Álmok mezején megáll minden fény 
árnyékok semmiről nem vetülnek,
elindulok majd egy ismeretlen világba
ahol a galambok is némán repülnek.

Valahol angyalének a felhőkön túl,
hallom. Oly szép! Szállj le hozzám kérlek,
emeld fel a lelkem, hol az megtisztul,
nyoma se maradjon a rajta száradt vérnek.

Mint gyors patak
Ősi sziklákat repesztve
Rohan előre, útját nem nézve
Úgy mennek el ifjak, de
Hazát nem feledve!

Mint gyors patak,
De célját eltévesztve!
Száguld mindig csak előre
Útjában elsodor,  mindent,  ami szent!
Ami egykor szép volt idelent!

Hol a fény víztükörben fürdik,
Partján szíved, messzire vágyódik,
Képzelt boldogságba, egy látomásba,
Egy gyönyörű csodás, képzelt világba.

Toporzékol aki nincsen
méregfog a  rézkilincsen,
dühe nagyobb, mint jómaga,

Színes virágszirmokat sodor
A vad nyugati szél
Mint egykor virágcsokorral megleptél
S kérve jöttél felém

Én „Igent” mondtam neked
Öröm varázsolta el szívünket
Negyvenkilenc hosszú éve már
Duna vízén táncot járt a napsugár

Ordít a csend, bárhová is lépek
Aszalódott tested sehol sem vélem
Mégis itt vagy bennem, a jelenben
A varázslatos fények homályosabban égnek
Folyton új közegben hordozom drága lelked.

Mohón számító férgek markoltak beléd, szívták véred
Otthagytak kétszer Téged
Szaggattak mézes-mázosan és sunyin
Tudtad mindezt és vélem még érzed.

Halk hegedű, piruló nesz,
csókot hint a napsugár,
mégsem virgonc izgatószer,

Lapidáris sorokba öntve néhány önattribútum.

Emlékeimbe mindig visszatér
Egy gyermek, s kutya barátsága mit ér
Öröm volt őket látni
Boldogságban, önfeledten játszani

Szeretetük nem volt futó kaland
Boldogan játszottak az idő szaladt
Kutya ugrándozott, táncot lejtett
Az ő szíve soha nem felejtett

stenre bíztam a lelkedet,
vigyázzon reád,
végtelen utadon már
nem nyílik virág,
de az égen még
lesz Neked szivárvány,
este csillagok ragyognak
neked,
a tóra a ház elött lassan 
ráül a fénytelen csend.
Elengedtelek.
A szerelem kertjébe
többé már nem jössz el,
de a virágok illatát 

Öröm táncot járnak gyermekek és vének,
Míg istenükről szól dicsőítő ének.
Csak én sírok, mert tetemek közt lépek,
Mégis engem ütnek, néznek most hülyének.

Hazánkban 150 éve létezik az ún. tankötelezettség - pár éve írtam erről is pár sort, mi is a helyzet.

Lángra lobbannak a levelek az árnyak,
Visszaköszönnek ők a napsugárnak. 
Zajos madárének szökken fel az ágra
de mégis mintha lábujjhegyen járna,
egy földre szállt angyal, s könnyed lépte,
háztól az út csodálattal hull elébe,
megtisztelve. Míg az udvarban szobor,
támasznak ő, neki karját nyújtva hódol.

Húsz éve történt,több is már talán
Háború dúlt, Vajdaságban, s Szabadkán
De elnémult a fegyver, elcsitult haragja
Virágot küldött hálából egy anyóka

Kaktusz virág-„ Lelkem fehér lesz virága”
Ő csak mondogatta hálából adja
Fehér virágú kaktusz,szeretet virága
Nálunk, Szegeden, Ő a háború elől lelt megnyugvásra

Ó, de jó is volna,
miként hajdanában,
újra önfeledten,
szabadon játszani,
feledni minden
bánatot és gondot
s ne tudna senki
másoknak ártani!

                      Szédelgő s elzárt konok lelkek
                      Túlvigyázó lázas öncsapása
                      Azt hiteti: csak az jó, ki épp téged nem bánt,
                      S hogy a fekete fehér nélkül is járja.

Hite vesztett olcsó hazám,
bőröndbe bújt bő ruha,
csomagolt szív, mézeskalács