Kisszéken ülve morzsolták a kukoricát,
az alkony az udvarba sompolygott,
míg szaporodtak a szemek,
a hold egyre jobban mosolygott.

Hallgattam az öregek meséit,
nevetésük messze szállt,
miközben kóstolgatták
a szomszéd sűrű vörösborát.

Őszi októberi éjjel álmodik a remény kéjjel,
vágyai repülnek szerteszéjjel!
Benn a szobában izzik a lég,
szerelmes vágya lánggal ég!
Még tart az éjjel és még álmodunk,
csodákra vágyunk,
teljesül a titkos vágyunk, szerelmünkre rátalálunk!
Álmainkban minden oly csodás,
pedig ez nem más, csak látomás,
mire felébredsz, már messzire száll,

Órák árnyékában születtünk,
percek száműzték álmunk,
az idő árva gyermekei vagyunk,
és egy új életre vágyunk.

Kezünkben homokszemek peregnek,
mi markolnánk, de megszöknek,
a titkok, mit sohasem mondunk ki,
mint álmok, már vissza sem köszönnek.

Mintha megint látnám
Régi színben tündökölni,
Ha ötvenhat évet kellett is pihenni,
Nem talált rá azóta senki.
Én most is látom büszkén ragyogni,
Nem csak szürkén szomorkodni,
Megtörve és arcul ütve,
Eldugva padlás mélyébe.

Kairóban kezdődött minden, 
hol piramis őrzi az idő szavát. 
A Szfinx arca titkokat suttog, 
reménykedve várja jövő válaszát.

Aswanban Nílus vize ringat, 
krokodil figyel a part árnyékából. 
A núbiai falu élénk, 
hibiszkusz illata száll a házakból.

Kavargó kérdések,
csendbe burkolt érzések,
mint hajnali harmatcsepp tünemény,
újraéled minden elveszett remény.

A szívem tükre holdfényben ragyog,
emlékek lángja lassan lobog,
a múlt szavai szélként suhannak,
de nem bántanak, tanítanak.

Ráncokba bújt emlékek, halk szavak, 
őszi fényben egyre csak lassulnak.
Minden év egy verssor, csendes ima, 
s arcra nyomott bélyeg már nem sima.

A kéz, mely egykor szép jövőt rajzolt, 
ma múltat simogat, bölcs és nyugodt. 
Az öregedés, hidd, nem betegség, 
hanem lélek-formálta bölcsesség.

2025. október 6.

Tudod, én tudom, mi az a fájdalom.
Egy sír mellett állni reszkető lábakon.

Tudod, én tudom, mi az a félelem.
Sötétben, magányban élni szürke, féltett kis életem.

Tudod, én szerencsére tudom azt is, mi az a család.
Szívem velük szeretetre, megnyugvásra, s ott távol is, mindig hazatalált.

Csodás október
simogat a napsugár
fagyos hajnalok

Fúj az őszi szél
sír a lehullt falevél
avarként végzi

Lesz még pár szép nap
jön még az indiánnyár
egy kis boldogság

2025. október 4.

TM

A bántó szó, mint rozsdás szög,
a szívbe fúr, kiolt minden fényt,
árnyékban pereg a gondolat tovább,
marad a csend, múlik a remény.

Belső sikoly kavarog benned,
rideg tükröt tart a világ,
hol hegy volt egykor, most kő marad,
s csak a fájdalom növesztette virág.

Az őszben rettenthetetlen áll,
lapátját szelek tépik,
s míg azok gyorsulva forognak,
a köd csendesen örvénylik.

Tél havában sem alszik soha,
csontja ropog, de mégis dacol,
a szél, ha jön, felrázza zenélni,
és szárnyaival ősi mesét dalol.

Az őszi csend csontig hatol,
zokogva sír a szív,
a vonat téged, kedvesem, oly messze vitt!
A várakozás fekete varja csipkedi véresre szívem,
a hitem ad reményt,
hogy lehetek a karjaidban még, kedvesem!
Remélem, nekem ad az Isten még,
hisz a remény mindig él!
Szívem érted dobog, érted sír,
zokogva téged hív

Egy őszi délután szinte észrevétlenül jött felém
a boldogság,
de én nem figyeltem rá,
s ő ment tovább, meg sem állt!
Majd csendesen elkezdett esni az eső,
nem volt felettem tető,
átölelt az esti csend,
s könnyem is eleredt!
Az őszi eső csendesen esett,
áztatta a fákról lehullott faleveleket!

Hetven vagyok? Na és, akkor mi van! 
A lelkem még szökdécsel, mint hajdan. 
A tükör néha tréfát űz velem, 
de belül mindig tavasz a szívem.

A múltam gazdag, mint egy jó regény, 
de most is írom - nem vagyok szegény. 
A bot? Csak stílus, mint egy szép kalap, 
de még táncolok, a tánc létalap.

Rohannak az évszakok,
mint szélfútta felhők az égen,
s mire felfognám a nyár melegét,
már őszi köd terül a réten.

Úgy elrohannak az évek,
de az idő végtelen szövőszéke
láthatatlan fonállal szövi
a múltat és jövőt össze.

Elmúlnak az évszakok,
mint szemnek a futó képek,
ám a lélek tudja jól,
mögöttük örök törvény lépked.