k 04/15/25
Kovácsné Lívia
Szeretni és szeretve lenni,
a legszebb érzés így boldogságban élni.
A szeretet nem ismeri a határokat,
átível óceánokat, tengereket,
magas hegyeket és legyőz mindent
az önzetlen, feltétel nélküli szeretet.
Mit neki az Alpok vagy a Himalája,
nem számít az emberek közti távolsága.
A szeretet az életünk legszebb csodája,
|
A Golgota ormán szelíden állt,
a világ minden bűnéért csendesen kiállt.
Nem szólt, nem vádolt, csak tűrte némán
Isten Báránya, ahogy felviszik az áldozati létrán.
Véres verejték gyöngyözött homlokán, ahogy
a sötétség órája ránehezedett ott, a Golgotán.
De hű maradt az Atya akaratához,
Isten Báránya, a saját végső áldozatához.
|
Egy szép könyv illata, egy kinyitott ajtó,
lapjai közt álmodik száz elfeledett szó,
benne csodás képek, ragyogó fények,
megfagyott pillanatok egy lapra férnek.
Szépítik a sorokat, visszaadják az érzést,
az erdők színét, a csodás békét,
köszönet értük, a barátnak, a művésznek,
ki lencséjén keresztül ad hitet és értéket.
|
Volt egyszer egy kéz, amit nem kértek soha,
mégis mindig nyúlt - csöndben, szelíden oda,
ahol könny csordult, s szó már soha nem akadt,
s csak egy simítás gyógyított percek alatt.
|
Már megint a könnyek éjszínű virága,
Úgy nyílik lelkemben, mint vad fának rózsája.
De hervad levele, de szárad a szára,
Nincs már több vigasz szívem fájdalmára.
Riadtan nézek, délibábot látok,
Két szemem sarkából kiégtek a lángok.
Hamuvá vált rózsaszín pír arcom,
Ott fekszik létem a tűzlángú poklon.
|
Az öreg a sarokban ült, poharán megcsillant a fény,
halkan beszélni kezdett, kint leszállt az éj.
Nyelve botladozott, kereste a szavakat,
életéről, munkájáról, hogyan ásott aranyat.
Csatában a golyók, tengeren a viharok,
néha alig érteni, magában mit motyog.
Páran hallgatják, ismerik már,
figyelik, amit mond, neki mi fáj.
|
Anyám hangja lágyan szállt felém,
mint kedves, régi dallam,
édes emlék, kapaszkodott belém.
Arca mosolygott, mint ahogyan régen tette,
a gond elszállt, s a szívem megnyugodott mellette.
Nem szólt semmit, csak nézett rám halkan,
de a tekintetében ott volt minden, mit életemben akartam.
|
v 04/13/25
Pitter Györgyné
Fény voltál,
lelked fénye tartott ébren,
hogy bizalommal legyek, amikor féltem.
Elmentél,
hogy még fényesebb legyen az ég,
ragyogó lelkeket ölel a messzeség,
hajómban egyedül utazom még.
Bátorítasz,
„fényből szőtt gyöngyöket” szórsz a vízre,
ígérted, szeretni fogsz örökre,
mert az életnek nem lesz vége,
nem lesz vége.
|
v 04/13/25
Pitter Györgyné
Döcögve, dübörögve,
a széllel szemben dacol,
- vágtatni próbál vonatom.
Április áttűnő tájait,
kékjeit és zöldjeit issza íriszem,
- ringatózva nézem.
Varjak serege rebben a zajra.
A szél szárnyára ülve,
- rászédül fészkére.
De messze még a Balaton!
|
Trónra ült a Semmi, bíbor palástban,
Zsebében arany, kifosztott hazában.
Mosolyog, ha kérded, mit is tesz éppen -
Kapar a markodban, szépen, serényen.
A szólam díszes, míg a törvény hajlik,
Kenőpénz lassan sikamlóssá válik.
