Emlékeim között kóborlok némán, 
a sors is nyomot vet a lét árnyékán,
kopott falak, pókháló az ablakon,
a táj tündököl, s csend van a szavakon. 

Színes felhőket ecsetelt,
horizontra az alkonyat,
sárga és vörös színben,
festett szépséget a nyugat.

Felragyogott az égen
a nap tüzes koronája
Ontja, sugározza melegét
Levegő remeg bele
Felhőtlen, kék az ég
Forró meleggel köszönt a nyár
A búzatenger nyújtja fejét
Szomjazva esőre vár
Tikkadtan sóvárog a határ

/Ducika emlékére B.Szabadisóstó/
Ültünk a teraszon
A napfénye utolsó sugarait
Küldte át a Balatonon
Beszélgettünk nevetve
Fecskék a drótokon ültek csivitelve
Emlékeztünk harmincöt évre
A munkálkodó napokra
A nyaralót építő tegnapokra
Gyermekeink csíntevéseire
Unokáink nyiladozó értelmére
Lassan folyt el az idő

A vízparton, kövek, kavicsok,
tükör tóban ringó ladikok.
Vastag ág ússza át a tavat,
már kopogtat, hanyatlik a Nap.
.
A távolból vonat kattogás,
elrobog, mint égi látomás.
Vörösen izzó naplemente,
kerek Hold váltja, éjjelente.

Mint az a homokká porladt,
kaviccsal bélelt folyómeder,
melynek ölelésében vadulva,
néha szelíden, emléked hever.

Apró kis hullámok, vidáman csacsognak,
mesélnek kacagnak, szaladnak hajónak.
Tengeri zenekar nyugodt, lágy muzsika,
pihen a tengerész, csendes az éjszaka.

Előlép a prímás, fogja a hegedűt,
új dalt kezd, egy búsat, bánatost, keserűt.
Megnőttek a hullámok, már haragszanak,
szeretnék, hogy az emberek vigadjanak.

Most hozzád szólok,
tudd, nem vagyok szónok,
szívemben nehéz ólmok.
Kétségek zászlóin lógok,
álmokat szőttem, mint a pókok,
mellettem gyarapodtak a lordok.
Ereklyeként őrzőm jóságos voltod,
szavaimban éldegélnek bíborcsókok,
ám hiába, mert érződnek a sötét foltok.
Ellaposodó kontaktusok, mint a lobogók,

Kitágult már így a világ,
szabaddá vált a lelkem,
annak ellenére mondom,
hogy már hamuvá lettem.

Életünk, egén lassan
Elszálltak az évek,
Kimérten méred már a lépted,
Szavad egyre kevesebb,
Már nem is számolod az éveket.

Volt már régi szép idő, nem is egy, s nem három,
ha csúnyán buktam is, a rám kirótt ösvényeket járom,
nehéz a keresztem, de az Isten még el nem hagyott,
már csak egy angyalt ismerek, a többi mind halott,
nem azért mert épp forrón ölel, hanem a tudat,

Rossz álmot láttam, szörnyű volt, inkább nyomasztó,
egy irányba menetelt, minden földi halandó,
mintha nem látnák, hova viszi őket az az út,
mi békét rejteget, esetleg nyomort, vagy háborút,

Boldog az a gyermek,
ki családba születik,
anya, apa, nagyszülők,
együtt felnevelik.
 
Áldott a fénysugár,
mely kíséri életük,
ősi vérük összefog,
sírig fogja kezük.
 
A fény ha rátalál,
fiúra és a lányra,
szülői vágy felébred,

Kedves tanító Néni
Önnek írok most levelet,
valamikor hajdan,
Dombováron született.

Meg kell végre keresnem
Elveszett nagy álmomat,
Már majdnem elfeledtem;

Legyen ez a mi kis titkunk,
Ez a közös, égi szenvedély,
Lelkünkből, ha éjjel felrepül