Az alkonyat már fáradt,
a vén falióra éjfélig üt még tán párat,
aztán az idő is kalapácsát csendben félreteszi majd,
rostáján csak halkan hullik át a fénylő,
hűvös perceknek homokja,
s szíved mélyén álmok gyúlnak fel,
lobogva.

A táj fehér,
s vásznára az élet sorsunk ezernyi apró színét festi fel,
míg a szél az óév kopott köpenyét veti le,
s repíti messzi el.

Egy fényes csillag gyújtja meg a holnap tiszta hitét,
megvilágítva ezzel a folyó párás, jeges vizét.

A folyónak tükrén, mint jégtábla,
úszik el a múlt,
emlékeim töredezett deszkák egy süllyedő gályán,
s színük már megfakult.

De odaát, az új partokon, feszülnek a rügyek,
jégcsapok helyett
új tavasz lüktet már a fagyos tél dermedt feje felett.

Hirtelen kialszik minden lámpa,
s az éjfél sötét árnya
betakarja halkan a fáradt esztendőt,
hogy mire hajnal kél,
a nap fényes sugára,
s az élet friss zápora mossa tisztára
a reményt, s vele a sok ünneplőt.

TM