Ma reggel egy kicsi boltban jártam,
A kenyér mellett szerelmet találtam,
Levettem, talán jó lesz majd jövőre,
De rá volt írva a "mindig, mindörökre."

Ha netán a hasznát majd nem találom,
Hát ott vesszen ez az ákombákom álom,
Én eladtam a lelkem az ördögnek érte,
Semmit se kaptam mindezért cserébe.

Kopogás az ablakon,
ki az késői órában?
Pillanatig hallgatom
a félig éber kómában.

Viharos szél esővel,
vártuk az enyhülést,
de nem ily erővel,
és nem a jégverést.

Csak álltunk és néztük
a fehéredő utcát,
ahogy vég nélkül
az ég ontotta magját.

Mint a jéghegy, mely olvad és törik,
szívemben a fájdalom egyre csak gyűlik.
Kint forró nyár van, szívemben tél,
megfagyott ereimben a vér.
Még integettem a vonat után,
mi elvitt messzire,
még reménykedtem,
hogy visszahoz egyszer,
és itt maradsz örökre.
A remény oly törékeny,
mint az olvadó jég,
azt hiheted, itt a vég,

Aludj, aludj én édesem,
ölembe hajtsd le őszülő fejed,
a gondokat most felejtsd el,
aludj el édesen.
Álmod legyen boldog,
most nincs semmi gondod,
boldogság járja át a szívedet,
szeretlek téged, ezt ne felejtsd soha el.
Fülledt a nyári éj,
sok szép mesét mesél,
álmodj szépet, édes életet,
velem sok boldog évet!

Hiába bújsz el, éveid ölelnek.
S emlék szépeid lassan felejtett
ünnep. Egyedül maradsz. Kezed is remeg.

Mitológia. Elhitt új erő. Lomha
már a lendület. Öregség a szó.
Megaláz a szeretet sok-sok hiánya.

Arcom könnyével köszönöm. Törölgetem,
úgy maszatolom, hogy ne lássa már
senki. Apró boldogság. Megszárad, s hagyom.

Lassan itt az éjszaka,
nélküled fáj a csend szava.
Néma a csend, mégis rólad zeng,
érzem puha, lágy libbenését,
körbefon, átölel, számra forró csókot lehel,
érzem szívverésed,
oly jó lenne most kedvesem veled.
Egy pillanat volt,
s máris múlt lett,
a boldogság tovalibbent,
várom jöttöd a vágy vonatán,
remélem, kedvesem,

Köszönöm,
hogy vagy nekem,
még akkor is,
ha nem vagy velem,
ritkán hallak,
ritkán látlak,
mégis mégis mindig várlak!
Gondolatban veled vagyok,
ágyad szélén rád vigyázok.
Minden percem neked adom,
talán egyszer visszakapom.
Lehunyt szemmel rád gondolok,
érzem kezed
s sóhajtásod,
ma is izgat forró csókod,

Elég nehéz ezt megérteni...! Reménykedni a holnapban,
hogy talán majd a holnap még hozhat vigaszt, 
és felüdít benne minden érzés és gondolat,
és csak jót ígérnek a csillagok,
és elénk tárulnak a jobbnál-jobb napok.
Vagy csak túl merev az ember,
miközben gyermekszívvel dobog,
de körülötte mégis oly hidegek a kezek, s némák a hétköznapok.

Mély völgyekben,
zöld dombokon,
folyók mellett
erdősorok,
erdők mélyén
hűs patakok,
patak partján
erdőlakók.

Avar alatt
hangyabolyok,
felettük meg
madárdalok,
hangjuk ékes,
csengő-bongó,
röppen, száll
a sárgarigó.

Betonkoporsóban nyüszít a létem,
Megöl a város, sikolt az ostoba jaj,
Eltűnni, elmenni hamar és egészen,
A sehol sincs jövő hamvával takar.

Egy fotelban ülve hallgatom a csendet,
A teraszról bámulom a tovatűnő múltat.
Szellő borzolja összegyűrt sóhajom,
Kóbor sátánfiak vigyorral rám hajolnak.

Gyorsröptű fecskemadár
Útra készül, elmúlt a nyár
Tanítgatja fiókáit
Röpüljenek, ha útra indít

Suhogva száll házak között
Fecskefészektől elköszönt
De az utat megjegyezte
Ha itt a tavasz, visszatér szülőföldre

Visszatér ő, azt ígéri
Nem mint ember barátai
Ő a fészkét ide építette
Az hazavárja mindörökre

Meghívtam a minap Istent vacsorára,
rántott húst csináltam, a mannám éppen elfogyott.
Fehérbor került még az Úrnak asztalára,
a gyorsfutár kis süteményt is hozott.

Hétre ígérte, ahogy azt illik rendesen,
ünneplőt vettem magamra, a vendég ezt illeti.
Millió kérdés gyűlt őszbe hullt fejemben,
és hát vajon a rántott húst Isten szereti?

Megálltam a Székelykapunál,
Csodáltam faragott díszeit,
Fejem felett fehér galamb szállt,
Kapuba rakta fészkeit.

„Isten hozott”, köszöntött az írás,
Nem felejtem el a szép szavát.
Isten hozott felétek e tájra,
Mert eljöhettem, oly rég erre vágyva.

Apró felhők gyülekeznek,
tömörülni igyekeznek,
mint a selyem, simogat a szél,
forró nyárban hűsítőt ígér.

Galamb száll az égen,
harang szól a szélben,
fekete tornyos fellegek,
távolról vihar közeleg.

Egy villám oly hirtelen,
beragyog mindent fényesen,
az időt villanás után mérem,
gyorsítom hamar a léptem.

Mikor lesz vége a háborúnak?
Mikor mondjátok, elég?!
Mikor vettek véget a szenvedésnek?
Nem szenvedett eleget még az emberiség?

Ott a nagy asztaloknál, mondjátok; elég!
Mikor a békekövetei foglalnak már helyet,
Akik megelégelték már az emberi szenvedéseket,
S felragyog általuk a béke napja, s a kikelet.

Veled vagyok,
veled élek,
veled kelek,
veled hálok,
veled dobban a szívem,
veled álmodom az életet.
Éjjelente itt vagy velem,
érzem, ahogy fogod a kezem,
érzem puha érintésed,
csókod ízét, az édeset.
Oly jó így hozzád bújni,
mindent, mindent elfeledni!
Veled vagyok,
veled élek,
ősz hajjal is