Tudom, sokszor fájt az élet,
Messze szállna már a lélek.

Egy kis lazítás

Olyan jó, ha van, akinek elmondhatod mindazt, ami bánt,
akihez odabújsz, ha elfáradtál,
aki megértően letörli fáradt arcodról az izzadságcseppeket,
és féltőn átölelve megnyugtatja háborgó lelkedet!
Olyan jó, ha édes csókját ajkadon ízleled,
és karjába zárva érzed, még mindig szeret!
Olyan jó érezni a mindennapok taposó malmában,

Úgy simulok bele a nagyvilágba,
mint tenger, a partjának karjába.

Egy pillanat minden, az idő pereg,
közben sokszor a szív megremeg.

Csak úgy repülnek a napok,
s velük az évek,
egyszer a temetőben találkozunk megint, félek.

Nappalok után újra éjek.
Vajon van még mit reméljek?

Peregnek a percek,
kint az erdőn, a lábam alatt vizes talaj serceg.

A lila fák holdudvarában...

Elkísér majd az egész életben,
s ha elhagy, az sem lesz véletlen.

Ott lesz veled ugyanúgy, egy virágos réten, a szerelemben,
mint a gyászban, egy hideg veremben.

Megfogja majd két kezed,
s a bajból a kiúton így vezet.

Lesz, hogy majd felcsillan, máskor úgy érzed, elszáll.
Pedig hidd el, akkor is, valahol rád vár.

Ősz volt, hullottak a falevelek.
Meghatódva tervezni mentem.
Emlékeim mindig visszatérnek,
Elém jönnek ifjúkori alkotó képek.
Mikor még összetartott az ország,
Mikor pártok meg nem osztották,
Mikor bankok nem gyötörték a népet,
Volt jövő, az lakott, ha épített.

Ezernyi szívdobbanásban létezel

Emlékszel az ifjúságra,
hajlékony volt derekunk,
viharban és metsző szélben
hajladoztunk, mulattunk.

Friss hajtások ágainkon,
tavaszi nap éltette,
repdesett itt körülöttünk
sok ezernyi méhecske.

Vastagodtunk, erősödtünk,
fészket raktak madarak,
néha megálltak pihenni
mellettünk a nagyvadak.

Vers vagy nekem,
Versbe szőtt elmém, kezem.
Rímekben lüktető szeretetem.
Versből dalok, dallamok,
Dúdolom, ha boldog vagyok.
Versben szavak, ritmusok,
Szívdobbanásnyi szinuszok.

Kurtán, furcsán előtörő gondolatok,
érzetek és pillanatok
hívogatnak, lerohannak,
áthaladnak, álmot adnak.
Emléket mutatnak,
messzire szaladnak,
néha csendesen nyugszanak,
majd magukkal ragadnak.
Bennük van a nyáridő,
téli hideg, könnyező,
tavasz szárba szökkenő,
az őszi gyümölcs szemező.
Majd elsuhannak szárnyakkal,

Párhuzamos dimenziók
belső áramlataiban
összeérnek a létezések.

Január vége
tizennégy fok van délben
meglesz a böjtje

Csodálatosan
ragyog a nap az égen
január vége

Szép idő van ma
ragyog a nap sugara
jön a február

2025. január 30.

TM

Nézem a festményt,
nézem a képet.
Sorakoznak elém
ifjúkori emlékek.
Visszahívnak a Hanság
ölelő karjára,
hol a munka várt,
s a vidék csodavilága.

Az erdőn, a földön hevertem, felnézve,
kezeim közt hideg nyirkos falevelekre leltem,
lehet,
fejem valami kőbe bevertem.

Arcomon is falevél, mert az avarba süllyedt,
nem tudtam, hirtelen hová meneküljek.

Nem tudom, hogy kerültem oda,
gondoltam, biztos levetett hátáról életem lova.

Ideje van az áradásoknak,
az Időn túli létezések
csöndes hullámai
ledöntik a falakat.

Egy kis szerelem, mely mindenkinek kell,
egy kis szerelem,
amely a lelkünkben új reményt kelt.
Egy érzés, mire minden szív vágyik,
egy édes csók,
egy ölelés,
pár halk suttogó szó,
melyet hallani oly jó,
hogy téged szeretnek,
és nem kell soha más,
hogy nem múlik el soha
ez a csodálatos varázs!
Egy édes érzés,