A nap már elbújik,
fáradt a fény is,
sötét bársonyként terül az éj,
s vele gyengéden
Rád terülök én is.

Csillagok gyúlnak,
mint apró szemek,
titkokat suttog a csend,
megrezzenek.

Közben fogom szorosan kezed,
együtt oly jó Veled.
Kéz a kézben,
sok édes éjben.

Sebet hagytak szívedben,
csak úgy, mint az éles kések,
némán tűrted, hallgattad,
de belül lassan téptek.

Nem kérted csak a csendet,
egy őszinte pillantást,
de a szem jéggé fagyott,
s benned megállt a varázs.

Megbántottak, te nem szóltál,
mert elhagytak a hangok,
hisz mit érnek a szavak,
ha dühtől pirosak az arcok.

Megkarcolt a bolond élet,
Becsapott a boldogtalan idő.
Mindenhol ábrándok és vétkek
Fodroznak, mint  vízbe dobott kő.

Jégvirág a rozoga ablakon,
Kint hőség,  harmincöt  fok meleg.
Amott egy árva  hullócsillagon
Megfagyott, széplelkű szerelmesek.

Lassan kitisztul a táj,
a föld újra lélegzik,
a fátyolos ég takarta gyászt
szivárványok színezik.

Nyomában virágok fakadnak,
a táj megelevenedik,
ahogy lehullt az égből,
lassan lecsendesedik.

A csend otthonra talál,
az eső finoman andalító,
nem írja tovább az ütemet,
csak egy halk zeneszó.

Bennem tél van megint,
a Múlt vastag kabátja vállamon pihen,
benne sok régi emlék,
hű társam idebenn.

Bársonyos ujján régi álom száll,
súg egy mesét egy régmúlt éjszakán.

Zsebében őrzöm az időnek morzsáit,
egy régi levél, egy elszáradt virágcsokor összetört torzsáit.

Ma virág nyílik minden szívben, 
bárányfelhős fürdőt vesz az ég, 
de a szívemben süket csend ül, 
egy halk sóhaj, egy csodás emlék.
 
Elmentél, és én árva vagyok, 
hangod még mindig fülemben cseng, 
mosolyod fényként reám ragyog, 
Szívemben él örökké itt, bent.

Pille dorombol, lágy és csendes,
bundája puha, álomkönnyes.
Szeme csillog, a farka rebben,
szeretetből szőtt kicsi lelkem.

Ugrik, játszik, és halkan lépdel,
fényben fürdik reggel és éjjel.
Ölébe bújnék az időnek,
Pille mellett mind' szépnek tűnhet.

2025. április 26.

Lila viola illatozik az ablakom előtt,
viszi az esti szél az illatát messzire,
szívem sóhaja száll vele,
boldog, ha itt vagy ővele!
Lila viola,
szívem hírmondója,
szerelmek tudója,
szívek bolondítója,
lelkem nyugtatója,
mondd el,
hogy szeretem,
ma is őt szeretem.
Lila viola illata elbódít, karodba csábít,

Szabad-e sírni kóbor felhők alatt,
hol könnyeket önt az elmúlt pillanat,
hol sóhajt súg fülembe a könnyű szél,
hol a remény is csak reményt remél.

Túlcsordul a szerelemtől öreg szívem,
de nem hallja lelkem már senkisem.
Csak nézem, miként esik szét ez a világ,
Bármit teszek, az csak hiú ostobaság.

Hagyd a világot békében élni,
ne játssz Istent, az nem te vagy.
Sorsod valahol tán meg van írva,
életed egy, és nem kapsz másikat.

Az ember nevet egykor örökül,
kaptad, hogy mindig megbecsüld.
Mi nem az ember névhez méltó,
azt nagy bölcsen kell, hogy elkerüld.

Elmerengtem a tétova múló időben,
a tépett szerelem üszkös roncsain.
Hol buborékba zárt az ostoba élet,
s arcul csapott megint és megint.

Bábuként ringok egy cérnaszálon,
a közönybe hajtom le ősz fejem.
Sivár rommá vált egykor szép világom,
de a szerelmet benne még felismerem.

Zöld mezőm most tarka-barka,
velem dúdol, szívem hallja,
pillangó száll jobbra-balra,
cikk-cakk szárnyán fény hímpora.

Egy madár száll ágról-ágra,
dala hírt visz messzi tájra,
éneke szól szívtől-szívig,
rád gondolok déltől-estig.

Csended vesz körül,
vállamra terített óvó szeretet,
szemembe könnyeket csaló messzi fényed,
egymásba fonódó lélekölelés,

mint mikor itt voltál,
és gyöngédségeddel körülvettél,
és szemembe ragyogást küldtél,
és elakadt a szavad, amikor rám néztél.

Gyomra mélyén tátong néma űr,
mint elhagyott fészek, mi téli ágon ül.

Az éhség egy kín, egy láthatatlan hideg folyó,
lassan marja, emészti őt,
nincs már számára semmi új reményt hozó.

Csontjainak vázán fáradtság lepel,
ahogy mozdulatlan teste
ott a koszos matracon hever.

Hófehér orgonák,
jó, hogy kinyíltatok!
A lila orgonákkal,
ugye, meghallgattok?

Csodás orgonáim,
sír most a dalom.
Könnyemmel pengetném,
ha lenne gitárom.

Értetlen a világ,
nem hallja hangom.
Ha hegedű lennék,
sírna a húrom.

Mindent lehet,
csak ne add fel soha!
Legyen életed
bármilyen mostoha.
Tagadjanak meg
százszor, ezerszer,
de egyet tudj, hogy
soha ne add fel!

Az egyedüllét soha
nem jelenthet magányt.
Tavasszal a madár is
neked zengi dalát!

A Nap is egyedül van,
soha nem magányos.
Ki egyedül ébred,
arra is mosolyog.

Nézd csak a Nap fényét,
rád veti sugarát,
lehet, hogy a réten
csak neked nyílt ma virág.