Úgy tekint a múltba,
maga elé meredve,
mint ki csak közelre lát,
 - mégis látom szomorú szemével
minden búját, bánatát.

Fejében nincs kavarodás,
már minden csomót kioldott,
bár lépni sem tud, lába reszket,
mégis bejár hegyet s völgyet.
Nem valódit – lelkit.
Magasat és mélyet,
mennyeit,
és sok apró poklot.

Egy elkésett levélben érkezett híred,
mint esti szélben hulló,
száraz levél, csak úgy idetévedt.

Rajta a tinta halvány,
a papír már régi,
egy régmúlt érzés bús üzenete,
mi a szívem még tépi.

Olyan, mint csillagnak fénye,
mely felém évmilliók óta fut,
s mire ideér, forrása rég kihunyt.

A lelkem egy zongora,
rég nem játszott rajta kéz,
porlepte billentyűinek hangja
néma csendbe vész.

A húrok megnyúltak,
szívem kicsit lomha,
nem zeng úgy, mint rég,
hangja már tompa.

A régi dallamok,
mit a szív még dalol,
ott vannak mélyen bent valahol.

Óvd a fát, mely hűs árnyat ad,
levele széllel muzsikál,
s ha jő sejtelmes alkonyat,
mesét mond fénylő csillagnál.

Ne lépj virágra, hajts fejet,
benne egy cseppnyi csoda él,
szirmával világot festett,
s eget, mely kékebb a kéknél.

A kék bolygó,
mint álmaink lágy óhaja,
az űr sötétjén ringatózó
csillagok sóhaja.

Zöld szíve lüktet,
s erdők mélyén dobban,
folyók az erek,
melyekben hal csobban.

A nap aranya csillog a tó szemében,
a szél az ő lélegzete,
suhan a réten.

Szó nélkül nő az árnyék,
a házak mögött valaki számol -
szavakat, kenőpénzt,
és minden lemondott álmot.

Egy íróasztalon ketyeg a közöny,
pecsétet kap a hallgatás.
A jog könyveit rég megette a por,
de a borítón még ott a hatás.

A padláson megállt az idő,
porában régi lábnyomok,
egyik eldugott zugában
kis ládika ácsorog.

Milyen kincseket rejteget,
múltjában mi a titok,
rezgő hálójában egy pók
menekül, míg ajtót nyitok.

Régi, sárga újságok között
kopott fényképek lapulnak,
ismeretlenek az arcok,
a kortól már kifakultak.

Fény voltál,
lelked fénye tartott ébren,
hogy bizalommal legyek, amikor féltem.

Elmentél,
hogy még fényesebb legyen az ég,
ragyogó lelkeket ölel a messzeség,
hajómban egyedül utazom még.

Bátorítasz,

„fényből szőtt gyöngyöket” szórsz a vízre,
ígérted, szeretni fogsz örökre,
mert az életnek nem lesz vége,
nem lesz vége.

A dermedt föld alól, mint álomból ébredő fa, a gyászban
rügyezik már a csend,
a néma sóhajok s zokogás kora
elszállt.

A szívűnk, mint régi, téli fészek,
most új tüzet rak, s a hamu alól kikel benne egy lélek.

Bánatunk eltűnik, mint eldobott kő, mely mélybe zuhant a sötétben,
most öröm, s fényes madárként szárnyal a végtelen égen.

A víz tükrén cikáznak, mint ezüst szilánkok,
egy napra született, tündéri álmok.

A múlt árnyából felsejlő fényes pillanat,
ahogy a folyó ringatja őket,
mint mikor álmod gyönyörű és szabad.

Szárnyuk csapása a szellő suttogása,
táncuk a lélek tiszta ragyogása,
létük egy percben égő vágy,
mulandóságuk édes és lágy.

Mikor már nem emlék a tegnap,
Csak egy szúrás itt, a szegycsont mögött,
A mellkas bal oldalán,
Hol az érzés a lélekkel ütközött
Oly sután és bután.

Mikor már nem érzed, hogy szeretnek,
Meg ahogy pulzál a vér,
Csak a kongó ürességet
A szívkamra üregében,
És az értelem nyugodni tér.

Mért loholjak vágyam csalfa képzetében,
S a valóság csapdájában, mért merüljek el,
Mért higgyek a világ önző, hazug felében,
Mikor a vég itt van egészen közel. 

Igaz vágyak hazug bolondja lettem,
megírt a sors, gyűrött rongyos lapon,
a mondat végén a pontot kerestem,
szoborrá meredtem repedt talapzaton. 

Hajnal hasít be az ablakon,
lebben függöny, ragyog a nap,
elhagy az álom, visszatérek,
sarkamban topog a mai nap.

Keserű kávé frissít reggel,
végigszaladó tompa varázs,
bögrében a fekete vízben,
cukrot keverő feltámadás.

Mikor ezüst utat rajzolsz
éjszaka a tavon,
hadd szárnyaljon szívem
s képzeletem, hagyom!
Vonzásod oly távolból is érzem,
ahogy sokszor a hullámzó vizet nézem.
Lassan elindulok vágyaim
útján feléd,
mint örök múzsámba,
úgy kapaszkodok beléd.
Egyszer talán a sötét
éjben, árván,
megérinthetem felszíned,

Hangok a csendben,
szívdobogás,
nyílik egy ajtó,
kis kattanás,
indul a lépcsőn,
lábdobogás.
Elmegy egy autó,
halk suhogás,
csatornafedél,
nagy csattanás,
repül egy galamb,
szárnycsapkodás.
Lefőtt a kávé,
halk kotyogás,
ablakban a nap,
fény, ragyogás,
reggeli csendben
álmodozás.

Tavasz mosolya nyílik az ágon,
Szellő suhan át nyíló virágon.
Zöldülő fűben nyuszik lapulnak,
Színes tojások fűbe gurulnak.

Harang zeng halkan, messzi faluban,
Remény csillan a reggeli napban.
Kicsiny kezekben barka virágzik,
A szív is újra hittel világít.