Csillagok imbolyognak az égen,
mint részeg madár a szélben,
ragyognak az éjszakában,
fürdenek a holdsugárban.

Titkok tűnnek el a fényben,
árnyak járnak néma csendben,
kapuk nyílnak a végtelennek,
időtlen világok megjelennek.

Nekem Te adtad a csodát,
a válladhoz símuló arcom
békés megnyugvását!
Te adtál nyugalmat, békét,
lelkem nyíló virágának harmatcseppektől csillogó szirmának újraéledését,
illatozó létét!
Kétkarod féltő ölelése, sóhajod, csókod szelídsége,
majd egyre gyorsuló szívdobogása,
szunnyadó vérem felgyújtása!
Te adtad azt, amire vágytam,

Egy utolsó sóhaj - csendben szárnyal,
a világ hangtalan alám hajol,
az idő pereg, de nem marasztal,
a test elcsitul, a fény átkarol.

Lélegzetem lassan, némán pihen,
mint a tó, ha tükre elcsendesül,
és akkor jön... nem kérdez, nem siet,
csak ott van - vakító, meleg, derűs.

Bár királyunk régen kiemelt ünnepnek,
Nagyboldogasszony napjára tekintett.
1038 évének augusztus 15. napján
A halál angyala kísérte utolsó útján.
Előző napon, halálos ágyán,
Magyarországot Szűz Máriának ajánlván.
A szabolcsi zsinat 54 év múltán
Oltárra emeli augusztus 20. napján.
Az egyház néha ünnepli, néha bizony

Ha az ég peremén fény születik,
és párás álmot bont a méla csend,
a nap kibontja lassan szárnyait,
és a sötétségbe aranyfényt csen.

Sötét árnyak oszlanak, az ég sír,
de a nap nevetve átöleli,
a könny és napfény, ha összeérnek,
színes hídként az eget ívelik.

Azt mondtad egyszer, a mindened vagyok,
Szerelmes éjeken majd szerelmet kapok.
Virágot aggattál menyegző ruhámra,
Arra kértél, rád figyeljek, soha senki másra.

De szép is volt az a boldogságos éden,
Míg egy búsuló nap elfutottál tőlem.
Rád figyeltem, mindenem neked odaadtam,
De azt a virágot, azt bíz' megtartottam.

TM

Füst kúszik a hold felé,
dübörögnek a bőrdobok,
égi szikra villanása,
ringatóznak árnyalakok.

Szikrák szállnak, ének szól,
ősi szóval hív a szél,
kitárul az időtlen kapu,
tűzben szív lüktet, titok kél.

Vér a kövön, utolsó sóhaj,
csillagok közt hajlik az idő,
fények járnak az éji rítuson,
lélek emelkedik, az örök erő.

Volt egy szomorú madár,
fészkében élte életét,
kereste boldogságát,
azt a pirinyó tollpihét.

Egyszer úgy érezte,
végre rátalált,
akkor elhagyta búját,
elhagyta bánatát.

Kitárta szárnyát a napnak,
ég felé szállt bolyongva,
szíve mélyén érezte,
itt lehet az otthona.

Unszolsz, hogy írjak némi verseket,
S milyen szívesen fogadnék szót neked!
De Pegazus nem nyargal, átkozott gebe,
Csillagképként ragyog, így most az ihlet
Elég messze szállt vele.
Az északi égbolton trapéz alakban várja,
Egyszer csak vágtasson, szabadon szárnyaljon,
A határ megnyíljon, a múzsa ajtódon kopogjon.

Köszöntelek „Ősök Napja”,
Magyar nemzetet vidd diadalra!
Nem akarunk már benne hinni,
Taposnak bennünket Európa urai.

Pedig hős volt egykor a magyar,
Összefogott, s övé volt a diadal.
De mindig felütötte az árulás a fejét,
Átok sújtott rá, s okozta vesztét.

Augusztus huszadika  nemzeti ünnepünk.
Minden évben újra,  s újra emlékezünk.
Eljön a mi hazánknak szép ünnepe,
Tűzijáték fényei ragyognak az égen,
Tükörfényük a Duna vízében...

Az anyák éjjel sírnak,
mert akkor a könnyek
szabadon folynak,
hangtalan, néma reszketés,
nem hallik, csak óraketyegés.
Párnába hulló gyöngyök,
fájón tenyérbe vájó körmök,
csendesen, mert mindenki alszik,
csak a halk lélegzet hallik.
Az anyák éjjel sírnak,
mikor senki sem látja,
csak a holdfény simítja arcukat,

Versben mondom el,
Hogy szomorú a lélek.
Sötét felhők gyülekeznek fölétek,
Mikor a nap ontaná sugarát.

Áldott esővel öntözné a határt,
Mikor a fák adnák a termő koronát.
Virágok nyílnak adják a csodát...

Szomorú a lélek, sír belül.
Emberek milliói megváltoztak kegyetlenül.

/Búcsú László öcsémtől/

Zokog a lelkem, fáj a szívem,
Miért hagytál itt bennünket, testvérem?
Szerettél bennünket, ahogy mi is,
Jó lelked volt, szeretett az Isten is.

Minden szó csak gyenge vigasztaló,
Szívünk fáj, nem ad megnyugvást a szó.
Mindenkihez volt kedves szavad,
Az elesetteknek megnyugvást adtad.