Árva kikötőben a madár se jár ma...

A lila éji csendben dalol a vágy,
érzem illatát. Vadászni rád élvezem,
s téged elrabolni: legyen az egy vád,
hogy magadhoz bilincseld a két kezem!

Pajkos fürtök játszanak a széllel,
virágok illata sárga, lila kéjjel
szárnyal köztük ábrándos elmém,
puha érintéssel, ahogy én szeretném.

Mikor elindultam virágos volt a rét
Tavirózsa nyitotta kelyhét
A Lajta folyó csendesen andalgott
Mosták partjait csendes hullámok

Álltam a hídon, s tudtam már késő
Valaki itt járt, lábam nyomát elmosta az eső
Őszi napsugár színezte a fák levelét
Aki itt járt, hosszú útra tért

Eljött Márton napja.
Fő a lba feje:
Ma libahús dukál.
- Jaj, mi lesz most vele?

Jön már a gazdasszony,
Aki eddig tömte,
Hogy kövérre hízzon,
Mindennap gyötörte.

Mozdulni sem bír már,
Olyan nagy a mája.
Menekülne szegény,
S lehúzza a hája.

Hol vigaszt nyersz, az
lelked megbékélése,
a valósággal.

Barcs 2018. október 17.

A bűnt az adófizetők pénzén élősködök írják körbe,
mi rájuk nem érvényes, csak a csóró adófizetőkre.
s mindig a törvény legteljesebb szigorával járnak el,
oly nagy a rend, hirdetik, mégis mindennek lába kel!

Őszi napsugár festi a fákat
Sárguló a levél, elhagyja az ágat
Búcsú nélkül, halkan hull a földre
El kell válni, el kell mindörökre

Bágyadt, bár szokatlan az őszi meleg.
Egy ital, egy kávézóban reád várok,
köröttem csak vánszorognak emberek,
mint valami főkönyvben az unott számok.

Manapság birkát legel a rét,
és mivel már ez is van, 
távcsőbe néz a magyar űrkutatási biztos,
majd bőszen sikálja annak üvegét,
mert a fehér pontok közt,
azért sötét, mert szerinte az piszkos.

Elmék hantjánál gazt legel a gebe, 
nincs ki megülje ebből van elege,
hol meg inna, kiszáradt az árok,
szerenád, ha fülébe egy varjú károg.

Magyar vagyok –
ez szenvedélyem:
erre kattog
a szívverésem,
erre szívom
a friss levegőt,
szüli kínom
mindennél előbb,
erre lobban
tűzbe az elmém
egyre jobban
az idő mellén,
ahogy présel,
szűnni nyomorít,

Ajkamon ajkad puhasága,
fiatal csók, ifjúság varázsa.
Te kedveltél, én szerettelek,
minden mi volt, elúszott hirtelen.
Az ifjúság csókja ott lankad
ajkamon.Jószagú ködfátyol
az arcodon, messze valahol.
Te kedveltél, én szerettelek,
maradtam volna örökre veled,
de válasz Tőled nem érkezett.

Ó, én szeretem az okos embereket,
mint azt, ki feltalálta a lendkereket,
hogy az élet ne álljon meg a holtponton,
vagy azt, aki kürtre gondolt a holdkompon…

Sárgult lombú fák közt járom utamat.
Rozsdás avarszőnyeg a lábam alatt.
Reccsen egy száraz ág, pottyan makk és vackor.
Bokor alatt egy sün téli vermet vackol.

Özbakok csoportja legel a tisztáson,
Szarvasok rudliba gyűlnek az írtáson.
Köd ül a fák között, csendes most az erdő.
Üresen áll még a téli vadetető.

Sosincs késő, semmire...

és most itt vagyok egy dzsungelben,
mint Maugli, a félmajom kölyök,
de senki sem tudja én honnan jövök.