Parancsod csak egy: tiszta légy! (Nietzsche )

Büszkén rohanunk az agyhalálon át, 
Szikrázó hajzatunkból vastűz lobog, 
Apokalipszis tombol a földeken, -
Paták tépik sebeit – a Föld zokog. 

Szózat egy nyírfához
Mezei István

Mikulás bácsi szépen kérlek
Ebben az évben is lepjél meg
Hozzál nekem sok-sok szeretetet
Tudod ennek örülnek a gyerekek

Azon a napon
Amikor megtudtam hogy elhagytál
Megjelent előttem az addigi
Szerelműnk színes viruló csokra
Azt hittem legalább
Ez a csokor marad míg élek
De már az első napon
Hervadva lehullott
Egy gyönyörű vörös szirom
Másnap kettő
A harmadik napon már három
Már számolgattam
A maradék szirmokat

Kedvesem mint a gyertya  
Vetkőzz le
Tüzes égető fénnyel
Olvadj rám hosszan
Szerelemfüst mámora
Lengjen rajtunk
Álmaink árnyéka
Suhanjon a szoba falán
Tökéletesen
Teljesedjen ki a vágy
A megszállottság
A szerelem fénnyé vált
Fogyó tested
Rám borul nagy öröm
Visszatéréssel
Imádom a bronzcsillagos

Az eredet nyelvén,
Játszanak a lélek,
Hárfa hangszerén -
Végidők vihar zenéi,
Zúgnak itt –
Hozzátok szólok: Ne féljetek!
Bocsássatok meg mindenkinek -
S feledjétek a testvérek bűneit.

(Csokonai Vitéz M. modorában)

Nem haragszom a világra,
Míg fokosom táncot járna,
Megpörgetem kis kalapom -
Rózsám jön, a rejtek úton.

Hát akkor folytatódjon Baizáth Miklós története (bár gondolom az elejére már nem emlékeztek)...
Most épp erdélyi otthonából tart Budára, miközben társaival eltévednek. Persze nem is én lennék, ha e kalandos út végén nem a Nagysárrét mocsaras vidékére, annak is szívébe, a ”Világ-közepére”, kis falumba Szerepre vezetné őket a sors.

X. ének

Holt – tengerré vált szerelem
Édes ízed sóssá lett
Tengeri élet elvezett
A sok szépség rejtelem

Nagy nyitott könyv lett
A holt – tenger egyetlen lapja
Tömény hullámokban
Íródik tovább a sorsa

Mintha az én elhagyott szívem
Lüktetne fájdalmasan benne
Álmodozva múltjáról
Amikor még nem volt sós

Még a héten izzít a napfény
Gőzölöghet a beton és kő
Itt hagyhatja aranyfényét
Holnap már beköszönt a télidő

Ködfályolba öltözve
Jön a hajnal s megy az alkony
Kopasz ágak barázdázzák
A távozó köd homlokát

Fehér liliom fehér köd
Egymás után szép hírnök
Jelzik megmarad a fehérség
Kinyitja virágát a tél

/Kalmár Eszternek,Horgos
Horgos-i Segítségnyújtási Csoportnak/

Gyere, ülj ide most mellém,
mesélj a barátság egén.
Utazzunk úgy, mint egykor rég,
vonatunk fut a lét sínén.

Csodaországban jártam éjjel,
sült csirkék szálltak az égen,
és én mégis hoppon maradtam,
mert tele volt a szám mese-szavakkal.

Tam-tam-tam,
szólt a dob -
aki bújt,
aki szólt,
hazudott.

Ó halld meg Európa!
Keserves bánatunk
Mi egy hazából valók
Magyarok vagyunk
Elüldözött sorsunk
Szülőföldünktől távol
Messze a családtól
Fájdalmunkat senki
Soha nem ismeri

Juhnyájjá lesz az emberiség
Fegyveres robotpulik terelik
Kísérik és őrzik
Hozzájuk futnak a jeladók
Helyzetmeghatározó adatai
Kinek mennyi az
Összegyűjtött alázatpontja
Annak függvényében távolodhat
Csak egy helyre nem léphetnek
Az a ZÓNA
A gazdagok mennyországa
A robotemberi mivolt is
Kiemelten kiváltság

Nézem az egymással suttogó fákat
Nézem az égen egymásra találó felhőket
Én csak száraz ág vagyok hangtalan
Magába roskadt néma zajtalan

Én csak egy földről füst vagyok
A hatalmas felhőbe befogadott
Mégis mégis oly egyedül vagyok
Mert látom a hamuvá lett otthonom

Hol az a hely, hol szobrok mozdulnak el?
S eltűnnek az éji homályban
S tettekért egy nemzedék felel
Szenved egy határtalan elnyomásban!

Lampionok a vízen

Ferenc pápa Nagaszaki imája