Iszom a Nap fényét magamba mélyen
Egy homokra vetett kopott nyugágyban
Fanyar idő ízét a számban érzem
Hullámok mossák a partokat lágyan
Élnek és nyüzsögnek új medret ásnak
Az évezredek torlódnak keverten
A víz új partokat rakott magának
Hullám hullámon az emlékezetben

Angyalkönny

Ez a hőség tetemes,
ha megsülök, te temess:
hideg földbe, jégverembe,
nitrogénes kék terembe,
fagyállót tölts szét erembe,
áss el éjjel félelembe,
fagyott rögös kényelembe –
magányomban légy velem te…

Ez is egy régi költemény, 18 évesen írtam.

Ophélia fiatal gyönyörű nő volt,
esélye lett volna a királyi trónhoz,
amit a sok viszálykodás lemondott.

A sok igétrtekböl nem lett semmi,
szerelme Hamlet kezdet elhidegülni
Ophéliát az őrűltségbe kergetni...

Egy szép tavaszi napos reggelen
Ophélia a vízparton megjelent,
Dúdolt magában,szomorúságában.

Susogó nádas sűrű bozontjába
fésül a játékos nyári szellő.
Tó tükrén csillámló hullámfodrokon
táncol az aranyló napsugár..
Fűzek hűs árnyában pihen a csend,
Hőség terhétől liheg a nyár.

A kék égbolt derűs mosolyára
Fellegek sötét árnya nem vetül.
Egy-egy kandi béka bukkan fel a vízben.
A közelben valahol egy tücsök hegedül.

Álmodozni valamiről
ami nincs,
majd megtalálni végleg
földi kincs,
magdhoz ölelni,mint
a tegnapot,
szenvedélyes érintéssel
bevonzani a holnapot,
megsemmisíthetetlen
érzés, mi felragyog,
benned
remények azúrkék tengerén,
rádvetíti sugarát az áldott
napfény,

Bájos mosolyom, édes, nem véres a szám,
és nem vezérel aljas, alantas szándék,
nem vagyok kutya sem, melynek ura a szán,
de hányszor mondjam el, hogy nem vagyok játék!

Harmatcsepp hullott
a sima víztükörre
s fodrot vetve
a vízben elmerült.
Csodás pillanata
az eggyé válásnak,
mikor a harmatcsepp
a vízben elmerül.
- Ki a napsugárban
ragyogtatja fényét,
az a Nagy Egységben
elveszíti énjét.

 /Búcsú László öcsémtől/

Zokog a lelkem, fáj a szívem
Miért hagytál itt bennünket testvérem
Szerettél minket, ahogy mi is
Jó lelked volt, szeretett az isten is

Minden szó, csak gyenge vigasztaló
Szívünk fáj, nem ad megnyugvást a szó
Mindenkihez volt kedves szavad
Az elesetteknek megnyugvást adtad

Csillag nélkül éji patak
halkan csorran könnye szakad
partja eltűnt a vak ködben
egyedül van a közönyben.

Kócbabáktól szenvedek...

Szűk a ketrec ez a világ
rombolni nem merem falát

A kora esttel jő a vörös alkony,
gyönyörű, mégis halott vagyok benne,
hisz itt a madár énekét sem hallom,
mert elégtek egy pusztító szerelembe.

Nevednek ünnepén
Mit adhatok neked?
Ma az ünnepeltek
Között van a  helyed

Sajnos...

575575

Gondolj rám, mikor legjobban szeretkeznél.
Mikor zongorán játszana kezed.
Mikor a kívánalom beteljesedne,