Vásznat feszít a reggel elé,
hogy elcsípje a napfény sugarát,
ecsetje nyomán a világ hígul,
s megidézi a hajnal arany mosolyát..

Fest kéket a tóra, hogy igaz legyen,
vöröset az esti ég peremére,
de a festék sosem jut el egészen
a fájón dobbanó szív közepébe.

Mert színesre festi a vágyat,
a rétet, a fákat, a hazug világot,
de ha leteszi este az ecsetet,
csak egy fekete éjszakát látott.

Keresi a boldogság tiszta ízét,
hol nem vész el a fény az éjben,
de fáradt élete, mint az ólmos eső,
megrekedt a nagy semmi egészben.

​Tudja a bíbor minden egyszerű titkát,
ismeri a smaragd vad, hódító erejét,
másnak egy egész világot ad,
és szórja a színek ezer jelét.

De a tükör előtt megáll az idő,
ott nincsen sárga, se lángoló pír,
csak a hamu árnyai rétegződnek,
amiről egyetlen ecset sem ír.

​Mégis minden reggel újra kezdi,
hátha egy mozdulat végre más lesz,
hátha a boldogság nem csak egy folt,
ami a vásznon örökre elvész.

Addig is festi a mások ezerszín egét,
hogy ragyogjon rajtuk az azúr,
míg az ő lelke egy néma szobában
a szürke csenddel, halkan semmibe hull.

TM