Éjjel van és nagyon fázom,
a helyemet nem találom,
a csillagokat sem látom,
veled lenni vágyom!
Szép álmaimat várom,
rám lel a boldogságom.
Ölelő karodba vágyom,
ugye, érzed a hiányom?
Melegíts, erre várok,
örömömben kiáltok,
az égbe veled szállok.
Két szemed íriszét, ha látom,
Te vagy az Én boldogságom.

Indul már a fecskemadár
Melegebb tájra,
Villanydróton csivitelve gyülekeznek,
Társaikat csapatokba várva.

Viszontlátás, fecskemadár!
Szárnyalásod hosszú út várja!
Ne feledd költőfészked soha!
Gyere vissza e hűséges tájra!

Szíved legmélyén dédelgetett
csodaszép érzelem,
mely egy rózsa szirmán ma elmereng!
Kezembe fogva, fájó szívem megremeg,
szerelmes emlék, mint egy film,
a szemem előtt lepereg.
Oly szép e bársonyos, vörös rózsaszirom,
ujjaimmal leheletpuhán megsimogatom.
Érzékeny szirma a finom érintéstől kitárul,

Lelkem lelkedet immáron ölelni vágyik,
míg nézem csendben a lenyugvó napot.
A parti fák ölén csak az esti szél hárfázik,
forróság van, de én majdnem megfagyok.

Meleg ölelésed a rideg folyó nyelte el,
mikor elmerültél annak sötétség ölében.
Egy égi angyal most csak neked énekel
valahol, ott kint a távoli sötét temetőben.

Bejárhatod az egész nagyvilágot,
keresve otthont, vagy szerelmet.
De mindezt csak kis hazádban,
és tiszta lelkedben leled meg.

Ha kinyitod gyermeki szép szíved,
bármit megtalálsz a honi ég alatt.
Mert tudod, hogy csak itt lesz tiéd
az otthon és sok boldog pillanat.

élet a köbön
uram én megköszönöm
fogtad a kezem
tápláltad hitem
még dobban a szívem
mindenem adtam
a pofon mit kaptam
terajtad csattan
valamit kerestem
hitem megleltem
aztán elcsesztem
de büszke vagyok
nyomokat hagyok
jó ember maradok
nem kértem sokat
csak áldásodat
bennem a tudat

( Komolytalan vers)

Beregisztráltam magam a mennyországba,
ne legyen gondom már semmi másra,
és ha megkérdezik, érkezvén, hogy vagyok?
Csak annyit mondok, "Adjisten, jó napot!"

És szól majd Péter, "Már nagyon vártalak."
Mire mondom magamban, "Szép kis alak."
Ellettem volna még e hideg rög fölött,
de lelkem, ím most a mennybe  költözött.

Ha fény volnék, bennem megfürödnél,
Sötétből jönnél, s talán szeretnél.
Hagynád, hogy arcod megsimítsam,
Pedig ebbe hányszor belehaltam.

Csak addig vagyok, míg eljő az este,
S tűnök el, talán még nem örökre.
Ha vársz reám, neked adom fényem,
Mert én még senkit nem öleltem.

Őszi napsütés
arcunkat simogatja,
vége a nyárnak.

Elfáradt a nap,
sugara gyenge sóhaj,
itt van már az ősz.

Sárga falevél
szél viszi messzire már,
szép indián nyár.

Beborult az ég,
esik az őszi eső,
rossz ma a kedvünk.

2024. szeptember 20.

Bűnben úszik az elfajzott világ,
Arcom temetem könnyes imába.
Gyere velem, ne várj itt csodát,
Csak ne nézz soha hátra.

Krisztusi tűz kéne, égjen a szenny,
Nem elveszni a mocsokba, sárba,
Gyere velem, ne várj itt csodát,
Csak ne nézz soha hátra.

Istennel ölelkeztem,
Az élettel szeretkeztem.
Istenem titkot súgott,
Életem belém rúgott.

Terveim szövögettem,
Az imáim énekeltem.
Terveim szétmállottak,
Imáim cserben hagytak.

De a világ megbocsátott,
Nem kínoz már az átok.
Szeretet minden kincsem,
Az élet lett hű szerelmem.

Időapó már nagyon öreg volt,
Homlokán táncoltak a ráncok.
Leballagott az égből a földre,
Megnézni a rábízott világot.

Látott ifjakat, aztán véneket,
Vállukon ott a cipelt kereszt.
Kortyonként itták a perceket,
Várták, hogy velük majd mi lesz.

Szívem nagyobb szeretetfelét,
mely tele van ezernyi széppel,
adom a világnak ajándékul
sugárzó, bohó, vidám örömmel.

A kisebbik felét, mely bizony
oly sok rosszasággal van tele,
kiteszem szabad prédául,
hogy az ördög hamar elvigye.

Mint megvadult csikó,
Vágtat a Duna, eszét vesztve!
Senkit, semmit nem kímélve
Kísérik sötét esőfellegek az égben.

Most kell összefogni!
Most kell az embereknek megmutatni!
Bajbajutott embereken segíteni!
Vágtató folyókat megzabolázni!

Őszi napsütés
arcunkat simogatja
búcsúzik a nyár

2024. szeptember 18.

Belopódzott közénk halkan a szeptemberi este,
a telihold huncutul kacsintva nézett a szemembe!
Lonc édes illata szállt a légben,
én gyönyörködtem az est szépségében!
Ez legyen ma az én estem, olyan jó,
hogy itt vagy velem!
Jöjj, kedvesem, hajtsd ölembe őszülő fejed,
hogy édes csókjaimmal a szádon gondjaid elfeledd!

Égette már talpam forró homok,
gördültek kavicsok cipőm alatt,
kövek is igazgatták a bokám,
és jártam sárban, mely rám ragadt.

Az őszi avart jobban szeretem,
a zizegő száraz leveleket,
az éjszaka lehullt friss havat,
a reggel roppanó hópelyheket.

Oly boldog vagyok,
ha az arcodat láthatom,
ha a két karod átkarol,
ha két szemed rám ragyog,
ha a szíved dobbanását hallhatom!
Oly boldog vagyok,
ha fogod a két kezem,
ha itt vagy velem,
ha szívedet adod nekem,
ha érzem, győz a szerelmes vágyódás,
ha tudom, ez már nem álmodás!
Olyan jó tudni,
hogy vagy nekem,