Ezüstpor hull a néma tájra,
Fehér palástot ölt a bükk,
S az erdő dermedt, mély imája
Zizeg a fagyos ágak között.

​A nap csak bágyadt, sárga korong,
Szikrázik rajta jégszilánk,
A szél a völgyben halkan borong,
S fagyott patakról kél a láng. 

​De nem a tüze, csak a fénye,
Mely gyémántként a hóra dőlt,
S az alkony lila üveghéján
Álomba merül most a föld.

​A csipkés zúzmara az ágon
Fehérbe font, sűrű fonat,
S a távolban, a hegygerincen,
Pihenni tér a pillanat.

TM