ma éjjel mély álmomból arra ébredtem
arcomon lágy, puha érintést éreztem
becsukott szemem előtt anyukám láttam
puszit lehelt arcomra, erre úgy vágytam
eljött, s itt hagyta angyali üzenetét
így köszöntötte szülinapján gyermekét

2026. január 4.

Kérdezlek Szél, elfáradtál? Sosem pihensz.
Kérdezlek Hajnal, nem vagy álmos? Elsőnek kelsz.
Kérdezlek Hold, elég neked, hogy más adja fényedet?
Kérdezlek Napsugár, szomorú vagy, ha felhő takar tégedet?

Tudom, ma kacagnom kellene,
és röpködnöm, mint nektártól bódult lepke,
hiszen ma mulat a világ egyik fele.

Én nem tudok.

Talán a tapasztalás, mi szárnyamat szegte.
Mert nem változik az emberek fele.
Ki szeretetre vágyik, mind kudarcot vall,
kezet nyújt naivan, hiába,
jeges tekintet, számítás,
- és a gyűlöletből egyre épül a fal.

Fehér álmot lehel a fákra a tél,
dermedt ágakon csillan a fény.
A szél imát suttog a völgyek fölött,
s a világ egy pillanatra jónak öltözött

Hópaplan ring a mezők vállain,
csönd ül a földön, s ring régi dalain.
A patak tükrét díszes jégcsipke fedi,
titkát a holdnak nem árulja ki.

Vásznat feszít a reggel elé,
hogy elcsípje a napfény sugarát,
ecsetje nyomán a világ hígul,
s megidézi a hajnal arany mosolyát..

Fest kéket a tóra, hogy igaz legyen,
vöröset az esti ég peremére,
de a festék sosem jut el egészen
a fájón dobbanó szív közepébe.

Gondolatban
nálad járok,
gondolatban
hozzád vágyok!
Gondolatban
veled hálok,
gondolatban
két karodba bújok!
Gondolatban
forrón csókol a szám,
gondolatban
nem maradsz adósom ám!
Gondolatban
oly boldog vagyok,
gondolatban
a nap ránk ragyog!
Gondolatban
örökre miénk a boldogság,

Petárdáktól hangos az éj,
Csillagként repülnek az égre.
Sok kis madár hull a földre,
Világít a fény a tó tükrébe'.

Szólnak, visítanak hangosan a petárdák,
Szállnak fel a sötét égre.
Így jelzi keserűen az ember,
Egy küzdelmes évnek vége.

Tiszafa ágára rigó szállt,
karácsony második napja is eljött már!
Dalol a rigó vidáman,
mellette a kicsi párja,
ki az életét vele járja!
Fészke itt van a tiszafán,
elesége így bőséges ám!
Nem lett idén sem fehér karácsonyunk,
pedig bizony nagyon erre vágytunk.
Hamar eltelt ez az év is,
gyermekeink oly gyorsan felnőnek,

Lám, megint eltelt egy hosszú, talán küzdelmes esztendő
és nem tudni, örömöt vagy bánatot hoz-e a jövendő
ma az óév legutolsó, de mégis oly vidám napján
töltsük tele poharunk, nincs pezsgő az alján
búcsúzzunk méltósággal a múló időtől
nem kell félnünk előre a jövőtől
szól a zene, táncol a lábunk
vad ritmusra vágyunk

Az óév még sóhajt egyet,
az éjfél léptei lassan közelednek,
koccan a pohár, remény cseng benne,
talán megyünk egy békés esztendőbe.

A szívekben most kívánság születik,
legyen holnap könnyebb, legyen bennünk hit,
hulljon le rólunk, ami nem mi vagyunk,
harag, félelem, régi, kopott szavunk.

Vén falak repednek a zajos téren,
ahol régen csend ült a kövek szívében.
Most gépzaj rágja az alkonyi fákat,
s a lélek helyén csak üresség s vázak.

​Már nem az égbolt kékjét nézzük félve,
csak a fénylő üveget markoljuk az éjbe’.
Műanyag szitál a tiszta vizek ágyán,
halott istenek sírnak a világban árván.

Ezüstpor hull a néma tájra,
Fehér palástot ölt a bükk,
S az erdő dermedt, mély imája
Zizeg a fagyos ágak között.

​A nap csak bágyadt, sárga korong,
Szikrázik rajta jégszilánk,
A szél a völgyben halkan borong,
S fagyott patakról kél a láng. 

dal

"Mostan kinyílt egy szép rózsavirág -
Betlehemben kibimbózott zöld ág,
kit régen vár már az egész világ,
királyember méltóság".

vers

Még szundikál a hideg.
Telet bújtat a kabát alá.
Fázás útját elképzelt
Szánok suhogják fájdalommá.