Reggel az erdőn
éled minden langyos, lágy, simogató szellőn.

Messze száll a madárdal a szélben,
lakói már sokan vannak ébren.

A napsugár melengeti a rétet, ahogy a pára száll fel a magasba,
nem is láttál még olyan szépet.

Függönye mögött legelnek szarvasok s őzek,
lassan lépkedek, hogy ne zavarjam őket.

Huncut kiscica mindig éhes,
nincs étel, mi neki elég lesz.
Szalad és ugrik, mindent felfal,
bajsza tejes, ő egy kis angyal.

Függöny leng és a vázák dőlnek,
pici mancsok sose pihennek.
De ha este elálmosodik,
dorombolva csak hozzám bújik.

2025. március 26.

Pille szökken, és Pille száll,
minden fénysugárra ugrál.
Labdát kerget, lábadba kap,
bajszán kacsint a tejszínhab.
Kis bohócom ő, minden nap.

2024. február 26. 

Bennem dúdol a dal hangodon,
azon a kedvesen zümmögőn,
rezzen a levegő gitárhúrokon,
mélyen szívemben, lágyan pengőn.
Simon és Garfunkel énekel.
És te velük dudorászol, nekem.

Ó, mily messzire szálltál, Angyalom!

Nyári szünetekben, mindennap a strandon,
nem is kellett semmi, csak türcsi a parton,
ajkunk olyan sokszor kékre színesedett,
majd a napon lassan visszamelegedett.

Jó, ha tíz forint volt minden költőpénzünk,
néha a kasszánál ügyesen beszöktünk,
akkor jutott nekünk három gombóc fagyi,
meg az üdítő is, málnás ízű Bambi.

Kolostorban zengő szerzetesi ének,
fogadalmuk az volt, mindig hitben élnek.
Dolgoztak napestig, közben imádkoztak,
szellemük békés volt, sokat mosolyogtak.

Erdő körülöttük őrizte a csendet,
ők pedig szerették az isteni rendet.
Évtizedek múltak, századokká váltak,
csendjük semmivé lett, hangosabban jártak.

Tudod, szíve van a fáknak,
mint minden nyíló virágnak.
A fák is, mint Te, a szívükkel látnak,
nem hisznek senki másnak.

A szívükben kis vörösbegy fészkel,
énekét hallgatja a fa,
s elringatja fészkében minden áldott éjjel.

Egész nap esik a márciusi eső,
a vetésnek ez oly kecsegtető.
Száraz volt, szinte porzott már a föld,
most kivirult és minden oly gyönyörű zöld!
Gyöngyökként gurulnak az esőcseppek szerteszét,
s a szomjazó föld mohón beissza minden egyes éltető cseppjét!
Éled a természet,
rügyeket bontanak a bokrok,
a fák,

A bárpult mocskos asztalán át
láttam a sátán rút pofáját.
Vigyorgott rám, kezében cetli,
elém készült azt letenni.
Az írás kusza nagy betűkkel,
tele bűnnel, tele könnyel.
Életem ott mind leírva,
olvastam mind, de már sírva.
Ez mind te voltál, szólt  nevetve,
pokolra jutsz, nem a mennybe.
Ez a számla téged terhel,

Azon tűnődöm, ki lesz az az egy,
ki megvigasztal engemet?
S hol van életemnek rózsafája?
Hadd ébredjek illatára.

Tán, ha illatára ébrednék,
bezárt boldogságom kitárulna felém.
Vigaszt hozna minden egyes percre,
mi életemből itt maradt e kertben.

Itt görnyedek rendületlenül.
Bánatom e sorokba menekül.
Mennyi, mennyi kérdés, de válasz egy sem.
Pokoli életem cipeltem, vittem.

Szólj Élet, szólj! Válaszolj!
Minden pillanatod gyötrelmet hozott.
Ó, mondd! Mért adtál halomnyi bánatot?
Széttépte szívemet tengernyi fájdalom.

Hogy mit jelent nekem e táj?
Ha nem taposhatom,
simíthatom földjét,
a lélek fáj.

Oly szépek dombjai, hegyei, a rétek.
Megcsalni, s itt hagyni e földet vétek.

Bölcsőm volt, s itt lesz majd sírom.
Addig életem itt élem,
s harcaim földjén vívom.

Egy aprócska ló húzott egy szekeret,
megálltak felnőttek, csodálták gyerekek,
patkója kopogott az aszfalton,
ahogy haladtak végig a városon.

Gyorsan, szaporán lépkedett,
az autók közt kicsi volt, olyan elveszett,
vajon hányat lépett, magamban számolom,
kopogó lépteinek dallamát fülemben hallgatom.

Ha megsimogathatnám most az arcodat,
ha csókolhatnám a szádat,
ha neked adhatnám a mámat,
ha kétkarod oltalmában elveszhetnék,
ha a csillagok közt veled sétálnék,
veled csuda boldog lennék!

Hévíz, 2025. március 14. 

TM

Az útkereszteződések tükröződéseiben tisztul a táj

Ha itt lennél velem,
nem lenne könnyes a két szemem,
hozzád bújnék szerelmesen,
nem cserélnék senkivel sem!
Csókjaimmal halmoznám el a szád,
s a két szemed vágytól csillogva nézne rám!
Féltőn átölelne két karod engem,
boldogságtól gyorsabban verne
a szívem!
Fentről a csillagok mosolyogva néznének le ránk,