünk  mesélsz,
Királylány vagy ez igaz mesevilágon.

Megosztod velünk szépérzékedet,
S mi látjuk képeidben a mesét.
A pillanatokba zártad a  szereteted,
Ebből bíz, még oly sok kellenék.

Miért szenvednek ártatlanok,
az öregek, betegek,
maradnak árván feleségek
és apró gyerekek?

Gazdagok játszanak,
eldöntenek sorsokat,
háborúznak, harcolnak,
jártatják a szájukat.

Nagy vígan mulatnak,
míg hullanak fiaink,
végtelen luxusban
csak gyűlnek sírjaink.

A tér didergett, ősz volt és halott,
a fák lehulltak, mint szavak, miket
a félelem szült. És fent valahol
arany kabátban fázott egy ügynök.

Vak ablakok mögött lapult a jog,
s tintába fúlt az igazság szava.
A szó veszély lett, a csend hatalom,
s pénzért hajolt a bírónak kara.

Ugrik a nyuszi, jó nagy a baja,
Elfogyott otthon a répa java!
Sonkát lopna, ha nem lenne túl sós,
Így marad hát a csoki - mogyorós.

A titkok rejtve vannak előttünk,
a kinyilatkoztatott dolgok láthatóak.
A nap, ahogy felkél a hegyek mögül,
S napnyugtával visszatér.

Te mindent látsz, amit más csupán csak néz -
egy harmatcseppben csillan a virágméz,
veled a fák susogó titka, s a nesz, 
lencséd mögött új világot teremtesz.

Nem csak képeket készítesz - de csodát,
a napfény dallá szövi a fák ágát,
hol a csendnek már színe van és súlya,
egy kattintás, az örökké tanúja.

Szeretni és szeretve lenni,
a legszebb érzés így boldogságban élni.
A szeretet nem ismeri a határokat,
átível óceánokat, tengereket,
magas hegyeket és legyőz mindent
az önzetlen, feltétel nélküli szeretet.
Mit neki az Alpok vagy a Himalája,
nem számít az emberek közti távolsága.
A szeretet az életünk legszebb csodája,

A Golgota ormán szelíden állt,
a világ minden bűnéért csendesen kiállt.

Nem szólt, nem vádolt, csak tűrte némán
Isten Báránya, ahogy felviszik az áldozati létrán.

Véres verejték gyöngyözött homlokán, ahogy
a sötétség órája ránehezedett ott, a Golgotán.

De hű maradt az Atya akaratához,
Isten Báránya, a saját végső áldozatához.

Egy szép könyv illata, egy kinyitott ajtó,
lapjai közt álmodik száz elfeledett szó,
benne csodás képek, ragyogó fények,
megfagyott pillanatok egy lapra férnek.

Szépítik a sorokat, visszaadják az érzést,
az erdők színét, a csodás békét,
köszönet értük, a barátnak, a művésznek,
ki lencséjén keresztül ad hitet és értéket.

Volt egyszer egy kéz, amit nem kértek soha,
mégis mindig nyúlt - csöndben, szelíden oda,
ahol könny csordult, s szó már soha nem akadt,
s csak egy simítás gyógyított percek alatt.

Már megint a könnyek éjszínű virága,
Úgy nyílik lelkemben, mint vad fának rózsája.
De hervad levele, de szárad a szára,
Nincs már több vigasz szívem fájdalmára.

Riadtan nézek, délibábot látok,
Két szemem sarkából kiégtek a lángok.
Hamuvá vált rózsaszín pír arcom,
Ott fekszik létem a tűzlángú poklon.

Az öreg a sarokban ült, poharán megcsillant a fény,
halkan beszélni kezdett, kint leszállt az éj.
Nyelve botladozott, kereste a szavakat,
életéről, munkájáról, hogyan ásott aranyat.

Csatában a golyók, tengeren a viharok,
néha alig érteni, magában mit motyog.
Páran hallgatják, ismerik már,
figyelik, amit mond, neki mi fáj.

Anyám hangja lágyan szállt felém,
mint kedves, régi dallam,
édes emlék, kapaszkodott belém.

Arca mosolygott, mint ahogyan régen tette,
a gond elszállt, s a szívem megnyugodott mellette.

Nem szólt semmit, csak nézett rám halkan,
de a tekintetében ott volt minden, mit életemben akartam.

Fény voltál,
lelked fénye tartott ébren,
hogy bizalommal legyek, amikor féltem.

Elmentél,
hogy még fényesebb legyen az ég,
ragyogó lelkeket ölel a messzeség,
hajómban egyedül utazom még.

Bátorítasz,
„fényből szőtt gyöngyöket” szórsz a vízre,
ígérted, szeretni fogsz örökre,
mert az életnek nem lesz vége,
nem lesz vége.

Döcögve, dübörögve,
a széllel szemben dacol,
 - vágtatni próbál vonatom.

Április áttűnő tájait,
kékjeit és zöldjeit issza íriszem,
 - ringatózva nézem.

Varjak serege rebben a zajra.
A szél szárnyára ülve,
 - rászédül fészkére.

De messze még a Balaton!