Érzelmek édes hálójába estem,
bevallom, már nem kerestem,
jöttét már rég nem is reméltem,
megtalált még utoljára engem,
remél a lelkem.

Mire jött a hideg szeptember,
tele lett a szívem érzésekkel,
kint tombol a didergető hideg,
szerelem máglya ég idebenn,
izzik a lelkem.

Már tündökölnek a tavaszi virágok,
smaragdzöld leveleken, csillog a Nap,
míg ott közöttük, bujkál a lágy szellő,
öreg hársfa alatt, még magányos a pad.

Somogy Barcson három torony látszik,
szabad szívemmel három kislány játszik,
egyik fekete, másik szőke, harmadik barna,
no közülük ki lesz majd, szívemnek rabja.

Valamikor az asztalon játék kocka,
Volt a gyermekek édes mosolya,
Szórakoztatta kicsit nagyot,
Ébresztett palota s kastély vágyakat.

Ma már a kezekben okostelefon,
Kocka helyett az ujjak járnak,
Egy virtuális világra rátalálnak,
Így megy estétől reggelig monoton.

A boldogsághoz
Öröm és szeretet kell,
Az örömhöz és szeretethez lét kell,
A léthez ember kell,
Az embernek otthon kell,
Az otthonnak haza kell,
A hazának nemzet kell,
A nemzetnek ország kell,
Az országnak földrész kell,
A földrésznek Föld kell,
A Földnek Hold kell,

A tavasz érkezése

Érkeztél, mint hűs szellő fák alatt,
váratlanul, s bár az idő szaladt,
lépteid nyomot hagytak lelkemben,
mint szivárvány színeid kertemben.

Lassan osontál, mutattad magad, 
enyhén elillanva a föld szaga
rigót ébreszt, füttye telet temet, 
ibolya közt éleszt szerelmeket. 

Inkább járom én mezítláb,
a kövecses, göröngyös utat,
minthogy tapossam lábbelimmel,
csokorba szedni akart virágodat.

Gyaluval, szekercével a fát megmunkálom,
élő anyag, és nekem nagyon jó barátom,
ezért dolgozni vele, csak vigyázva szabad, 
simogassad, becézd, legyen hozzá jó szavad.

Jó éles szerszámmal, hogy ne sérüljön durván,
mint termék majd látod, az évek hosszú során,
így írom be nevem, a megmunkált sok fába,
rímeket faragok deszkába, gerendába.

Nép, amely árulóit,
Kifosztóit hizlalja,
Kitől várja sorsa
Mankóit lecserélni?

Nép, amely árulóit,
Kifosztóit bölcsőben
Dajkálja, miért remél
Tettéért magasabb bért?

Nép, mely eltűri
A nemzetfában
A rontóbogarak duhaját,
Megérdemli sorsát.

Egy nép létének
Zsugorodása,
Vezéreinek tomboló
Gazdagsága.

Föld s Nap közötti
Egy fénysugarat
Egy ember
Öt év alatt tudna feltekerni
Csakhogy a fénysugár
Nem egy kifeszített szál
Az folyton ömlő fotonsugár
S nem egy szál
Hanem több milliárd ömlik
Naponta hozzánk
Ám a Föld képletesen
Magába szívja feltekeri
Átalakítja s elnyeli
Meleggé lesz

Én nem hagyom, hogy elhagyj,
mint más feleségek –
én nem tűrök el ilyen
férfivereséget.

Oly némák az ajkak,
hangot nem adnak,
szájszélek torzulnak
könnyek elapadtak.

Szeretném lassítani az időt
Hogy legyen időm a szavakat
A térbe sűríteni
Nem robbantani
Csak békét teremteni
Szeretnék ébredni
Egy színes mandalát
Feldobni az égre
Hogy boldogságként
Hulljon vissza a Földre
Magyarként a magyar földre
Hogy megmaradjon az
Árapataki varrottas
Az elrabolt Székelyföld

A négy évszakkal forogtam
Most ismét talpra álltam
Tavasz van
Fejem a virágaromás légben
Lában a pipitéres lépten
Madárhangok táncra perdülnek
A virágszirom - lányok
Ezer színnel pendülnek
Színek – hangok öröme
A tavaszi légben
Szétárad a gyenge ölelő széllel
A szerelemes szívek is
Virágot csenni mennek

Ahogy az idő szalad,
úgy suhansz el a fák alatt,

/Békéscsaba István malom ég!
2019.05.23./

„Egy nagy tűzet kellene rakni!”
De ne ily pusztítót, hatalmasat!
Óriás tűz gomolygó füstje az égre száll,
Istennek sem tetsző mutatvány!

Mi történik a világban emberek?!
Mily tűzet raktatok már megint?
Pusztítjátok önmagatok, s ami érték,
S nem látjátok a fájdalmat, a kint!

Hajnali fényben tündököl a puszta,
vércse vijjog, körrög a szarka fajta,
legelészni indul, gulya és a konda,
más fényben tündököl a Napnyugta.

De még a hajnal, harmatban mosdik,
már a kakasok is, hangjukat eresztik,
gyémánt csepp fűszálakon fénylik,
kukacvirág szirma napfényre nyílik.

Az elmúlásból kinyúlt egy kéz,
majd írni kezdte őrzött titkait,
régen nem volt ideje elmondani,
meg tervezett dédelgetett vágyait.