Álmosító, ködös, téli este volt,
a hold is szégyenlősen elbujdokolt.
Az ablaktörlő monoton ritmusa,
az eső ütemes, hangos taktusa
a sofőrt teljesen elkábította...

​Nem csendes eső vagy, mi elmossa a port,
Hanem villám, mi a földig letarolt.
Vérvörös hajnal a sötét ég peremén,
Te vagy az útvesztő, és te vagy a remény.

​Mint szomjas a kútnál, ha mélyére tekint,
Úgy hívlak magamba megint és megint.
A bőrömbe égtél, szádon a nevemmel,
Nem tudlak feledni a józan eszemmel.

​Te vagy a fény, mi áttöri az éjt,
Benned őrzöm az örök szenvedélyt.
Nem ember vagy már, hanem tiszta jel,
Kit a sors izzása az egekig emel.

​Mint ősi templom hűvös oszlopa,
Úgy állsz ott bennem, lelkem otthona.
Lépteid nyomán kivirágzik a csend,
S a káoszból bennem megszületik a rend.

Láthatatlan szárnyam még lehúz a földre,

tollai ezüstkönnyektől nedvesek,
az ég szeme sirat engem.

Elszántan a fényre lépek,
és a madárdallal, mint a felszálló pára,
az ég peremére lebbenve, bebocsátást kérek.

Uram elé teszem alázatos lelkem,
úgy kérem majd szépen, engedjen be engem.

TM

Ha elmúlnak az ünnepek,
elrakjuk a díszeket,
meghallgatjuk a tévében
a világról a híreket.

Nem változott semmi,
csak pár napig kizártuk,
hogy minden rendben van,
mosolyogva eljátsszuk.

De itt maradt a köd,
nyálkásan, tapadósan,
hiába várjuk a napot
reménykedve, kitartóan.

Ezüst palástot ölt a néma erdő,
a táj fehér selyembe burkolózott,
s a szél arcomba vág,
olyan, mint tiszta lap, mit nem mocskolt be felhő,
s hol fagyos szélben alszik minden ág.

A szívünk most, mint egy kiszáradt, vén jászol,
mely portól szürke, s hideg fújja át,
de mélyén mégis halk remény parázsol,
s dacolva várja égi otthonát.

Fakéreg sóhaja száll fel a kályha mélyén,
a konyha gőze sűrű, édes felhő,
s mint régi könyv a nagyszülők ebédjén,
úgy nyílik meg a múlt, az a messze tűnő.

Az otthon most egy izzó, óvó fészek,
melyet a szeretet font gyönge szállal,
s bár kint a fagyos farkas-széllel szembe nézek,
bent minden arc mosolyog egy halk, szelíd imával.

Lét-részecském pozíciója végtelen. 
Nullaidőben száguld át az éteren. 
Mindebben ott remeg egy nemes félelem, 
Hogy nem tudom biztosan, ki vagyok.

Az igazság-irányba nézne két szemem, 
Megismerése sejtjeimnek lételem. 
Itt is feldereng a rengető félelem:
Nem tudom biztosan, miért vagyok.

Nem vihar az, mi szívünkbe vág,
nem dörgő szó, mi megváltja a világot.
A szerelem csak egy halk nesz, egy néma ág,
melyen a hajnal bontja az első virágot.

​Egy tekintet, mi a tömegben megpihen,
egy mozdulat, melyben otthonra lelsz.
Nem kérdezi senki, hogy miért és miben,
csak tudod a választ, mielőtt felelsz.

A sors viharzó, vad vizén hajóztam,
Hol sötét hullám vert az ég felé,
S magányom néma, fojtó börtönében
Nem néztem már csillagok elé.

De jöttél Te, mint halk, ezüstös hajnal,
Ki elűzi az éjnek minden bánatát,
S a szívemen, e sajgó, régi hangszeren
Felcsendülni hallottam szívem bánatát.

Gyertyafényben táncol a hideg téli éj, 
csendben közeleg a titokzatos rejtély. 
Szívekben melegszik az ünnep varázsa, 
karácsony fénye minden otthont átjár ma.

Hópihe táncot jár az ünnepi fényben, 
fényes csillag születik minden reményben. 
Szívekben dallam, fény, melegség és varázs, 
karácsony minden perce egy izzó parázs.

Hold sarlóján angyal ül,
varázspálca kezében,
csíkot rajzol az égre,
a mély fekete sötétben.

Most az idő megpihen,
nem kérdez, és nem siet,
szívek dobbanásával
új vágyakat szövöget.

Csillagfény ad reményeket,
béke marad nyomában,
holdsugár fon virágokat
angyalkának hajában.

Az asztalon finom ételek,
emlékek íze, és régi szó,
nagymama hangja visszacseng,
mint a frissen roppanó hó.

Csillag áll őrt az égen,
nem siet, csak ránk figyel,
s míg együtt vagyunk, megtanít,
hogy az idő soha nem pihen.

Ha könny csillan, ne szégyelld,
a fény is így születik,
mert a szív akkor is bátor,
ha mindent elveszít.

Nem kérdez a csend, nem sürget az idő,
a gondolatok kabátját akasztóra teszem,
és hagyom, hogy a percek
csak úgy szaladjanak velem.

A szív nem bizonyít, csak dobban,
mint egy ósdi szúette óra,
egy elfelejtett szobában,
mi rég nem volt leporolva.