A jog páncélja lyukas, rozsdás szita,
Míg a nép alszik, ő visz mindent haza.
|
A lét végtelen tengerén
hullámok nem érik a partot,
az idő csendben fut a homokon,
s mi keressük a titkot.
A napfény eltűnik a mélyben,
elnyeli a hatalmas kékség,
míg a tetején vitorlázunk,
hömpölyög ezernyi kérdés.
|
Mellkasom mélyén lakik egy dobos talán,
kinek rejtett dallama számomra örök talány.
Néha, mint lágy szellő, s néha vihar talán,
ahogy ritmusát veri az élet falán.
A szív egy kert, hol érzelmek gyúlnak,
s benne a remény rózsái virulnak,
lesz, hogy a bánat árnya a kerten halkan átvonul,
s a félelem borostyánja majd falára borul.
|
Ég és föld között lebeg a lelkem,
benne, mint őszi szélben sárga levélként hulló,
kis tüneményekre leltem.
A távol hívogat, vágyaim égnek,
egy ismeretlen partra sodor az élet.
A föld a múlt, s gyökér, a szülői ház,
hova eltettem bizonyos dolgokat,
mi a mai napig, mint a hideglelés kiráz.
|
Létezik egy elfeledett erdő,
hol a fák őrzik a csendet,
lombok között suttog a szél,
mindenki tudja a rendet.
Holdfény csillan harmatos köveken,
tündérek halkan lépkednek,
pajkosan suhannak az éjben,
álmodban hozzád érkeznek.
|
cs 04/10/25
Pitter Györgyné
Kék ég ölelésében
új tavasz vár az öreg fára,
megvastagodott a törzse,
girbe-görbe már sok ága,
repedezett kérge alatt
ébredeznek a bogarak.
Megfáradt szívében
mégis remény éled,
rügyei zsendülnek,
villás ágai között
gyermekszelek hegedülnek.
|
cs 04/10/25
Pitter Györgyné
Előttem jár bölcsszimatom,
léptem elnyelte a csend,
mit sem sejt még áldozatom,
kit magas fű kóca rejt.
Lám, csak egy tollas madárka,
tojásait költi épp,
nem zavarom, hadd pihenjen,
nem láttalak, áldjon ég!
2025. április 9.
Tarcsay Béla festőművész : „ Aki bújt, aki nem, jövök ” című festményéhez
TM
|
"Kinek fáj, kérdem, ha nem leszek?"
Ilyet kérdezni, mondd, hogy lehet?
Bennem él vidám nevetésed,
örömöd, s néha szenvedésed.
"A Földről elhozom a szépet,"
amit neked nyújtott az élet,
"Szerelmet, elveszett vágyakat",
boldogságot, csalfa álmokat.
|
Mit is mondhatnék neked?
Veszítettél és téged is elveszítettek.
Mire gondoltál, mikor közelgett a vég,
amikor nem tudtad, hová mehetnél…?
Sajnáltad, hogy menni kell,
majd sötétedett a táj, és talán
vers formálódott benned, hogy elmondhasd furcsa rémálmodat…
valakinek.
|
A szó csak hang, ha nincs mögötte lélek,
De rímmé válik, ha szívedből ének.
A vers nem más, mint egy édes szóvirág,
Benne dobog egy titkos költővilág.
Tinta a szív, és papír a mindenség,
A költő álmodik, szava tisztesség.
Ahol vers születik, ott remény fakad,
És minden sorban ott dobban a szavad.
2025. április 8.
|
Ártatlan szemek, tükrei a fénynek,
tele csodával, nem ismernek még könnyet,
s így jövői a reménynek.
Kis kezek nyúlnak, bizalommal telve,
s minden reggel a világra csodálkozva néznek,
tiszta szívvel kelve.
Ők a remény csírái, a jövő ígérete,
lelkükben a szeretet, s a béke üzenete.
|