A hatalommal szemben fekete a szél,
a bátor szól, a gyáva bújik, nem beszél,
mert féktelen, mindent elönthet az ár,
de az alkuvókkal az, kézen fogva jár.

Nyomor időz, békjóidat rakja.
Csendben tengődsz, fojtogat dacszava.
Körötted gőz, gyomrodat sav marja.
Hangulat bősz, de elcsuklik hangja.
Nem vagy Te hős, csak a remény rabja.

Fények gyúlnak a nagy világban,
Fény jelek észak, dél irányban,
Északi fény jelet adja,
Bajban van a világ, bajban!

Hetven év imája
Prózavers

Milyen volt az erdő a rét,
a régi gyermeki játék,
néha Matiné az ajándék,
hallgattunk rádiós mesét.

Ez most egy emlék gyereknap,
habár most is játszok mindennap,
fém építőjáték, fakocka,
vagy roller és a fogócska.

Öreg tölgyek árnya alatt,
a vastag gyökér kapaszkodhat,
a puha avar, oly süppedékes,
néhol bizony, már penészes,
de egyben bizony, esős nyirkos,
vargányának oly otthonos.

Nézem a szép arcodat,
Nézem a kedves mosolyodat,
Egy lépés és belépek a szívedbe,
Ó, ajkaim kövirózsa levelek,
Szerelemszikkadt testemen,
Dús vágyak ébrednek,
Amikor szívem a szívedben,
Kinyílik, mint virág,
Lám a kopár mező is teremhet
Egy szerető csodát,
Mindig tudtam, csak kiszáradás,
Téveszméje a délibáb,

A kétségbeesés a nyomor
Keres kutat tapogat
Nem látod barátot keres
Embertársat
Ki ha rá néz nem vakul meg
Egy remegő kéz
Ami beszél
Mert ez már könnyes remegés
Talán az életért
A következő percért
Nem már nem azt keresi
Amit elveszített vagy ellopták
Ő már csak találni akar
Bármit valamit
Még ember

Lelkem szégyellt cseppjei titkot szórnak,
érzelmeim sűrűjében elveszem,
táncot járva színesen ringatóznak,
szárnyakat bontva magam is meglepem.

Édes terheimmel így szeretkezem,
virágillatban táncolnak a szavak,
gátlásaimba már nem temetkezem,
csodált értékeim elcsábítanak. 

Mi rág még csak egy parányi féreg, 
lelkemnek drága, most fojtó méreg, 
mellettem járt, mégis enyém az út, 
emlékek közt, fájón, kísért a múlt. 
Sorsom vonalán szépít egy vak folt, 
eltűnődve talán igaz se volt, 
szívemben izzó szeretetparázs, 
reményteli álmot sző a varázs, 
eltűnőben már a fojtó ködben 

Te voltál, ki Atlantiszon értem gyújtottál fényeket,
te voltál, ki megunván testem, prédának odavetett,
te voltál, ki munkába megkérgesedett, izzó tenyérrel,
durva daróc ruhámban, jobbágylánykaként becézett.

Szikrázik a nap verőfényes kéken
s hozzászól a tengermoraj,
a megzavart elmében.

Az iskolai feladat,
sportoljon mindenki sokat.
Menő Jenő és a Miki,
vajon ma, mit találtak ki?

Legújabb sport, a gyors festés,
és húsvéti korán kelés.
A lányok hímzett ruhában,
locsolóvers tarisznyában.

Ó boldogságos Szűzanya!
Hova lett „Szent Korona” országa?
Milyen átok zúdul nemzetre, hazámra?
Jöhet éhes hiéna földünket felfalja?
Földfogyatkozás zúdul a magyarra!

Mint nap, hold, csillagok az égen
Földünk alólunk fogy el egészen!
Mi nyomorba, szegénységbe süllyedünk!
Homokkal hordják tele szemünk!

Andris, Peti, Marci hol van,
Egy utcában laktak sorban,
Sátoroztak és bunkert ástak,
Fogadták a focit jó barátnak.

Dézsából öntötték szakadt fellegek,
záporoztak vonat ablakon esőcseppek,
járó gipszelt lábammal vonatra szálltam,
ott egy félig üres fülkét találtam.

Mire a vonat elindult két hölgy kért helyet,
egy fiatal másik kicsit idősebb lehetett,
Tisza partjáról hozott idáig a vonat,
hazának tartok, hol Dráva vize simogat.

A pór búzát arat
A gazdag pénzt
A pór izzadja a nyarat
A gazdag tengerparton
Saját villájában arat
A pór munkabére
Fennmaradni dolgozni
A jövő aratásra
A gazdag bére
A jacht bérlésének
Megszüntetése saját vétele
Íme a kommunizmus
Minden pórnak egy kenyér
S íme a kapitalizmus
Minden multinak egy jacht

Ima kellene no meg hit
A szeretet se ártana
De a kinint keserítő könnyeket
Már mézre is felcserélhetnénk

No meg a boldogságot
Nem kéne géprongyokká szakítani
Aztán azzal törölgetni
Az élet keserűségét

No és nem kéne elfogadni
Mások aljas ajándékát
Azt a drága műanyagrózsát
S elhinni annak semmi illatát