Kavicsok mint szegecsfejek
Őrzik a folyópartot
A lehorgonyzott medret
Nézem az emlékeim tömegét

Kerestem az istenek kegyét
Pedig csak egyben hittem
Nem akartam a földi szenvedés
Után a pokol - kemence  tüzét

Ó ember, mikor térsz magadhoz?
Nem volt még az atom, a példa?
Egyre jobban irtod a természetet,
Az élet a Földön, a lét alapja.

Súlyos évszázadok nyomait követve
– Akár fáradt vándor, álmos utazó –,
Léptem síkon, sáron, nád között töretve,
Ahol társam nem volt, csupán a tiszta szó.

Gyors röptű fecskemadár
Útra készül elmúlt a nyár
Tanítja fiókáit
Röpüljenek, ha útra indít

Mikor emberré váltam,
elkezdtem egy életutat,
önként vagy kényszerrel,
erre vezetett a belső tudat.

Sírhantok fölött fejfák, keresztek,
ötvenhatosak mind-mind a vésetek,
szabadságért haltak nők, emberek,
egészen fiatalok, majdnem gyerekek.

Akit egyszer a szív magába zár
Az ott marad soha nem engedi el
Az ott lesz a testben örök árapály
Könnyekkel vagy könnyek nélkül

A csillagok fénye rád hullt
S hajad arannyá lett
Ott csillogtál az éjben
S én tele lüktetéssel

Víz nélkül senki nem élhet,
Sem ember, sem a természet.
Olyan nagy a körforgása,
Mindig kész a változásra.
Lehet felhő, köd, pára, jég,
Hópehely, zúzmara vagy dér.
Könnycsepp gyönyörű arcodon,
Vagy jégvirág egy ablakon.
Hópehely ráhull kesztyűdre,
Látod mily csodás hócsipke.
Télen fagyos az éjszaka,

Lelkem lelkeden, ajkad az ajkamon,
íze, mint akácmézé, olyan édes.

Szépek voltak a tündérmesés évek,
vége már az ifjúkori őrjöngésnek,
de szerelem csókját őrzi emlékezet,
ritkán köszöntök vacsoravendégeket.

Ó te szépséges megismert csodás élet,
ne gyártsál nekem soha ellenséget,
nem is kívánok már zárdanövendéket,
csak ölelő karokat csókos édességet.

Akáclombos kicsi tanyán,
veled vagyok kis tubicám.
Forró nyári délelőttön,

Világ zajától külön mást is hallok,
írásra késztetnek távoli hangok,
tücsök zenéje varázsolt koncert termet,
leírt szavak nyelik a papírtekercset.

Zörgő kocsikereke más hangon beszélt,
nem kellett fizetni a tavi fürdőért,
vonuló tehéncsorda lepényeket rakott,
vagy olykor kanásznak ostora durrogott.

Jönnek mennek a könnyek
Porosodnak elillannak
Visszatérnek fehér ködben
Csillogó harmatgyöngyben
Visszatérnek virágokon
Hervadáson sikolyokon
Némaságon csalódáson
Könnyvándorok hosszú útja
Mégsem fáradnak el soha
Megjelennek a magányon
De ott is ahol dínom – dánom
Néha egyke néha tömeg
Csak egy csepp vagy vihar

Ó lágy bársonyos
Érintő szavak
Vágy ajkamat
Érintsétek fátyolos
Csillagselymes
Tavaszi éjszakán
Hulljon a pelyhes
Szirmos lány
Szerelem szédülten
Balzsamos őrülten
Kedves mosollyal
Mint röppenő
Pettyes katicabogár
Lángoló éden
Az ében szíveken
S engedj megpihenni
A Hold kebleden

Hosszú úton barangolt,
míg nyugaton hanyatlott.
Takaróját magára
húzta a nap sugara.

Őseink magasztos, büszke vára,
kezünk alatt összeomló kártya.
Jéghegyek, vizek, lombos fák sírnak,
szívünk húrjai szerte-szét nyílnak.