Velencében jártunk,
Suhant a gondolánk,
Ragyogott a napsugár,
Száz csoda várt ránk.

Szent Márk téren galambot etettem,
Megkondult a nagy harang felettem,
Tornyaival köszönt a Dodzse palota,
De rég vágytam már oda.

Szeretem a pirosat, sárgát,
az ernyő, és levelek báját.
Esik eső, csendben csepereg,
szúrós tüskéimről lepereg.
  
Sárga levél a harmonikám, 
elővettem dús fantáziám.
Eljátszottam egy szép dallamot,
mit, esőcsepp szívvel hallgatott.
 
Nem néztem se jobbra, se hátra
pocsolyába gázoltam bátran.

Feledés

Mint vízen kacsázó kavics 
tűnik el hirtelen,
megpihen a folyó mederben.
Lassan mélyre süpped.
Megtalálni újra nehéz,
Ezt teszi veled is a feledés.

Emlékezet

Valamikor kiskoromban,
mikor még édesebb volt élnem,
minden áldott szent vasárnap
a nagyanyám kézen fogott,
s templomba vitt engem.

Nézd kedves, takaróm folt hátán folt,
asszonynak ilyen sohasem volt,
szép arany brokátja fakó, kopott,
minden fércelés életekről susog,
felidézve múltat, mutatva holnapot,
míg az ablakon besüt ránk a telihold.

Olvasd s közben hallgasd ...
https://gramofononline.hu/383138979/jalousie

Szerelem tüzek lobbanása
Úgy félek rám hervad a lángja
Távolléted oxigén hiány
Nélküled hamuvá válok én

Nem vagy mellettem lihegve ver
A folyton téged ölelő szívem
Attól félek szétvet a nagy vágy
Mert a féltékenység már bennem ár

A lét nem más, mint álom az anyagban,
méltóbb élethez fejemen kalap van,
lehet, szürke, barna, mindig őszinte,
a fejembe csapom erre az őszre,
akár nemezből, vagy szelíd nyúlszőrből,
véd az ármányos, fejfájós szelektől,
néha nem emlékszem apró dolgokra,
nem teper le a fárad agy pánikja,
büszkén viselem, bár csak szolga vagyok,

Szerelem tüzek lobbanása
Úgy félek rám hervad a lángja
Távolléted oxigén hiány
Nélküled hamuvá válok én

Nem vagy mellettem lihegve ver
A folyton téged ölelő szívem
Attól félek szétvet a nagy vágy
Mert a féltékenység már bennem ár

Csalódás mint eltévedt varjak
Feketén sűrűsödnek az égen
Tán gyászlepellé egybe olvadnak
Rajta van az őszinteségem

Fekete könnycseppek azok az égen
Ében gyöngyökbe zárt boldogság
Itt hagytál szenvedés egyedüllétben
Mit számít már hogy mit akartál

Zuhog a szomorú őszi eső
Sír a fának a színes levele
Nyár is elment, szép időt temetve
Itt maradtunk napsugár nélkül dideregve
Az eső csak egyre esik
Mint, ha az égbolt a földre költözne
Nem ragyog már a nap, felhő eltüntette

Apukámnak volt egy ács ceruzája,
mint  kis művész, szemet vetettem rája.

Elmúlt a nyár, elmúlt az ifjúság,
egy újabb szakasz az életünkben.
Járjuk a rögös utunkat a fényben,
gyermeki kacaj száll fel az égre.
Ártatlan mosolyuk, gyógyír nekünk,
boldogok vagyunk, hogy így szerethetünk!
Lassan eljártak felettünk az évek,
szívünkben mérhetetlen szeretet, és béke.

És lobogott a máglya Nimrudtól Nergálig
Vissza a gyökerekhez
Rainer Maria Rilke
A kilencedik elégia parafrázisa

Motto:

Így merül belém az ősz ezer színpompája,
ahogy hullik rám a fák levett lombruhája,
zárjál karjaidba ott a parki fák alatt,
hol ruháddal együtt testem testedhez tapad.

Színes hullt lombokból vess puha ágyat,
vetkőzzük le gyorsan az álruhákat,
a valóság kövessen sosem az árnyad,
lelkedet szeretet járja ne a bűnbánat.

Szép ez a nap
Az éj tükre kimászott a kútból
A természet mosolya
Csókkal szórja a vidámság
Ébredő tiszta fényét
A levegőben csillog az öröm
A szívemen dobban a gyönyör
Hatalmas szomjas
Zöld szakadékká vált az éj
Ömlik bele az éltető fény
Aranyló napraforgóözön
Terül a boldogság perceire
Kibuggyan a lét szenvedélye

A nagyszájú politikusok
Mint a pelikánok
Ormótlan száj - csőrükkel
Állandóan élelemért csapkodnak
Napi két kilogrammot esznek
Ezzel a győzelmi pálmát viszik
Csőrük majdnem fél méter
Jól befér minden zugba
Fel is mérnek mindent
Aztán kiemelnek nullra
Amíg a vízben halcsillogást látni
Addig fognak folyamatosan falni

Mondd rám, ha úgy van, hogy megőrültem,
mert tudok hinni, szeretni, gyűlölni is őrölten,
egy elfajzott világban, ahol pénz az Isten,
őszintének megmaradni, igaz hitben.