Csak azt tudom, hogy nekem is volt,
volt valaha, egy drága jó édesanyám,
olykor örömmel mesélt, az érzéseiről,
de Ő már a mennyből figyel le rám.

Hozzád bújni vágyom, csak egy pillanatra,
S vágyom, hogy e pillanat végtelen legyen.
S úgy vágyom súgva-kimondott szavadra,
Mely balzsamír lehet megsebzett lelkemen.

Néha koppan a csend,
harsog a felhőtelen ég,
már meg se rettent,
a vértől ázott emlék.

Napsugár fújt ébresztőt a fáknak
Csupa levél, ragyogással ébredtek
Áthatolt a napsugár a lombokon
Mint szívemben a remény tavaszon
Suhogó patak rohan tova
Selymesen öleli útjában a köveket
Mint ha dalolna nekik víg éneket
Oly kedveset, leírni sem lehet

Utat miért tévesztett a szellő,
mikor szerelemről zenélt,
hát jeges volt még a lehelet,
de már tavaszról is mesélt.

Mondd, királylány! Hogy kerültem utadba?
Hisz én a vadász, te a kecses üldözött,
Vagy épp te a végzet, míg én a balga,
S boldogan lebegünk lét - halál között?

De előbb ismerj, mert nem tudod ki vagyok!
Farkasaim vérszomjasak, épp csak alig…!
Szerelmedhez most a telihold is ragyog,
De kösd láncra lélekrabló démonaid!

Fehér szirmú, patyolatlány,
kökörcsines kis sziget,
túl halad a világ zaján,
áprilisi üdvözlet.

Bátran áll a pusztaságban,
karcsú lábon csengettyű,
követhetik furcsa árnyak,
nem lesz soha keserű.

Mikor az esti szürkület,
Nyugatnak horizontjába,
Tolta le a vöröslő Napot,
Drávának vize megtalálta,
A ragyogó sok pici csillagot.

Egy előadás meghallgatása után gondoltam, verses formába öntöm lényegét.

Régi buli, világ dili:
kiborult a csernobili.
Nukleáris bél szindróma?
Hogy betojt a vörös Róma…
Mi nyers illem, mi bősz jellem:
töketlen a tőke ellen!
Szétterjedt a gáza bűze,
mindent bevont lázba, tűzbe –

Homokdomboknak karéjában,
ahol van szűkebb kis Hazám,
ott a Rigoc erdőinek illatában,
vadvirág fakadt lábam nyomán.

Itt tengetem most napjaim a Földön:
az „élet” nevű büntetésem töltöm.
Mit követtem el a szellemvilágban?
Hát ott sem minden teremtmény hibátlan –
nem hittem a tant: angyalpapok szavát,
a túlvilágról ide ők dobtak át.
Nem lelem helyem, itt olyan idegen –

Hallom, hogy oson az éj, látom lábnyomát,
Vörös felhőket tapos le a sárba,
Sötét uraik koccintanak ideát,
És néha felhuhog a bagoly lárma.

Hát igen...

Lakat nélkül titok,
szabadulni kél,
szomszéd házban vihog,
izgága vidék.

eső esett vizes a rét
tavaszidőn ízes a lét
kénsárga a repceföld
a csizmája persze zöld
fent az ég üde kék
az Isten ügye szép
bízhat az ember
bár néha nem mer
a béke szent
ha beköszönt
hass alkoss
hess balsors
házat

Kavarog az érzés bennem, az anyáknapja tényleg ünnep?
Amíg kicsi az a gyermek, mindenképpen az, jól tudom.
Hiszen ragaszkodása, szeretete alig fér el benne, tapasztalom.

Serdülőként, már megint más van, nagy a szája a kamasznak,
De még az ünnep szent neki, hiszen így van beleplántálva.
Itt még minden ünnep, hiszen így tanulta meg a szülői házban.